„Klavikord” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
bevbőv |
a →Játék |
||
| 27. sor: | 27. sor: | ||
| format = [[Ogg]] |
| format = [[Ogg]] |
||
}} |
}} |
||
A klavikord-játéknak volt egy különleges tulajdonsága, mely az akkori előadók számára különösen kedveltté tette ezt a hangszert, ez pedig a remegtetés |
A klavikord-játéknak volt egy különleges tulajdonsága, mely az akkori előadók számára különösen kedveltté tette ezt a hangszert, ez pedig a remegtetés ''(bebung)''. Ha a billentyű lenyomása után az ujjat mozgatták rajta, az a billentyű túlsó végén lévő ütőket a húron oldal irányban kissé oda-vissza mozgatta, így a hang úgy szólt, mint a vonósokon a [[vibrato]]. A klavikord hangja lágy és behízelgő volt, így színesebb előadást tett lehetővé, mint kortársai, a csembaló vagy a spinét. |
||
Még a 18. század közepén író esztétikusok is úgy írtak róla, hogy mélabús, |
Még a 18. század közepén író esztétikusok is úgy írtak róla, hogy mélabús, ''„kimondhatatlanul édes szavú hangszer”.'' |
||
A klavikord a 18. század végén nagy kedveltségnek örvendett, de a 19. században kénytelen volt a diadalmasan előretörő zongorának a helyét átadni. |
A klavikord a 18. század végén nagy kedveltségnek örvendett, de a 19. században kénytelen volt a diadalmasan előretörő zongorának a helyét átadni. |
||
A lap 2011. július 9., 16:54-kori változata
A klavikord (régiesen clavichord) billentyűs kordofon hangszer, a zongora egyik elődjének tekinthető. A húrok megszólaltatása a csembalótól eltérően, ahol pengetéssel, a zongorához csaknem hasonlóan kis kalapácsok segítségével a húrok megütésével történik. A hangszer neve a billentyűzet (claves) és a húrozat (chorda) elnevezéséből ered.
A klavikord a 15. századtól Közép- és Észak-Európában a házi muzsikálásban és a zeneoktatásban kedvelt hangszer volt.
Felépítés
A klavikordok külső formájukat tekintve téglatest alakú, vagy sokszögletű, lapos dobozok. Nem rendelkeznek alvázzal, hanem asztalra vagy más bútordarabra helyezik őket és úgy játszanak rajtuk. Ez a forma már a 15. század közepére kialakult.
Belső berendezésükben egyszerűek. Mint a neve elárulja, a hangszer billentyűzetből (claves) és húrozatból (chorda) áll. A húrok a billentyűzettel párhuzamos irányban haladnak úgy, hogy a mély hangok húrjai a játszó felé esnek (akárcsak a cimbalomnál). A billentyűzet is a lehető legegyszerűbb. Úgy működik, mint egy kétkarú emelő. Innenső oldalán lenyomjuk, mire a túlsó fele felemelkedik, és a billentyű végén merőlegesen álló, a hossztengely irányában lapított fém (legtöbbször sárgaréz) ütőke (tangente) a húrt megszólaltatja. Ennek az ütőkének kettős szerepe van. Az egyik, hogy megüti és rezgésbe hozza a sárgarézhúrt, a másik, hogy egyúttal a hangmagasságnak megfelelő hosszúságra osztja. Elkerülendő azt, hogy az osztott húr mindkét része zengjen, a megütés helyétől az akasztószögek felé – tehát a játszótól balra – eső húrrészeket a közéjük font posztó- vagy nemezszalagok tompítják.
Húrozata kettős, azaz párosával hangolják egy-egy hangját, mert a vékony sárgarézdrótok az ütők érintésére olyan vékony, kellemesen halk hangot adnak, hogy a jobb hangzás kedvéért párosával alkalmazzák őket. Nemcsak a húrokat kettőzték meg, hanem orgonaszerűleg két manuállal és egy pedállal is építettek klavikordokat, amelyeket orgonistáknak, otthoni használatra készítettek.
Billentyűzet
Miután a klavikordot hordozható, kisméretű hangszerként alkalmazták – mely csak a későbbiekben készült nagyobb méretben is – ezért úgy anyag-, mint helymegtakarítás szempontjából, de csupán a zene akkori gyakorlatából következve is a 18. század elejéig úgynevezett ikerbillentyűzettel készítették.
Ikerbillentyűzeten, amit a németek „gebunden” szóval jeleznek, azt a billentyűsort értjük, amelyben szomszédos hangokat ugyanazon a húron szólaltatják meg. Ez azért volt lehetséges, mert akkoriban szekund-hangzásokat nem ütöttek meg egyszerre, és így például a c2 húrja a cisz és a d megszólaltatására is szolgált. A „kurta oktávban” nem alkalmaztak ilyen fajta ikerbillentyűket, a középfekvésben általában csak szomszédos félhangokat, a harmadik oktávában azonban már elég gyakran három félhangot is egy húron szólaltattak meg. Előfordult – de ez igen ritka eset volt –, hogy négy félhangot tereltek egy húrra. Az ilyen ikerbillentyűzetes klavikordnak bizonyos gyakorlati előnyei vannak: a kisebb terjedelem és olcsóbb előállítási költség. Ugyanakkor a méretcsökkentés és az ikerbillentyűzet alkalmazása a hangok tisztaságának rovására megy.
Amint a „kurta oktávát” fokonként teljes oktávává kellett kiszélesíteni, úgy a zenegyakorlat módosulása, gazdagodása miatt az ikerbillentyűzetet is teljes billentyűsorrá kellett fejleszteni. Ez a fejlődési folyamat a 17. században már megindult és a 18. század elején fejeződött be. Ennek ellenére még a 18. század második felében is készítettek ikerbillentyűs klavikordokat, noha a század utolsó negyedében majdnem kizárólag teljes billentyűzetűek voltak ezek a hangszerek.
Játék
Probléma esetén lásd:Médiafájlok kezelése.
A klavikord-játéknak volt egy különleges tulajdonsága, mely az akkori előadók számára különösen kedveltté tette ezt a hangszert, ez pedig a remegtetés (bebung). Ha a billentyű lenyomása után az ujjat mozgatták rajta, az a billentyű túlsó végén lévő ütőket a húron oldal irányban kissé oda-vissza mozgatta, így a hang úgy szólt, mint a vonósokon a vibrato. A klavikord hangja lágy és behízelgő volt, így színesebb előadást tett lehetővé, mint kortársai, a csembaló vagy a spinét.
Még a 18. század közepén író esztétikusok is úgy írtak róla, hogy mélabús, „kimondhatatlanul édes szavú hangszer”. A klavikord a 18. század végén nagy kedveltségnek örvendett, de a 19. században kénytelen volt a diadalmasan előretörő zongorának a helyét átadni.
Források
- A műveltség útja XII. kötet (Tolnai nyomdai műintézet és kiadóvállalat R.T. 1925)