Strukturalizmus

A strukturalizmus eredetileg a pszichológiában jelent meg a 19. században (Wundt), majd az általános nyelvészet fő irányzata volt, amely az 1930-as – 1940-es évek során, a formalizmusból bontakozott ki. A strukturalizmus a nyelvet elemeire bontja és az ezen elemek közötti viszonyokkal foglalkozik. Az 1950-es években áttevődőtt a kultúra egyéb területeire is, gondolkodásmóddá vált. Jelentős eredményekre vezetett például az irodalomtudományban. Nagy hatással volt az irodalomelméletre és a művészettörténetre is. A művészettörténeti strukturalizmus Wiener Schule (Bécsi iskola) nevű művészettörténeti körből indult el. Középpontjában az egyes műalkotások elemzése áll. Ebben nagy eredményeket is ért el, de a műveket összekötő empirikus jelenségekre nem tudott magyarázatot adni. Foucault a hatalom, tudás és a szubjektum összefüggéseinek filozófusaként a 20. század egyik legfontosabb gondolkodója. Különösen, pedig magyar szempontból felbecsülhetetlen értékű, mert éppen nekünk, magyaroknak kellene igazán megértenünk a hatalom működését, hiszen a saját bőrünkön már éppen eleget éreztük. E tekintetben Michel Foucault-nál (1926–1984) jobb tanítómestert nem találunk. Foucault a „posztstrukturalista” vagy a „posztmodern” filozófusokkal ellentétben – mint Derrida, Deleuze, vagy Lyotard – társadalomtörténész is volt, és szinte mikroszkopikus aprólékossággal foglalkozott társadalomtörténeti, kulturális és politikai valóságunk egészen konkrét kérdéseivel. Magyarán szólva konkrét módon is törődött az emberekkel. A társadalom- és kultúrtörténetre is kiterjedő filozófiáját Jürgen Habermas „transzcendentális historizmusnak” nevezte. Foucault a mi fogalmaink szerint nem volt jobboldali, de mélységesen utálta a kommunista rendszereket. És nem csupán azért, mert személyében méltatlanul bántak vele is, mint annyi polgári demokrata értelmiségivel, hanem mert semmitől sem iszonyodott jobban, mint az iskolás szellemtől, az egyéniségek megnyomorításától és a bürokratikus tudatlanságtól, amely eltorzította az eszméket és a kutatókat ideológusokká vagy propagandistákká alacsonyította. Kíméletlenül szembehelyezkedett a szovjet imperializmussal, gondoljunk csak arra, milyen sokat köszönhetett neki a lengyel Szolidarnoszty mozgalom. Blandine Kriegel beszél erről Michel Foucault - ma című könyvében, amelyet 2004-ben, Foucault halálának 20. évfordulójára adott ki.)

Michel Foucault-nak van magyar, budapesti vonatkozása is. 1966. március 28-án Budapestre érkezett a Budapesti Egyetemi Színpadon tartandó, strukturalizmust tárgyaló konferenciára. A tolmácshallgató már jó előre úgy tájékoztatta, hogy Magyarországon három dologról nem szabad beszélni: a nácizmusról, a Horthy-rendszerről és a strukturalizmusról. Ennek megfelelően az érdeklődés a strukturalizmus iránt olyan csekélynek bizonyult (néhány évvel azelőtt nálunk még akasztottak), hogy a beszélgetést a rektori hivatalba zsúfolták (vajon kik lehettek ott?). Foucault hamar rájött, hogy a strukturalizmust az akkori kádárista ideológia a hivatalos bolsevista marxizmusra veszedelmes, megsemmisítő bírálatnak tekinti. Mindezek után elutasította Lukács György, a moszkvai emigrációból visszatért, ízig-vérig sztálinista kozmopolita főideológus személyes meghívását. (Később Párizsban azt mondta, azért, mert Lukács az ő filozófiai gondolkodásmódját semmiben sem inspirálta.) Ehelyett inkább – a festészet szenvedélyes csodálójaként – ellátogatott a Szépművészeti Múzeumba, ahol néhány Manet-képet tekintett meg (Jeanne Duval portréját, a Maximilien császár kivégzését és egy Barikád című litográfiát. Ez a „mi Foucault-unk”: Lukács Györggyel nem áll szóba, de hosszasan gyönyörködik Manet festményeiben.

Április elején Párizsban már várta legfontosabb könyve, A szavak és a dolgok felvágatlan példánya, amely mindörökre helyet biztosított neki a filozófia halhatatlanjai között.

Később megtudta, hogy a magyar kutatók nem csekély megkönnyebbüléssel olvasták Aragon lapjában, a Les Lettres francaises-ben hosszú beszélgetését Raymond Bellour-ral a Szavak és a dolgok-ról, (1966. április 06.) fölszabadulva a sötét gyanú terhe alól, hiszen Aragon személye, köztudomású kommunista elkötelezettsége miatt, tökéletes biztosítékul szolgált az akkori magyar rendőrállam ideológiai cenzorai megítélésében.

A hatvanas évek közepén, barátjával, Gilles Deleuze-zel, a szintén világhírű, nagy hatású francia filozófussal Foucault a híres Gallimard kiadó megbízásából Nietzsche összes műveit kezdi kiadni, a ma már közismert Colli-Montinari változatban. Az e tevékenységről szóló interjúban a következőképpen nyilatkozik nagynevű elődjéről és – sok tekintetben – mesteréről:

„Nietzsche megsokszorozta a filozófiai gesztusokat. Érdeklődött minden iránt: irodalom, történelem, politika, mind-mind utat talált hozzá. Mindenhová elvitte a filozófiát. S ezért, ha bizonyos területeken XIX. századi ember marad is, zseniálisan megelőzte korunkat.” Foucault, mesteréhez hasonlóan, ugyancsak számos területen tevékenykedett. Maradandót alkotott a filozófia, a szociológia, a pszichiátria és az irodalomtudomány területein és valóban sokat tanult Nietzschétől, de egy roppant lényeges szempontból mindenesetre szöges ellentétének tekintendő: míg Nietzsche filozófiai „dührohamában” legszívesebben eltüntette volna a föld színéről a betegeket, az elmebajosokat, a bűnözőket, röviden szólva a „gyengéket”, a társadalom számkivetettjeit, dekadensnek bélyegezve őket, Foucault jószerével egész életében mást se csinált, mint őket védte a zsarnoki hatalom erőfölényével szemben.

Egyik igazán szép, művészi érzékenységgel komponált esszéjében, „A becstelen emberek életé”-ben a hatalom gátlástalan megnyergelőivel szemben a kisemberek, a névtelenek és elfeledettek oldalára áll, akikről ma már semmit sem tudnánk, ha nem kerültek volna jelentéktelen összeütközésbe a hatalommal. Csupán rendőri jegyzőkönyvek, orvosi jelentések, törvényszéki levéltárak őrzik a nevüket – e halandó milliók csak így maradtak fenn a történelemben. A hatalom emlékezetén túl e becstelen emberek neve óhatatlanul feledésbe merült. Foucault szerint a hatalom története a pótolhatatlan veszteségek története.

Foucault filozófusként sem szakadt el soha a hétköznapoktól, ezért nevezik filozófiáját a „jelen ontológiájának” vagy „transzcendentális zsurnalizmusnak”. Filozófiai gyakorlata szembefordult az egyetemi katedrafilozófusokéval. A történész technikájával írja könyveit, amelyek irodalmi műalkotások; stílusuk nem a témát szolgálja, hanem egyedi műalkotássá teszi minden egyes könyvét; elhangzott olyan vélemény is, hogy Foucault elsősorban nagy francia klasszikus író. Életének tekintélyes részét az oktatásnak áldozta. Olyan értelmiségi volt, aki a hétköznapokkal való kapcsolatát nem ideológiai alapokra helyezte.

A mai gondolkodó ember világképe nagymértékben Foucault munkásságára épül: az elmebetegség, a különféle társadalmi kirekesztések, a tudomány- és jogtörténet, a büntetési technikák és az orvostudomány története mind az ő munkáin keresztül került be a köztudatba. Irodalomkritikusi munkássága nélkül pedig a hatvanas évek nagy francia írónemzedéke egyszerűen elképzelhetetlen.

1971-től haláláig a párizsi Collège de Francé „Gondolatrendszerek története” nevű tanszékének professzora volt. Élete utolsó két évében a „parrhesiáról” tartott előadássorozatot. Ez a görög szó mindent-mondást, igazmondást, kíméletlenül egyenes beszédet, önmagunkkal szembeni őszinteséget jelent, az igazság mindenkori kimondásának bátorságát. Foucault a jelen diagnosztájaként fejezte be életét, Szókratészben vélve felfedezni időben távoli, ám szellemileg roppant közeli rokonát, aki semmitől sem riad vissza az igazság kutatásának útján. Ez pedig nem a filozófus morálja, hanem az elkötelezett értelmiségi etikája. Különösen mi, magyarok nem feledhetjük őt.

A strukturalizmus: a 20. század közepén Franciaországban kialakult filozófiai irányzat. - A →perszonalizmussal rokon, mert kutatásának fő tárgya szintén az emberi lét, de lényegesen különbözik tőle, mert a perszonalizmus az ember öntudatos és felelősségteljes személyiségének kibontakoztatásában látja a megvalósítandó célt, a strukturalizmussal ellenben az ember fölött szükségszerűséggel uralkodó objektív tényezőket, szerkezeti összefüggéseket igyekszik tudatossá tenni, s az emberi létet azoktól való függőségében magyarázza. - A strukturalizmus távolabbi forrása a 20. sz. ama módszertani változása, mely a 19. sz. elemekből összeszerkesztő magyarázatával szemben az egész, a strukturális egység elemeket meghatározó szerepére mutatott rá. Pl. a korábbi asszociációs lélektannal szemben a 20. sz. alaklélektan arra hivatkozik, hogy a lelki élmények az elemek összességét meghaladó egységet mutatnak; a strukturális lélektan pedig a lelki egységet és jelleget az egységgé szilárduló készségeknek tulajdonítja. A szerkezeti, szervezeti összefüggések jelentőségére mutat rá a modern szociológia s annak különféle segédtudományai. - A strukturalizmus közvetlen forrása az angolszász neopozitivizmus nyelvlogikai irányzata. Ferdinand de Saussure nyelvtudós kutatásaiban különbséget tett a nyelv és a beszéd között: a nyelv konvencionális szabályrendszer, a beszéd alanyi művelet. A nyelvészeti törvények tudatalatti, személytelen rendszert, struktúrát képeznek. - E nyelvészeti elméletet alkalmazható modellnek tekintette Claude Lévi-Strauss etnológiai kutatásainál. Úgy találta, hogy a nyelv, mint a kommunikáció közege fejezi ki legkönnyebben megközelíthetően a tudattalan szintjén egymáshoz kapcsolódó nyelvnek és társad. létnek a tudatos társad. Élet szintjén megjelenő szokásai, normarendszere, mítoszai magyarázható értelmét. A struktúra az a mód, ahogyan az egész részei egymás közt elrendeződnek. Ez az elrendeződés a rejtett, tudattalan struktúra síkján megy végbe, feltárása a kutatás célja. E kutatásnak azonban szerinte ki kell zárnia a szubjektivitás illúzióit, a legszigorúbb objektivitásra törekedve a dolgokat úgy kell néznie, ahogy önmagukban mutatkoznak. E módszer alapján úgy találta, hogy a primitív népek gondolkodásának alapstruktúrája azonos a művelt népekével. - Michel Foucault élesen bírálja az egzisztencializmus szubjektivizmusát, mely szerinte semmi mélyebb emberi kérdésre nem adott érdemleges választ. A szubjektivizmust az objektív-strukturális szemléletmóddal kell felváltani, a kollektív nyelv vizsgálata adja meg az értelmét egy bizonyos korban élő emberek társadalmának és kultúrájának, az emberi tud. archeológiájának (Les mots et les choses. Une archeologie des sciences humaines. 1966). Foucault szerint a kollektív nyelvben kifejeződő episztémé, 'gondolkodási hajlam és mód', egy adott kor gondolkodásának a törvényszerűsége. Annak alárendelt tagja és eszköze az egyén. A nyelv négyféle funkcióját (attribúció, artikuláció, deszignáció, deriváció) Foucault egy olyan négyszög négy csúcsaként tartja ábrázolhatónak, amely felöleli a tartalmazott tényanyagot. E szerint az újkori tört. Három episztéméje a reneszánsz, a felvilágosodás és a 19. sz. antropologizmus és historizmus. A mai manipulált ipari társadalom korában egy új episztémé van kialakulóban. - A strukturalizmus újabb kísérlet az ismételten elégtelennek bizonyult természettudományos szemléletnek az emberi életre és társadalomra való alkalmazására. Az ember nem áll oly tehetetlenül kiszolgáltatva az anonim, tudattalan erőknek, mint a természet értelmetlen lényei. Szelleménél fogva reflexióra és életkörülményei aktív alakítására képes lény, miként azt a művelődés és a filozófia története mutatja. Az ember életét nem határozza meg egyoldalúan egy bizonyos természetes, objektív törvényszerűséggel kialakult struktúra, hanem maga is cselekvőleg, célokat kitűzve és valósítva alakítólag hat létének strukturális szerkezetére. Nem véletlen, hogy éppen az ezredfordulón, a technika elgépiesítéssel fenyegető hatásának ellensúlyozásaként jelentkezik egy újabb humanizmus, mely az ember személyi méltóságát, jogait, lelkiismereti szabadságát, egyéni felelősségét erőteljesen igényli és hirdeti.

Jelentős képviselői

• Claude Lévi-Strauss ("strukturális antropológia")
• Michel Foucault