„1784-es erdélyi parasztfelkelés” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a Bot: következő módosítása: ro:Răscoala lui Horea, Cloșca și Crișan |
|||
| 75. sor: | 75. sor: | ||
[[de:Horea-Aufstand in Siebenbürgen 1784]] |
[[de:Horea-Aufstand in Siebenbürgen 1784]] |
||
[[fr:Révolution transylvaine de 1784]] |
[[fr:Révolution transylvaine de 1784]] |
||
[[ro:Răscoala lui Horea, |
[[ro:Răscoala lui Horea, Cloșca și Crișan]] |
||
A lap 2010. június 19., 07:40-kori változata
 |
Ebben a szócikkben egyes szerkesztők szerint sérül a Wikipédia egyik alappillérének számító, úgynevezett semleges nézőpont elve, vagy egyes megfogalmazásai reklámízűek (a vita részleteihez lásd a vitalapot). | Ha nincs indoklás sem itt a sablonban, sem a vitalapon, bátran távolítsd el a sablont! |
| 1784-es erdélyi parasztfelkelés | |||
 | |||
| Kloska kivégzése Gyulafehérvárott | |||
| Dátum | 1784. november 1. – 1785. február 28. | ||
| Helyszín | Erdély | ||
| Casus belli | Az erdélyi román parasztságra nehezedő jobbágyi terhek | ||
| Eredmény | Császári győzelem | ||
| Harcoló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Haderők | |||
| |||
| Veszteségek | |||
| |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz 1784-es erdélyi parasztfelkelés témájú médiaállományokat. | |||
Az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés vagy Hóra-lázadás egy pusztító, etnikai színezetű parasztfelkelés volt az Erdélyi-középhegység területén. A Vasile Ursu Nicola, magyarosan Urszu Miklós (Hóra) vezette román csapatok kegyetlenkedéseinek 1784 ősze és 1785 tele között 133 magyar falu és 4000 ember esett áldozatául.[1]
Előzmények
Az erdélyi románság helyzete
Az erdélyi román parasztságra a 18. században jelentős elnyomás nehezedett, nem tartozott a három kiváltságos nemzethez, mint „megtűrt” nemzet élt Erdélyben, többségük vallása, a görögkeleti sem tartozott a bevett felekezetek közé. A földesurak körében nem volt jellemző az alattvalókkal való emberséges bánásmód, azokkal szemben főleg nem, akik még nyelvben és vallásban is különböztek tőlük. A Mária Terézia által 1767-ben kiadott urbáriumot - amely csökkentette a parasztság kötelezettségeit a földesúr felé – a nemesség nem nézte jó szemmel, több alkalommal szólaltak fel ellene a megyegyűléseken. Az új urbárium, mivel csökkentette a jobbágyi terheket, nagy népszerűséget hozott a császárnőnek azokon a területeken ahol elfogadták, főleg a Dunántúlon. Azokon a területeken ahol nem ültették át a gyakorlatba a rendeletet a parasztság továbbra is jelentős terhek és elnyomás alatt élt. Az erdélyi parasztság jelentős része úgy gondolta ezért a földesurak a hibásak, mivel nem hajlandóak elfogadni az urbáriumot, titkolják előlük az életük könnyebbé válását segítő rendeletet.[2] Az elégedetlenség etnikai színezetet is kapott, mivel a földesurak leginkább magyarok voltak, az elégedetlen jobbágyság pedig román. Mária Terézia rendeletében így fogalmaz: „Kell, hogy már véget érjen az emberiségnek ez a rabszolgai lealázása”. Sejtelmes, szinte forradalmi szavait a román parasztság úgy értelmezte, hogy közös ellenségük a magyar nemes. A helyzetet tovább rontotta a románok lakta Erdélyi-szigethegység viszonylagos túlnépesedettsége, a terület már nem tudta eltartani a növekvő népességet.[3]
A rablóbandák
Az Erdélyi-szigethegység és a Zarándi-hegység a Magyar Királyság kevésbé civilizált területei közé tartozott, a Mária Terézia nevével fémjelzett modernizáció kevésbé érintette, sok tekintetben még mindig hasonlított a török hódoltság alatti időkhöz. Ezen idők maradványa volt az a rablóvilág, amely a térséget uralta, a kietlen, hegyes vidéken garázdálkodó román és szerb zsiványokat a hatóságoknak sem sikerült megfékezniük. A területen élő sanyarú sorsú fegyvertelen nép ezekben a rablókban látta a vitézt, az ő jogaikat védő bátor harcost. Ezek a zsiványok főleg katonai szökevények voltak. Az új császár, II. József feltett szándéka volt, hogy leszámol a területet uraló rablóbandákkal. Arad vármegye keleti, hegyes vidékén harapózott el legjobban a banditák fosztogatása, így a császár 100 aranytallér jutalmat tűzött ki élő rabló elfogásáért. Ennek hírére 24 fegyveres rabló elfogta az arad megyei alispánt, Forray Andrást, a túszért cserébe kegyelmet követeltek. Ezt a megye a nagy ijedtségben el is fogadta, a közrend megerősítésére pedig 24 huszárt fogadott. Forray kiváltására az aradi görögkeleti román püspök ment a rablók közé. Békéltető istentiszteletet tartott, azonban nem járt sikerrel. Rálőttek, de nem sérült meg. Erre a császár egy polgári és egy katonai biztost küldött a nyugalom helyreállítására, Jankovich Antalt és Papilla tábornokot. Korabeli beszámolók alapján a helyzet 1784 nyarára olyan súlyossá vált, hogy senki sem mert Erdélybe utazni.[4]
A román állam terve
Mária Terézia és II. Katalin orosz cárnő 1782-ben megállapodtak Törökország felosztásán, a cárnő elképzelése szerint a három császárság, az osztrák, az orosz és a török helyébe lépő görög között létre kell jönnie egy országnak, amely a római időkben a Dacia nevet viselte, és Havasalföldet, Moldvát és Besszarábiát foglalná magában. Az orosz propagandagépezet által kiötlött elképzelés terjesztését a Bukarestbe küldött orosz főkonzul volt hivatott terjeszteni. Abban az időben az erdélyi román papok kapcsolatban álltak a havasalföldi és moldvai fejedelmi udvarokkal, így a román állam terve szélsebesen terjedt az erdélyi görögkeleti papság körében is, akik igyekeztek megosztani azt népükkel is. A terv később kibővült, nevezetesen az egyesített Havasalföldhöz, Moldvához és Besszarábiához csatlakozott volna Erdély is. Ebben a szellemben kezdődött meg a Hóra-féle lázadás.[5]
A lázadás
Kezdetek
1784-ben már jelentős ellentét volt a magyar nemesség és a császár, illetve a románság között, csak idő kérdése volt, mikor tör ki egy lázadás. A jobbágyságnak csak egyetlen lehetősége volt, hogy megszabaduljon terheitől; ha beáll katonának, így a magyar nemesség elleni gyűlölettől átitatott pópák bátorítására egész falvak népe indult meg a férőhelyek felé katonának jelentkezni. A magyar nemesség a hatalmas tömeg láttán megijedt, le akarta állítani a toborzásokat, tartva a felbőszült paraszti tömegtől. Azonban a császár a magyar nemesség minden igyekezete ellenére kész volt akár erővel is végrehajtani a katonai összeírásokat, hogy a büszke magyar nemességet önérzetében megsértse.[3]
A harcok
A lázadás a katonai összeírás napján, 1784. november 1-jén tört ki a bányakamara, és nem a magyar nemesség igazgatása alatt álló Erdélyi-érchegységben.[3] Az Arad vármegyéből kikergetett banditák, közülük is főleg Hóra (Vasile Ursu Nicola) által vezetett lázadás kezdetét és kegyetlenkedéseit egy korabeli beszámoló így írja le:
„Az egésznek okozója gyanánt egy Horia nevű embert említenek, ki célja elérésére a hidak alatt össze szokott jönni a parasztokkal, kiknek Mesztákont, egy hegyen épült templomot, Brádtól nem messze, jelölt ki gyűlőhelyül. Ez a rendelet futótűz gyanánt terjedt, úgyhogy a kijelölt napra roppant parasztcsoport gyűlt össze azon a helyen, hol aztán a gonosz egy (tudja isten honnan szerzett) nála levő, aranyos betűvel írt pátenst (a brádi vásári jog kiváltságlevele) és aranykeresztet mutatott a népnek és kérdezte, hisznek-e a jelvénynek? És amint egyhangú igennel válaszoltak, gonoszul megesküdtek, hogy kiirtják az egész nemességet”.[6]
„Lehetetlen leírni, mily véghetetlen kegyetlenségeket visznek véghez, körüljárnak, mint az ordító oroszlánok, mondhatatlan gyilkos tettekkel dühöngenek a nemesek ellen; nem kímélik a magzatot sem az anya méhében, elégetik a nemesi lakokat és falvakat, és Zaránd megyében már fel is gyújtották Brádot, Kristyórt és Ribicét, úgy hogy e helyekről alig menekült meg három. Minthogy Zarándban nem találtak már nemesi lakot, azonnal átjöttek Hunyadba, ahol rögvest felégették Baranyicskát, Marosnémetit, Solymost és Dédácsot. Félek, ha ennek gyorsan nem vetik végét, ha nem is az egész országot, de nagyobb részét fölemésztik.”[6]
Néhány nap alatt feldúlták Abrudbányát és Verespatakot. Kihirdették, mint „Isten és császár parancsát”, hogy „aki disunita religióra nem áll és oláh köntösben nem jár, vagy nyársba húzzák vagy fejét veszik.” A lázadás terjedt egész Erdélyben, Brassó vármegye katonaságot kért a forrongás megfékezésére, ott főleg a szász településeket fosztogatták, a Szamos mellékén pedig nem csak románok hanem magyarok is megmozdultak. A lázadás gyors terjedésének oka a főleg a katonai parancsnokság felelőtlensége, mivel a gyülekező tömeg ellen nem tett semmit. A katonaság utasítása az volt, hogy „amíg a haditanácstól nem jő parancs, kirukkolnak, de nem lőnek”. Ez a hozzáállás a katonákban, magyarokban és románokban egyaránt azt a látszatot keltette, hogy a császár megrendelésére történik a rablás és gyilkolás. II. József túlzottnak vélte az eseményekről beszámolók híreit, a nemesség alaptalan félelmének tulajdonította a veszélyt. A dévai várban ostromolt magyarság önvédelmét - nevezetesen a románok sikertelen ostroma után a vár védői kivégeznek 44 banditát – törvénytelenségnek nyilvánította. A bécsi udvar nemtörődömsége tovább növelte a rabló románság önbizalmát. November 29-én nyíltan szembeszállnak a katonasággal, elfoglalják Illyét,[1] majd ott hirdetni kezdik, hogy Hóra „fejedelem”, illetve „Dacia királya”. Tordán egy román nyilvánosan így kiáltott fel: „Feljött az oláhok csillaga, menjenek a magyarok Scythiába, mivel ők régibb lakosai a hazának”.[7] A pópák által terjesztett dákoromán elmélet a nép legalsóbb rétegegeiig is eljutott.
A felkelés leverése
Mikor a császár tudomást szerzett a valós helyzetről, utasította a katonaságot, hogy állítsák helyre a közrendet. 18 század katonaság kellett a fosztogatók megfékezéséhez, a tömeg szétszéled, sokan közülük követik a vezetőket a havasokba. Hórát és egyik társát Kloskát románok fogták el hegyi rejtekhelyükön, és adták át Kray Pál alezredesnek. A felkelés vezetőit, többek között az egyszerű bocskoros pásztor Hórát és Kloskát 1785. február 28-án Gyulafehérváron kerékbe törték, Krizsán még a börtönben öngyilkos lett, a szétszéledő tömegen nem torolták meg a történteket.[7] A fosztogatások során 4000 magyar civilt öltek meg, 133 magyar települést felgyújtottak,[1] a harci eseményekben 1500 román lázadó is életét vesztette.[8]
Utóhatása
A Hóra-féle lázadás volt Erdélyben az első nyíltan nemzetiségi alapú felkelés, ami intő jel volt a saját hazájában kisebbségbe került magyarság számára, Hóra szelleme köszön majd vissza a 1848-49-es erdélyi román felkelés alkalmával, amikor is a magyarság kiirtását tűzik ki célul a román népfelkelők[9], és az 1918-as gyulafehérvári népgyűlésen is. Szatmárnémeti egyik kerületét Hóráról nevezték el (Horea), számos romániai településen utcát neveztek el róla.
Jegyzetek
Források
- Hegyes András - Marczali Henrik: Erdély története (Budapest, 2002) 141-147, 167-172 o. ISBN 9639452297
.svg){kind=small}
