Faust-szimfónia

Liszt Ferenc 1858-ban

A Faust-szimfónia (német címe Eine Faust-Symphonie in drei Charakterbildern) Liszt Ferenc 1854-ben komponált műve (S.108), amely Johann Wolfgang von Goethe Faustja nyomán keletkezett. Bemutatója 1857-ben volt Weimarban.

A mű születése

Faust témájára Liszt először 1830-ban, Berlioznál figyelt fel, akit komolyan foglalkoztatott egy Fausttal kapcsolatos mű megírásának a gondolata. Ezzel a gondolattal Liszt is évekig foglalkozott, de a kérdéskör filozófiai mélységével csak később, megfelelő érettség birtokában tudott megbirkózni. Az első vázlatokat az 1840-es évek közepe felé készítette, de a darab megkomponálásához csak 1854-ben látott neki, amikor weimari udvari karnagy lett. A művel mindössze két hónap készült el.

Goethe művének hatása Lisztre rendkívül furcsa, mert Liszt nem szerette, mi több, ki nem állhatta Goethét, költői ideálja Byron volt. „Minden Goethével kapcsolatos tárgy veszedelmes számomra” – írta egy levelében. Ki is akarta kerülni a Goethére való hivatkozást, és először Faust témájú operát akart írni, amely szövegének megírására id. Alexandre Dumas-ra, majd Gérard de Nervalra gondolt. Egyéb „Faustos” művei (Éjszakai menet, Tánc a falusi kocsmában, vagyis a Mefisztó-keringő) sem Goethére alapozódtak, hanem Lenau műveire. Írt ugyan néhány Goethe-dalt, de ezek nem kifejezetten sikerült darabok.

A darabot 1857. szeptember 5-én mutatták be a weimari Udvari Színházban Liszt Ferenc vezényletével – a Goethe–Schiller-szobor avatása alkalmából. A darab visszafogott fogadtatásban részesült. Az ősbemutatót követően még Hans von Bülow is elvezényelte 1861-ben, de ezután – néhány szórványos előadástól eltekintve – mintegy ötven évig elfeledkeztek róla. A néhány magyarországi előadástól eltekintve Felix Weingartner volt a darab első, modern interpretálója. Első megjelenése 1861-ben volt a Schuberth kiadónál, ajánlása Berlioznak szólt. A szimfóniából készült egy kétzongorás átdolgozás is.

A zene

A Faust-szimfónia háromtételes zenemű, és ahogy a darab alcíme – Három jellemkép Goethe nyomán – is mutatja, a három tétel a Faust témakör három főszereplőjének (Faust, Margit, Mefisztó), illetve jellemüknek zenei ábrázolása. Liszt nem elmeséli a Goethe-művet, hanem zenei portrét ír a három főszereplőről. Az ő programzenei műveiben a külső témaindíték mindig is csak egy kisegítő, gondolatébresztő eszköz, nem követi pontosan a forrásként jelölt mű történéseit. Így van ez a Faust-szimfóniával is. Liszt zenéje nem eseményeket, sokkal inkább hangulatokat, jellemeket ábrázol és ütköztet, színtisztán zenei eszközökkel. Ráadásul ezek a zenei karakterképek teljesen szubjektívek, Liszt elképzeléseit fejezik ki. Liszt Faustja más, mint Goethéé: hősiesebb, erőteljesebb, határozottabb, mintha Byron Manfrédjának vonásai is felismerhetőek lennének benne, mintha Prométheusz alakja is belevegyülne.

Első tétel: Faust (Lento assai – Allegro impetuoso)
Nagyszabású tétel, általában 26 perc körüli időtartamban játsszák. Szonátaformájú, melynek már az első, csellókon és brácsákon megszólaló, Faust „varázslói” jellemét megrajzoló dallamában Liszt kihasználja a teljes tizenkétfokú hangrendszert (ha nem is a 20. századi formában, de ne feledjük: a 19. század közepén vagyunk, a tizenkétfokú szerkesztési elvet csak mintegy ötven év múlva kezdik használni), így határozott tonalitást alig lehet felfedezni benne. A második Faust-motívum oboán, majd hegedűn szólal meg, de a szenvedélyes Faustot jelképező tulajdonképpeni főtéma csak később következik, és hegedűkön szólal meg. A tétel zárótémája egy fokozatosan kibontakozó, harsány dallamvonulat.

Második tétel: Margit (Andanto soave)
Margit (a németben Gretchen) tétele a tiszta, „megváltó hatalmú”, szilárd pontot jelentő nőideál zenei arcképe. A tétel egyszerű dalformájú, finom és egyértelműen tonális dallamvilágú (A-dúr), érzékletesen, áttetszően hangszerelt anyag. Ezt a dallamot Mafisto sem tudja eltorzítani, még a Mefisztó-tételben is változatlanul halljuk viszont. Faust témája a tétel közepén és a végén jelenik meg. Körülbelül 18 perc hosszúságú tétel.

Harmadik tétel: Mefisztó (Allegro vivace, ironico)
Szintén hosszú, 24–25 perces tétel. A gonosz, a démonikus Mefisztó (eredetileg Mephistopheles) ábrázolása a szimfónia egyik nagy újítása: Liszt úgy mutatja be a tagadás, a rombolás megtestesítőjét, hogy a Faust-tétel témáit eltorzítja, átalakítja groteszk, ironikus játékokká (talán az álmodozó Faust és a gonosz démon egyazon alak, természetének két szélsőséges oldala?). Bartók szerint a zene történetében „Liszt fejezett ki először zenével iróniát”. Az idézetszerű, módosított Faust-témákon kívül a tételnek egyetlen önálló témája van, az is inkább egy erőteljes ritmikus-akkordikus jellegű képlet. A tétel végén megjelenik a Mefisztót legyőző Margit, és az ő témája vezet át az epilógushoz. Faust elbukik ugyan, de megmenekül, megdicsőül, és ezt fejezi ki végül a tenor és a férfikar által énekelt szöveg: Goethe drámai költeményének sorai.

A Faust-szimfónia első változatának zenekari apparátusa még meglehetősen visszafogott volt: vonóskart, fafúvósokat és kürtöket alkalmazott. Liszt azonban szinte folyamatosan módosítgatta művét, így a bemutatón már nagyzenekari változatban és a tenorszólós férfikari fináléval (Chorus Mysticus) kiegészítve hangzott el. Ezt a részt a bemutató előtt írta és illesztette a darabhoz, majd 1880-ban még tíz új ütemet toldott a Margit-tételbe. Mindezek eredményeként a mű tömörebb, zeneileg kifejezőbb lett, ugyanakkor azonban a változtatások mégsem lettek egyértelműen pozitív hatásúak, Wagner például kifejezetten sajnálta a kórusos kiegészítést.

A véglegesnek tekintett nagyzenekari változat hangszerbeosztása alaposan kibővült az alaphoz képest: a vonósokon kívül piccolo, két fuvola, két oboa, két klarinét, két fagott, négy kürt, három trombita, három harsona (két tenor, egy basszus), tuba, üstdob, cintányérok, triangulum, orgona, hárfa. A szimfónia teljes előadása általában 68 percnyi időt vesz igénybe.

Liszt műve ugyan jellegzetesen magán viseli a kor romantikus hatásait, ugyanakkor modern harmóniái, a tizenkétfokúság korai alkalmazása, hangszerelése, szigorú kompozíciós szerkezete révén szerzője legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozik, a h-moll szonátával állítható párhuzamba. Bartók Béla szerint is a Faust-szimfónia – a h-moll szonátával együtt – „a 19. század legkimagaslóbb zenei alkotásai közé tartozik”. Hamburger Klára megállapítja, hogy a Faust-szimfónia „egyik reprezentatív képviselője annak a nagy fontosságú, sokakra ható formálási elvnek, amely a több, ez esetben háromtételes művet egyetlen nagyobb, szervesen összefüggő, dramaturgiailag is megtervezett ciklikus egységbe ötvözi.”

Források

• Hamburger Klára: Faust-szimfónia. In: Kroó György szerk.: A hét zeneműve, 1974/2. Zeneműkiadó, Budapest, 1974. 83–100. old.
• Pándi Marianne: Hangverseny kalauz – I. Zenekari művek. Zeneműkiadó, Budapest, 1972. 163–164. old.

Külső hivatkozások

• Eduport – Faust-szimfónia
• Café Momus – Liszt: Faust szimfónia / Sinopoli
• Music With Ease – The Faust Symphony
• Faust Symphony, Liszt

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Faust Symphony című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.