„Szentté avatás” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat]

← Régebbi szerkesztés Újabb szerkesztés →

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva

Sorban

A lap 2011. május 5., 16:07-kori változata

A boldoggá avatás (beatificatio) és a szentté avatás (canonisatio) egyházjogi fogalmak a római katolikus egyházban: annak az ünnepélyes kijelentése, hogy az elhunytat Isten felvette a szentek, illetve boldogok seregébe, az elhunyt „Isten színe látására jutott”. A boldoggá avatás megelőzi a szentté avatást. A boldoggá avatottat az egyház már hivatalosan felveszi a szentek jegyzékébe, de a hívek a boldoggá avatott személy ereklyéit nem tehetik ki nyilvános tiszteletre, és templomot sem szentelhetnek a tiszteletére.

A boldoggá avatásnak csak területileg korlátozott hatálya van: egy bizonyos régióban, közösségben engedélyezi a boldoggá avatott tiszteletét. Ez a közösség lehet egy részegyház (például egyházmegye), egy adott országban élő közösség vagy például egy szerzetesrend. A szentté avatás - szemben a boldoggá avatással - az egész egyház számára kötelező jelleggel előírja egy boldogként tisztelt személy liturgikus tiszteletét.

A boldoggá, illetve szentté avatás teológiai tartalma azonos: annak kinyilvánítása, hogy az adott személy hősies fokon gyakorolta a keresztény erényeket, vagy pedig életét áldozva tett tanúságot a Krisztusba vetett hite mellett (mártírium).

A boldogok és szentek tisztelete a kereszténység három nagy ágazata közül kettőnek: a római katolikus egyháznak és az ortodox egyháznak a jellemzője. A protestantizmus elvetette a szentek tiszteletét.

Története

Már a kereszténység történetének kezdetén tisztelet övezte azokat, akik legközelebb álltak Jézushoz: édesanyját, Máriát, Keresztelő Jánost és az apostolokat.

Az apostolok cselekedetei megemlékezik az első vértanúról, a hitéért megkövezett Szent Istvánról.

A vértanúk tisztelete a Krisztus utáni első századokban, a keresztényüldözések idején vált igazán elterjedtté. Ekkor még minden hivatalos eljárás nélkül, a hívek köréből érkező igény keltette életre a vértanúk szentek kultuszát.

A IV. század folyamán kezdtek olyan kiváló keresztényeket is szentként tisztelni, akik nem vértanúsággal, hanem példamutató életvitelükkel tettek tanúságot keresztény hitükről.

401-ben az V. karthágói zsinat rendelte el, hogy minden felszentelt oltárnak legyen egy szent ereklyéje.

A XI. századi reformpápaság a pápai illetékesség körébe vonta a legfontosabb egyházi döntéseket, így többek között a szentté avatást. Ebből a korból származik a szentté avatás, a kanonizáció első írásos említése. (Véglegesen azonban a IV. lateráni zsinat tette pápai privilégiummá a szentté avatást 1215-ben.)

II. Orbán pápa (1088-1099) alatt már a formai kritériumok is megjelentek. Például a hiteles szemtanú-vallomás, ill. egyértelmű zsinati döntés szükségessége.

III. Sándor pápa (1159-1181) volt az első, aki megkülönböztetett egyetemesen elismert szenteket és helyi tiszteletnek örvendő boldogokat. Ekkortól használják megkülönböztetésre a sanctus (szent) és a beatus (boldog) terminusokat.

A XIII. századra a kanonizáció folyamata tovább fejlődött és felvette a szentté avatási per formáját. A nélkülözhetetlen feltételek közé tartozott a hiteles életrajz (vita) elkészítése és a kanonizálandó személyhez fűződő csodák összegyűjtése a csodák könyve (liber miraculum) lapjain. Komoly problémát jelentett az életrajzban leírtak és csodák valódiságának megállapítása a legendás életrajzi elemek és hamis csodák miatt, ezért a kanonizáció egyre inkább bizonyítási per formáját vette fel. (Ezért is szokás szentté avatási perről beszélni.)

A boldoggá, illetve szentté avatás részletes rendjét VIII. Orbán pápa (1623-1644) határozta meg, s ez csekély változtatásokkal máig érvényes.

A jelenlegi eljárás

A boldoggá, illetve szentté avatások jelenlegi rendjét két szentszéki dokumentum szabályozza: a „Divinus Perfectionis Magister” kezdetű apostoli rendelkezés (1983) és a „Sanctorum Mater” kezdetű intstrukció (2007).

A hatályos egyházjog hosszan és igen részletesen szabályozza, miként kell eljárni a szentté avatás során. ^[1] Lexikális keretek közt ennek az eljárásmódnak csak a lényegét lehet ismertetni: Az eljárás egymást követően két helyszínen zajlik. Elsőként helyi (egyházmegyei) szinten, majd azt követően Rómában, a szenté avatások ügyében illetékes kongregációban.

Helyi szinten

A szentté avatást bárki (jogi vagy természetes személy) kezdeményezheti a halál helye szerinti illetéke főpásztornál, feltéve, hogy a jelölt („Isten szolgája”) már öt éve halott. Az eljárás lefolytatására az a püspök jogosult, akinek az egyházmegyéjében Isten szolgája meghalt. A megyés főpásztor kötelessége, hogy mielőtt elindítana egy ügyet, kivizsgálja: a jelölt életszentségének vagy vértanúságának híre valóban elterjedt-e a hívek körében. Az eljárás egyházmegyei szakaszában a jelölt életútjáról vagy vértanúságáról össze kell gyűjteni minden lényeges írott forrást – ha régi ügyről van szó –, vagy minden fontos szóbeli tanúvallomást és iratot – az új ügyekben. A tanúvallomásokat nagyon aprólékos, közel száz kérdésből álló kérdőív segíti, mindig az adott személyhez és helyzethez igazítva a vizsgálat szempontjait. Legalább 30-35 tanú meghallgatására kerül sor a legközvetlenebb ismeretségi körből.

A történész szakértők összegyűjtenek minden fontos dokumentumot, a teológusok megvizsgálják a jelölt írásos hagyatékát, és mindezekről részletes szakvéleményeket készítenek. Vértanúk esetében nem, hitvallóknál viszont egy csodás esemény – például gyógyulás – bizonyítása is szükséges. A cél a lehető legteljesebb vizsgálati anyag összeállítása. Az eljárás fontos résztvevője a „promotor iustitiae”, az ügyész, akinek gondoskodnia kell arról, hogy az eljárás minden szempontból megfelelje a törvényes előírásoknak. Különösen ügyelnie kell arra, nehogy elsikkadjanak azok az érvek, amelyek esetleg a jelölt szentté avatása ellen szólnak. (Korábbi kanonizációs eljárásokban, 1983 előtt, ezt a szerepet az „advocatus diaboli”, az „ördög ügyvédje” töltötte be. Az ő feladata volt az érintett személy szentté avatása ellen érvelni.)

Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt az általában hatalmas terjedelmű anyag az avatandó életéről és tetteiről, akkor az aktákat – hitelesítésük után – ünnepélyesen lezárják, lepecsételik, majd Rómába küldik.

Vatikánban

Vatikánban megvizsgálják és elismerik az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét.

Utána többlépcsős eljárás keretében vizsgálják az összegyűlt anyagot. Az iratok alapján készített összefoglaló munka az ún. positio. Először általában a történészek vizsgálják az életutat. Utána a teológusok következnek. Ezután kerül az anyag a kongregáció bíborosaihoz. A történészek nyilatkoznak a dokumentációról, annak a teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a hősies erénygyakorlatról, életszentségről vagy a vértanúságról, a bíborosok összegző véleménye után pedig a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárja az ügyet, aki - mint egyedüli bíró - meghozza a döntést az életszentségről. Ha vértanúról van szó, akkor nincs szükség csodára a boldoggá avatáshoz, hitvalló esetében viszont ekkor kezdődik meg a csodák újbóli kivizsgálása. Amíg nem zárul le az életszentségre vonatkozó rész, addig a csodákat nem vizsgálhatják. A csoda kivizsgálása is három lépcsőben történik, és ha pozitívan zárul, akkor kerülhet sor még egyelőre csak a boldoggá avatásra. A hősies erénygyakorlatot, életszentséget csak a boldoggá avatás előtt vizsgálják, utána már nem. Ezt követően egyetlen plusz csoda felmutatására van még szükség a szentté avatáshoz.

Jegyzetek

↑ Részletesen: Ld. a Magyar Katolikus Lexikonban

Források és külső hivatkozások

[1] Részletesen: Ld. a Magyar Katolikus Lexikonban

[1]

@@ 40. sor: / 40. sor: @@
 Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt az általában hatalmas terjedelmű anyag az avatandó életéről és tetteiről, akkor az aktákat – hitelesítésük után – ünnepélyesen lezárják, lepecsételik, majd Rómába küldik.
-===Rómában===
+===Vatikánban===
-Rómában megvizsgálják és elismerik az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét.
+Vatikánban megvizsgálják és elismerik az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét.
 Utána többlépcsős eljárás keretében vizsgálják az összegyűlt anyagot. Az iratok alapján készített összefoglaló munka az ún. positio. Először általában a történészek vizsgálják az életutat. Utána a teológusok következnek. Ezután kerül az anyag a [[kongregáció]] [[bíboros|bíborosaihoz]]. A történészek nyilatkoznak a dokumentációról, annak a teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a hősies erénygyakorlatról, életszentségről vagy a vértanúságról, a bíborosok összegző véleménye után pedig a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárja az ügyet, aki - mint egyedüli bíró - meghozza a döntést az életszentségről. Ha vértanúról van szó, akkor nincs szükség csodára a boldoggá avatáshoz, hitvalló esetében viszont ekkor kezdődik meg a csodák újbóli kivizsgálása. Amíg nem zárul le az életszentségre vonatkozó rész, addig a csodákat nem vizsgálhatják. A csoda kivizsgálása is három lépcsőben történik, és ha pozitívan zárul, akkor kerülhet sor még egyelőre csak a boldoggá avatásra. A hősies erénygyakorlatot, életszentséget csak a boldoggá avatás előtt vizsgálják, utána már nem. Ezt követően egyetlen plusz csoda felmutatására van még szükség a szentté avatáshoz.