Daimjó

A daimjó (japánul 大名, magyar fordításban nagy név) a középkori Japánban vidéki feudális hadúr, az Edo-korszakban tartományi nagybirtokos. Hűbérbirtokaikon saját hadsereget tartottak, ők maguk azonban közletlenül függtek a sóguntól. Nem volt törvényszerű, de a legtöbb sógun és régens a daimjók közül került ki.

A sugo daimjók (守護大名), akik korábban tartományi kormányzók, sugok voltak, viselték először a daimjó címet. Hűbérbirtokaikon nemcsak politikai és rendfenntartói, de gazdasági hatalmuk is volt. Ezeket a kiváltságaikat a Muromacsi-korszak első évtizedeiben szerezték meg. A leghatalmasabb sugo daimjók a Siba-, Hatakehama, Hoszokava- Jamana-, Óucsi- és Akamacu-klánokba tartoztak. A legnagyobbak több tartományt is uraltak.

A szengoku daimjók (戦国大名) legtöbbje régebben sugo daimjó volt, mint a Szatake-, Imagava-, Takeda-, Toki-, Rokkaku-, Óucsi- és Simadzu-családok. A korábban sugodaiként és helyetteseikként szolgáló Aszakura-, Amago-, Nagao-, Mijosi-, Csószokabe-, Dzsimbó-, Hatano-, Oda- és Macunaga-klánok tagjai is daimjói címet kaptak, de Szengoku-korszakban emellett számos ronin is daimjóvá vált.

Az Asikaga sógunátus kötelezte a daimjókat, hogy Kiotóban telepedjenek le. A hadurak családtagjaikat és csatlósaikat, az úgynevezett sugodaikat bízták meg területeik ideiglenes vezetésével. Sokan a sugodaik közül is a fővárosba költöztek: ők megbízottakat neveztek ki helyettesítésükre.

Az Edo-korszak kezdetét jelentő 1600-as szekigaharai csata után Tokugava Iejaszu a közel 200 daimjó földterületét a han-rendszerbe foglalta. Sorrendjüket a rizstermelés szerint állapították meg. Daimjó az lehetett, akinek hűbérbirtokán évente legalább 10 000 koku (1 koku = 180 liter, 10 000 koku = 1760 m³) rizs termett. Ieajaszu a hadurakat az szerint is csoportokba osztotta, hogy milyen kapcsulat fűzi őket az uralkodó Tokugava-családhoz: a sinpan daimjók (親藩大名) rokoni kapcsolatban álltak a Tokugavákkal, a fudai daimjók (譜代大名) a Tokugavák és szövetségeseik hűbéresei voltak, a todzama daimjók (外様大名) pedig a sekigaharai csata előtt nem voltak a Tokugavák szövetségesei (de nem feltétlenül harcolt ellenük).

A szankin kótai (参勤交代) törvénnyel a Tokugavák megszabták, hogy a daimjóknak minden második évet Edoban kell tölteniük. Ha a daimjó a hűbérbirtokán tartózkodott, családtagjait a fővárosba kellett küldenie maga helyett. Az állam ezzel az intézkedéssel növelte befolyását és felügyeletét a hadurak felett. Ezen felül nem építtethettek kastélyokat vagy hajókat és a katonaságukat is nagy mértékben korlátozták. Néhány daimjó ez és az ehhez hasonló törvények miatt Meidzsi császár uralma alatt a Tokugava sógunátus ellen küzdött.

1869-ben a daimjók és a császári udvari nemesek, a kugék a Meidzsi reformok értelmében egy új nemesi rétegben, a kadzokuban egyesültek. A han rendszert hatályon kívül helyezték és létrehozták a prefektúrákat. Ezzel az intézkedéssel a császár véget vetett a daimjók uralmának.

Forrás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Daimyo című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.