„Flogisztonelmélet” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a Bot: következő hozzáadása: ms:Teori phlogiston |
a Bot: következő hozzáadása: la:Phlogiston |
||
28. sor: | 28. sor: | ||
[[ja:フロギストン説]] |
[[ja:フロギストン説]] |
||
[[ko:플로지스톤설]] |
[[ko:플로지스톤설]] |
||
[[la:Phlogiston]] |
|||
[[ms:Teori phlogiston]] |
[[ms:Teori phlogiston]] |
||
[[nl:Phlogiston]] |
[[nl:Phlogiston]] |
A lap 2010. április 23., 01:11-kori változata
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
A flogiszton nevű anyag, mellyel a 17. században az égés folyamatát próbálták magyarázni, a kémia fejlődésének egyik mérföldköve. A szó eredete a görög „égő” szóból ered (ami rokon a latin flamma, láng szóval).
A Georg Ernst Stahl (1659–1734) által kidolgozott elmélet szerint minden éghető anyagban flogiszton található, ami az égést okozza. Az anyagok égésekor azokból eltávozik a flogiszton, és minél többet tartalmaznak ebből, annál hevesebben égnek. Azt az tényt, hogy az égéskor az anyagok tömege növekszik, egyesek azzal magyarázták, hogy a flogiszton tömege negatív, azt a gravitáció „taszítja”.
Az elmélet alapját Joachim Johann Becher (1635–1682) dolgozta ki, mely szerint az égés során „zsíros föld” (terra pinguis) távozik, és ezt az elméletet fejlesztette tovább Stahl, melyet 1731-ben publikált az „Experimenta” című munkájában.
Az elmélet jelentősége volt, hogy szakított a misztifikáló és alkimista felfogással, és a folyamatot megpróbálta tudományos alapokra helyezni, így lehetővé tette az elmélet pontosítását, vagy akár – mint ez esetben is történt – cáfolatát. Munkája nemzetközi elismerést ért el, számos országban ismert és elismert lett az elmélet, köztük Magyarországon is, mint például Winterl Jakab (1732–1809), a nagyszombati egyetem kémiaprofesszora esetében.
A flogisztonelméletet végül Antoine Laurent Lavoisier (1734–1794) cáfolta, aki más vegyészek munkáin – Cavendish, Scheele, Priestley – alapuló elméletével bizonyította az oxigén égési folyamatban való részvételét.