„Sino-tibeti nyelvcsalád” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
[ellenőrzött változat][nem ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Xqbot (vitalap | szerkesztései)
a Bot: következő módosítása: id:Rumpun bahasa Sino-Tibet; kozmetikai változtatások
Nincs szerkesztési összefoglaló
1. sor: 1. sor:
A [[természetes nyelv]]ek egyik [[nyelvcsalád]]ja. Elterjedési területük [[Kelet-Ázsia]] és [[Délkelet-Ázsia]]. Közös jellemzőik az izoláló nyelvszerkezet (egyszótagú gyökszavak) és a tonalitás (éneklő hangsúly).
A [[természetes nyelv]]ek egyik [[nyelvcsalád]]ja, melynek nyelveit Kelet- és Délkelet-Ázsiában beszélik – beszélői számát tekintve – az indoeurópai után a második legnagyobb nyelvcsalád, elsősorban a több mint egymilliárd kínai anyanyelvű révén.

== Besorolása ==
Máig vita tárgya, hogy geneológiailag lehet-e egyáltalán sino-tibeti nyelvcsaládról beszélni. A középpontban álló két nyelv, egyben a nyelvcsalád névadó nyelvei, a kínai és a tibeti rokonságát is csak a 20. században sikerült igazolni, míg sok más nyelv esetében az önálló írásbeliség hiánya is megnehezíti az összehasonlító nyelvészek munkáját. A nyelvészeknek nem könnyű a dolguk, ha Belső-, Kelet- és Délkelet-Ázsia nyelveit veszik nagyító alá, és a rokonsági fokok megállapítására törekednek. Adott esetben az olyan első látásra nyilvánvaló egyezések, mint a monoszillabikus izoláló (egyszótagú elszigetelő) jelleg, a jelentésmegkülönböz-tető szereppel bíró tonalitás megléte hasonló vagy éppen teljesen megegyező szórend és a gyakorta igen közeli földrajzi eloszlás vélt bizonyítékokként szolgálhatnak a rokonság megállapításához.

== Előzmények ==
A nyelvcsalád szerkezetének ma ismert formája nem is oly régen még egészen másként festett. Korábban indokínai nyelvcsalád néven emlegették, amelybe a thai nyelveket (áhom, sziámi, lao stb.) a vietnamit és a miao-jao nyelveket is besorolták.A nyelvcsalád felosztását tekintve alapvetően két fő nézet vetekszik. Az egyik nézet szerint, melynek megalapozói Li Fanggui és Luo Changpei kínai nyelvészek voltak. E szerint a sino-tibeti nyelvcsaládba tartoznak még a kam-thai nyelvek és a miao-jao nyelvek is. Robert Shafer (1974. 2-8) még nem választotta le ezeket a nyelvcsaládokat és nyelveket a sino-tibeti nyelvcsaládról, azonban egy pontos hierarchiát dolgozott ki a nyelvek egymáshoz fűződő geneológiai ábrázolásához, mely igen nagy jelentőségűnek bizonyult a későbbi kutatások szempontjából. Shafer ''-ikus'' (''-ic'') végű osztályok (''Divison'') néven jelöli meg a legnagyobb gyűjtőcsoportokat, ez alá sorlja ''–szerű'' (''-ish'') végződésű szekciókat (''Section''), melyeket további ágakra (''Branch'') oszt, s ezeknek az ágaknak a végén találhatók az egyes nyelvek, a rendszer legkisebb egységei (''Unit''). A sino-tibeti nyelvcsaládot következő főbb nyelvi osztályok szerint csoportosítva mutatja be:

* Barikus (Baric) vagy assam, amely Burma északkeleti határához közel a Himalája déli lejtőjén beszélt nyelvek csoportja.
* Bodikus (Bodic), melyet a Tibet területén, Nepál északi részén, Kashmirban és Ladakban beszélt nyelvek alkotják.
* Burmikus (Burmic), a többnyire Burmában beszélt nyelvek.
* Daikus (Daic) Nyugat-Kína, Laosz, Sziám és Burmában a Shan állam területén beszélt nyelvek egy része.
* Sinitikus (Sinitic), amelybe a kínai nyelv és az északi és déli nyelvjárásai tartoznak.
* Karenikus (Karenic) osztály, amelyet a Dél-Burmában beszélt nyelvek közel egy tucatja alkotja.

A sino-tibeti nyelvek másik jelentős osztályozási elméletének megalkotása Paul Benedict (1972) nevéhez fűződik (melyet a nyugati nyelvészek többsége elfogad). Az ő által kidolgozott rendszer egyszerűbb, áttekinthetőbb változatot javasol, mely szerint a kam-thai és a miao-jao nyelvek nem rokonai a sino-tibeti nyelvcsaládnak, ezeket ma már az ausztronéz nyelvek családjába sorolják. Benedict szerint ugyanakkor a főképp az Észak-Burmában beszélt karen nyelvek a kínai-tibeti nyelvek közé kell sorolni, és így a sino-tibeti nyelvcsaládnak két fő ága van, a kínai és a tibeti-karen, mely utóbbi tagozódik tibeti-burmai alágakra. E kategorizálás szerint összesen mintegy háromszázra tehető a sino-tibeti nyelvek száma. Ezek nagy része törzsi nyelv, néhány ezer, legföljebb néhány tízezer beszélővel. Többé-kevésbé hasonló rendszert mutat be Nishida (1970) és Egerod (1974) is.

A kam-thai és a miao-jao nyelvek kínai-tibeti nyelvcsaládról történő leválasztása után sem csendesedett el a vita (RÓNA-TAS 1985. 108-112). Sokan meg-kérdőjelezik a tibeti-burmai és a kínai nyelvek rokonságát is. A rokon szavakon túl (a jelenlegi legterjedelmesebb rokonszó-listák mintegy 500 szót érintenek) vannak bizonyos szerkezeti hasonlóságok, a kínai-tibeti nyelvcsaládban, melyek utalhatnak a tényleges rokonságra:

* Rendkívül nagy a tonális nyelvek aránya a családon belül. A legjellegzetesebb képviselői ennek a jelenségnek a kínai, a tibeti (legtöbb nyelvjárása) és a burmai.

* A monoszillabikus izoláló jelleg, azaz a nyelv morfémái kizárólag, vagy döntő többségükben egy szótagúak.
* A nyelvek morfológiai-szintaktikai jellege analitikus, azaz igen csekély a toldalékok alkalmazása és morfológiai szerepe a szintaktikai eszközökéhez képest. Ebben kivételt képez némely tibeti-burmai nyelv.
* A tibeti-burmai ág bizonyos nyel-veinek (pl. tibeti, jingpo) kivételével általános jellegzetesség a számlálószók használata a számneves főnévi szerkezetekben. Ezeknek a számlálószóknak a megválasztása az őket vonzó főnév szemantikai tulajdonságának függvénye (a számlálószók használata, areális jelenségként, a térség más nyelvcsaládokba tarto-zó nyelveire is kiterjedt, pl. a japánra és a vietnámira).
* E nyelvek zömében (pl. kínai, ji és a burmai) gyakori eszköz a melléknevek mértékjelölésére, a névszói többes szám kifejezésére a reduplikáció, azaz egy szótag, egy morféma, esetleg egy egész szó megismétlése.

A rokonság ellen szóló egyik legfőbb érv a szórend. A morfológiailag sze-gényesebb nyelvekben a mondatok szórendje erősen kötött. A szórend tekintetében az alany-tárgy-ige (SOV) sorrend dominál a tibeti-burmai nyelvekben, míg a nyelvcsalád más ágaira az alany-ige-tárgy (SVO) típus jellemző. Amíg pl. a tibeti-burmai nyelvek majd mindegyike alany-tárgy-ige (SOV) szerkezetű (ez alól csak a karen nyelv a kivétel, amelyik a kínaival megegyező szórendet tart), addig a kínai nyelvek alany-ige-tárgy (SVO) szerkezetet mutatnak. Már pedig a szórend a nyelv egyik legnehezebben változó része. A kínai-tibeti nyelvcsalád mellett lándzsát törők i.e. 4000-re – hasonlóan az indoeurópai nyelvcsaládhoz – teszik a kínai és a tibeti-burmai ág szétválását, és e hatalmas időintervallumnak tudják be, a ma már szembeötlő fonológiai, szemantikai, szintaktikai különbségeket.

Összefoglalva megállapítható, hogy a kínai-tibeti nyelvek egy családba tartozása erősen valószínűsíthető, de kielégítő bizonyosságot inkább csak a tibeti-burmai ág nyelveinek szorosabb kapcsolatára, valamint ennek az ágnak a kínaihoz való valamivel lazább fűződésére talált a tudomány. A többi érintett nyelv eseté-ben fokozza a bizonytalanságot a korábbi nyelvállapotok emlékeinek hiánya, a rajtuk végzett rekonstrukciós és összehasonlító munka kezdeti stádiuma, valamint az areális hatások okozta zavarok. Azonban amennyire bizonytalan e nyelvek geneológiai összetartozása, oly nyilvánvaló tipológiai rokonságuk, melyekről már fentebb tettünk említést.



Elterjedési területük [[Kelet-Ázsia]] és [[Délkelet-Ázsia]]. Közös jellemzőik az izoláló nyelvszerkezet (egyszótagú gyökszavak) és a tonalitás (éneklő hangsúly).


A nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek:
A nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek:

A lap 2010. december 6., 15:00-kori változata

A természetes nyelvek egyik nyelvcsaládja, melynek nyelveit Kelet- és Délkelet-Ázsiában beszélik – beszélői számát tekintve – az indoeurópai után a második legnagyobb nyelvcsalád, elsősorban a több mint egymilliárd kínai anyanyelvű révén.

Besorolása

Máig vita tárgya, hogy geneológiailag lehet-e egyáltalán sino-tibeti nyelvcsaládról beszélni. A középpontban álló két nyelv, egyben a nyelvcsalád névadó nyelvei, a kínai és a tibeti rokonságát is csak a 20. században sikerült igazolni, míg sok más nyelv esetében az önálló írásbeliség hiánya is megnehezíti az összehasonlító nyelvészek munkáját. A nyelvészeknek nem könnyű a dolguk, ha Belső-, Kelet- és Délkelet-Ázsia nyelveit veszik nagyító alá, és a rokonsági fokok megállapítására törekednek. Adott esetben az olyan első látásra nyilvánvaló egyezések, mint a monoszillabikus izoláló (egyszótagú elszigetelő) jelleg, a jelentésmegkülönböz-tető szereppel bíró tonalitás megléte hasonló vagy éppen teljesen megegyező szórend és a gyakorta igen közeli földrajzi eloszlás vélt bizonyítékokként szolgálhatnak a rokonság megállapításához.

Előzmények

A nyelvcsalád szerkezetének ma ismert formája nem is oly régen még egészen másként festett. Korábban indokínai nyelvcsalád néven emlegették, amelybe a thai nyelveket (áhom, sziámi, lao stb.) a vietnamit és a miao-jao nyelveket is besorolták.A nyelvcsalád felosztását tekintve alapvetően két fő nézet vetekszik. Az egyik nézet szerint, melynek megalapozói Li Fanggui és Luo Changpei kínai nyelvészek voltak. E szerint a sino-tibeti nyelvcsaládba tartoznak még a kam-thai nyelvek és a miao-jao nyelvek is. Robert Shafer (1974. 2-8) még nem választotta le ezeket a nyelvcsaládokat és nyelveket a sino-tibeti nyelvcsaládról, azonban egy pontos hierarchiát dolgozott ki a nyelvek egymáshoz fűződő geneológiai ábrázolásához, mely igen nagy jelentőségűnek bizonyult a későbbi kutatások szempontjából. Shafer -ikus (-ic) végű osztályok (Divison) néven jelöli meg a legnagyobb gyűjtőcsoportokat, ez alá sorlja –szerű (-ish) végződésű szekciókat (Section), melyeket további ágakra (Branch) oszt, s ezeknek az ágaknak a végén találhatók az egyes nyelvek, a rendszer legkisebb egységei (Unit). A sino-tibeti nyelvcsaládot következő főbb nyelvi osztályok szerint csoportosítva mutatja be:

  • Barikus (Baric) vagy assam, amely Burma északkeleti határához közel a Himalája déli lejtőjén beszélt nyelvek csoportja.
  • Bodikus (Bodic), melyet a Tibet területén, Nepál északi részén, Kashmirban és Ladakban beszélt nyelvek alkotják.
  • Burmikus (Burmic), a többnyire Burmában beszélt nyelvek.
  • Daikus (Daic) Nyugat-Kína, Laosz, Sziám és Burmában a Shan állam területén beszélt nyelvek egy része.
  • Sinitikus (Sinitic), amelybe a kínai nyelv és az északi és déli nyelvjárásai tartoznak.
  • Karenikus (Karenic) osztály, amelyet a Dél-Burmában beszélt nyelvek közel egy tucatja alkotja.

A sino-tibeti nyelvek másik jelentős osztályozási elméletének megalkotása Paul Benedict (1972) nevéhez fűződik (melyet a nyugati nyelvészek többsége elfogad). Az ő által kidolgozott rendszer egyszerűbb, áttekinthetőbb változatot javasol, mely szerint a kam-thai és a miao-jao nyelvek nem rokonai a sino-tibeti nyelvcsaládnak, ezeket ma már az ausztronéz nyelvek családjába sorolják. Benedict szerint ugyanakkor a főképp az Észak-Burmában beszélt karen nyelvek a kínai-tibeti nyelvek közé kell sorolni, és így a sino-tibeti nyelvcsaládnak két fő ága van, a kínai és a tibeti-karen, mely utóbbi tagozódik tibeti-burmai alágakra. E kategorizálás szerint összesen mintegy háromszázra tehető a sino-tibeti nyelvek száma. Ezek nagy része törzsi nyelv, néhány ezer, legföljebb néhány tízezer beszélővel. Többé-kevésbé hasonló rendszert mutat be Nishida (1970) és Egerod (1974) is.

A kam-thai és a miao-jao nyelvek kínai-tibeti nyelvcsaládról történő leválasztása után sem csendesedett el a vita (RÓNA-TAS 1985. 108-112). Sokan meg-kérdőjelezik a tibeti-burmai és a kínai nyelvek rokonságát is. A rokon szavakon túl (a jelenlegi legterjedelmesebb rokonszó-listák mintegy 500 szót érintenek) vannak bizonyos szerkezeti hasonlóságok, a kínai-tibeti nyelvcsaládban, melyek utalhatnak a tényleges rokonságra:

  • Rendkívül nagy a tonális nyelvek aránya a családon belül. A legjellegzetesebb képviselői ennek a jelenségnek a kínai, a tibeti (legtöbb nyelvjárása) és a burmai.
  • A monoszillabikus izoláló jelleg, azaz a nyelv morfémái kizárólag, vagy döntő többségükben egy szótagúak.
  • A nyelvek morfológiai-szintaktikai jellege analitikus, azaz igen csekély a toldalékok alkalmazása és morfológiai szerepe a szintaktikai eszközökéhez képest. Ebben kivételt képez némely tibeti-burmai nyelv.
  • A tibeti-burmai ág bizonyos nyel-veinek (pl. tibeti, jingpo) kivételével általános jellegzetesség a számlálószók használata a számneves főnévi szerkezetekben. Ezeknek a számlálószóknak a megválasztása az őket vonzó főnév szemantikai tulajdonságának függvénye (a számlálószók használata, areális jelenségként, a térség más nyelvcsaládokba tarto-zó nyelveire is kiterjedt, pl. a japánra és a vietnámira).
  • E nyelvek zömében (pl. kínai, ji és a burmai) gyakori eszköz a melléknevek mértékjelölésére, a névszói többes szám kifejezésére a reduplikáció, azaz egy szótag, egy morféma, esetleg egy egész szó megismétlése.

A rokonság ellen szóló egyik legfőbb érv a szórend. A morfológiailag sze-gényesebb nyelvekben a mondatok szórendje erősen kötött. A szórend tekintetében az alany-tárgy-ige (SOV) sorrend dominál a tibeti-burmai nyelvekben, míg a nyelvcsalád más ágaira az alany-ige-tárgy (SVO) típus jellemző. Amíg pl. a tibeti-burmai nyelvek majd mindegyike alany-tárgy-ige (SOV) szerkezetű (ez alól csak a karen nyelv a kivétel, amelyik a kínaival megegyező szórendet tart), addig a kínai nyelvek alany-ige-tárgy (SVO) szerkezetet mutatnak. Már pedig a szórend a nyelv egyik legnehezebben változó része. A kínai-tibeti nyelvcsalád mellett lándzsát törők i.e. 4000-re – hasonlóan az indoeurópai nyelvcsaládhoz – teszik a kínai és a tibeti-burmai ág szétválását, és e hatalmas időintervallumnak tudják be, a ma már szembeötlő fonológiai, szemantikai, szintaktikai különbségeket.

Összefoglalva megállapítható, hogy a kínai-tibeti nyelvek egy családba tartozása erősen valószínűsíthető, de kielégítő bizonyosságot inkább csak a tibeti-burmai ág nyelveinek szorosabb kapcsolatára, valamint ennek az ágnak a kínaihoz való valamivel lazább fűződésére talált a tudomány. A többi érintett nyelv eseté-ben fokozza a bizonytalanságot a korábbi nyelvállapotok emlékeinek hiánya, a rajtuk végzett rekonstrukciós és összehasonlító munka kezdeti stádiuma, valamint az areális hatások okozta zavarok. Azonban amennyire bizonytalan e nyelvek geneológiai összetartozása, oly nyilvánvaló tipológiai rokonságuk, melyekről már fentebb tettünk említést.


Elterjedési területük Kelet-Ázsia és Délkelet-Ázsia. Közös jellemzőik az izoláló nyelvszerkezet (egyszótagú gyökszavak) és a tonalitás (éneklő hangsúly).

A nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek:

  • Kínai ág
    • mandarin
    • vu
    • kantoni (jüe)
    • kan
    • hakka
    • hsziang
    • min
      • északi min
      • keleti min
        • fucsoui
      • déli min
        • hsziameni
        • csaocsoui
        • taivani
        • hainani
        • hoklo
        • lan-nang
  • Karen ág
    • karen
  • Tibeto-burmai ág
    • Tibeti nyelvek
      • Bodi-himalájai nyelvek
        • Bodi nyelvek
        • Himalájai nyelvek
          • Almorai ág
            • rangkasz
          • Kanauri ág
            • bunan
            • csamba lahuli
            • csitkhuli
            • kanasi
            • mancsati
            • rangloi
            • thebor
      • Kiranti (bahing-vaju) nyelvek
        • Keleti (bahing) ág
          • bahing
          • dumi
          • jakha
          • khambu
          • lambi-csong
          • lohorung
          • lumbu
          • rodong
          • szunvar
          • vaiing
        • Nyugat (vaju) ág
          • csepang
          • magari
          • vaju
        • nevari
      • Miri nyelvek
        • abor
        • dafla (nyiszing)
        • digaro (tajing)
        • mindzsu
        • miri (mising)
      • dhimal
      • hruszo
    • Burmai nyelvek
      • Burmai-lolo nyelvek
        • Burmai ág
          • burmai
          • lasi (leci)
          • maru (laung)
        • Lolo ág
          • Északi csoport
            • ji
            • liszu
            • lolofo
          • Déli csoport
            • hani (akha)
            • lahu
          • csiang
          • na-hszi
      • Kacsin nyelvek
        • aci (caiva)
        • kacsin (csing-po)
      • Kuki nyelvek
        • Kuki ág
          • Középső csoport
            • lai
            • lakher
            • lusai
          • Északi csoport
            • kamhau
            • szijin
            • thado
          • Déli csoport
            • jodvin
            • csinbok
            • khami
            • so
          • Ókuki csoport
            • aimol
            • anai
            • bete
            • lamgang
            • purum
            • rangkhol
          • Nyugati csoport
            • empeo
            • kabui
            • khoirao
            • kvoireng
            • maram
          • lahupa csoport
            • khoibu
            • maring
            • tangkhul
        • Nágá ág
          • angami
          • ao
          • lepcsá (rong)
          • rengma
          • sema