Klavikord

Klavikord 1659-ből

A klavikord (régiesen clavichord) billentyűs kordofon hangszer, a zongora egyik elődjének tekinthető. A húrok megszólaltatása a csembalótól eltérően, ahol pengetéssel, a zongorához csaknem hasonlóan kis kalapácsok segítségével a húrok megütésével történik. A hangszer neve a billentyűzet (claves) és a húrozat (chorda) elnevezéséből ered.

Felépítés

A klavikordok külső formájukat tekintve téglatest alakú, vagy sokszögletű, lapos dobozok. Nem rendelkeztek alvázzal, hanem asztalra vagy más bútordarabra helyezték őket és úgy játszottak rajtuk. Ez a forma már a 15. század közepére kialakult.
Belső berendezésükben egyszerűek. Mint a neve elárulja, a hangszer billentyűzetből (claves) és húrozatból (corda) állt. A húrok a billentyűzettel párhuzamos irányban haladtak úgy, hogy a mély hangok húrjai a játszó felé estek (akárcsak a cimbalomnál). A billentyűzet is a lehető legegyszerűbb volt. Úgy működött, mint egy kétkarú emelő. Innenső oldalán lenyomjuk, mire a túlsó fele felemelkedik, és a billentyű végén merőlegesen álló, a hossztengely irányában lapított fém (legtöbbször sárgaréz) ütőke (tangente) a húrt megszólaltatja. Ennek az ütőkének kettős szerepe van. Az egyik, hogy megüti és rezgésbe hozza a sárgarézhúrt, a másik, hogy egyúttal a hangmagasságnak megfelelő hosszúságra osztja. Elkerülendő azt, hogy az osztott húr mindkét része zengjen, a megütés helyétől a hangolószögek felé — tehát a játszótól jobbra — eső húrrészeket a közéjük font posztó- vagy nemezszalagokkal tompították.

Húrozata kettős volt, azaz párosával hangolták egy-egy hangját, mert a vékony sárgarézdrótok az ütők érintésére olyan vékony, kellemesen halk hangot adtak, hogy a jobb hangzás kedvéért párosával alkalmazták őket. Nemcsak a húrokat kettőzték meg, hanem orgonaszerűleg két manuállal és egy pedállal is építettek klavikordokat, amelyeket orgonistáknak, otthoni használatra készítettek.

Billentyűzet

Ikerbillentyűzet kialakítása

Miután a klavikordot hordozható, kisméretű hangszerként alkalmazták — mely csak a későbbiekben készült nagyobb méretben is — ezért úgy anyag-, mint helymegtakarítás szempontjából, de csupán a zene akkori gyakorlatából következve is úgynevezett ikerbillentyűzettel készítették.
Ikerbillentyűzeten, amit a németek „gebunden” szóval jeleznek, azt a billentyűsort értjük, amelyben szomszédos hangokat ugyanazon a húron szólaltatják meg. Ez azért volt lehetséges, mert akkoriban szekund-hangzásokat nem ütöttek meg egyszerre, és így például a c² húrja a „cis" és a „d" megszólaltatására is szolgált. A „kurta oktávban” nem alkalmaztak ilyen fajta ikerbillentyűket, a középfekvésben általában csak szomszédos félhangokat, a harmadik oktávában azonban már elég gyakran három félhangot is egy húron szólaltattak meg. Előfordult — de ez igen ritka eset volt —, hogy négy félhangot tereltek egy húrra. Az ilyen ikerbillentyűzetes klavikordnak bizonyos gyakorlati előnyei voltak, azaz kisebb terjedelem és olcsóbb előállítási költség. Ugyanakkor a méretcsökkentés és az ikerbillentyűzet alkalmazása a hangok tisztaságának rovására ment.
Amint a „kurta oktávát” fokonként teljes oktávává kellett kiszélesíteni(→a billentyűzet fejlődése), úgy a zenegyakorlat módosulása, gazdagodása miatt az ikerbillentyűzetet is teljes billentyűsorrá kellett fejleszteni. Ez a fejlődési folyamat a 17. században már megindult és a 18. század elején fejeződött be. Ennek ellenére még a 18. század második felében is készítettek ikerbillentyűs klavikordokat, noha a század utolsó negyedében majdnem kizárólag teljes billentyűzetűek voltak ezek a hangszerek.

Játék

Klavikord-játék

Probléma esetén lásd:Médiafájlok kezelése.

A klavikord-játéknak volt egy különleges tulajdonsága, mely az akkori előadók számára különösen kedveltté tette ezt a hangszert, ez pedig a remegtetés. Ha a billentyű lenyomása után az ujjat mozgatták rajta, az a billentyű túlsó végén lévő ütőket a húron oldal irányban kissé oda-vissza mozgatta, így a hang úgy szólt, mint a vonósokon a vibrato. A klavikord hangja lágy és behízelgő volt, így viszonylag színesebb előadást tett lehetővé, mint kortársai, a csembaló vagy a spinét.

Még a 18. század közepén író esztétikusok is úgy írtak róla, hogy mélabús, „kimondhatatlanul édes szavú hangszer”. A klavikord a 18. század végén nagy kedveltségnek örvendett, de a 19. században kénytelen volt a diadalmasan előretörő zongorának a helyét átadni.

Források

• A műveltség útja XII. kötet (Tolnai nyomdai műintézet és kiadóvállalat R.T. 1925)

Külső hivatkozások

• Kép: asztali klavikord, 1700 körül