Kalotípia

A kalotípia vagy talbotípia egy fotográfiában használt pozitív illetve negatív képrögzítési eljárás megnevezése.

Története

A pozitív eljárások közül egyike a legritkábbaknak és legértékesebbeknek. Amennyiben a talbotíp negatívval együtt marad meg, értéke többszöröződik.

Bár már 1834-ben elkezdte a kísérleteket, William Henry Fox Talbot 1839. január 25-én jelentette be találmányát a Royal Societynek írott levelében, viszont csupán 1841-ben szabadalmaztatta.

Pozitív eljárásként

Várakozó halászfeleségek St. Andrews-ban, Hill

A pozitív eljárások közül egyike a legritkábbaknak és legértékesebbeknek. Amennyiben a talbotíp negatívval együtt marad meg, értéke többszöröződik.

Az első negatív-pozitív eljárás, a ma használt legtöbb fotográfiai eljárás őse. Klórezüst kimásolópapír. Ránézetre általában matt, tónusa a téglavöröstől a barnán keresztül a bíbor-feketéig terjed, vékony papírhordozón található, a kép és hordozó azonos felületű, a képes oldal és a papír hátulja hasonlóak egymáshoz, a papírhordozó viszonylag vékony, kötőanyaga nincs.

1841–1857 között volt általánosan elterjedt, a kor fotográfusai előszeretettel használták, mivel a fényképezés első évtizedében gyakorlatilag ez volt az egyetlen eljárás, amely papírképet eredményezett.

Anyaga

Kötőanyag nélküli ezüstklorid érzékenyítésű sópapír. A képet ezüst (aranyszínezés esetén az ezüsthöz kötött arany) alkotja. 1847 után vezették be az aranyszínezést, de csak az 1850-es években vált általánossá, a legtöbb, 1850 után készített sópapír biztos, hogy valamilyen módon külön is enyvezett. E művelet célja az volt, hogy a papír felületén egy nagyon vékony réteg képződjön, amely megakadályozza, hogy az érzékenyítő oldat túl mélyre hatoljon a papír rostjai közé, s így rontsa a kép kontrasztosságát. Sokféle enyvező anyagot használtak, pl. keményítőt, zselatint, kazeint, tejsavót és ír moszatot is. Az enyvezés olyan vékonyan fedte csak a papír felszínét, hogy nem képezett külön réteget, ezért a kép mindig a papír szerkezetét mutatja és matt felületű. A keményítővel enyvezett (starch-sized) papír barnás tónusú képet eredményezett, míg a zselatinnal enyvezett papír inkább vöröses árnyalatot adott.

Mérete: általában 4,3cm x 6cm és 30cm x 40cm között mozgott, de nagyritkán ettől kisebb vagy nagyobb is készülhetett.

Negatív eljárásként

Ugyanaz, mint pozitív változata, csupán annyi eltéréssel, hogy ebben az esetben nem azonnal keletkezik pozitív kép, hanem negatív közbeiktatásával. Szintén William Henry Fox Talbot találmánya, 1840-ből, azonban később Eduard Baldus, majd Louis-Desiré Blanquart-Evrard módosította, tökéletesítette. Az 1850-es évek közepéig volt általánosan elterjedt, hasonlóan pozitív változatához, mára már az egyik legritkábban előforduló negatív, a fennmaradt példányok értéke igen magas.

A talbotíp pozitívval ellentétben kevésbé fakul, elsősorban a viasszal történő átitatása miatt, melynek jelentős konzerváló hatása van.

Anyaga

Jól enyvezett papír és ezüstjodid. Emulzió és kötőanyag nélküli papírnegatív. Ránézetre vöröses-sötétbarna, néha a bíbor felé hajló, ritkábban sárgás színű, matt felületű, részleteiben vagy egészében gyakran viasszal átitatva, jól ellenáll a halványodásnak. Nagyítóval jól láthatóak a papír rostjai, az ezüstszemcsék, a róla másolt pozitívon jól kivehetőek a papír rostjai okozta életlenségek.

Mérete: leggyakrabban 10,1 x 12,7 cm-es képek születtek ilyen eljárással.

Hivatkozások

• Történeti Fotóeljárások Magyarországon
• Conservation of Photographs. (könyv) (Eastman Kodak Co., 1985.)

Lásd még: Képrögzítési eljárások