Szeppuku

A szeppuku (japánul: 切腹, jelentése ’hasmetszés’), vagy nyugaton elterjedt, az írásjegyek felcserélésével kapott másik nevén harakiri (腹切) a japán szamurájok rituális öngyilkossága, amely a szégyentől való megtisztulást szolgálja. A szeppuku elkövetője dicsőséges halált hal, családjának nem kell szégyenkezni. Szeppukut csak szamuráj követhet el az ura (a daimjó) engedélyével. Ha az elkövetett bűn nagyon súlyos volt, megtagadhatták a szeppukut a szamurájtól, és egyszerű kivégzésre ítélhették. Ebben az esetben szégyenétől nem szabadulhatott.

A végrehajtás módja

A szeppuku női változatára készülő asszony egy fametszeten

A szeppuku a hűség bizonyításának a módja. Ha a szamuráj valami komoly vétséget követ el, vagy urának bizalma megrendül benne, felajánlhatja a szeppukut, vagy az ura kérheti tőle azt. A szeppukut megtagadni nincs mód.

A rituálé előtt a szamuráj kiválaszthatja segítőjét. Valakinek a segítőjének lenni szintén nagy megtiszteltetésnek számít. A szamuráj a lelki felkészülés és a végrendelkezés után a földre térdepel és maga elé helyezi rövidkardját (tantóját). Öltözékét leveti, hogy szabadon hagyja felsőtestét. Ha végez, a segédje mögé áll hosszúkardjával (otantó).

A helyesen kivitelezett szeppuku 2 vágásból áll. A szamuráj az ágyékába döfi a rövidkardot és felrántva ejt egy vágást hasfalán. Ezt követően hasfalának bal oldalába döfi a kardot és jobb oldalra vágja fel. A második vágás az első fájdalmaiból adódóan jelentős koncentrációt kíván. Egy szépen kivitelezett második vágás különlegesség, ezért nagy tiszteletnek örvend, mert nem minden szamuráj képes rá. Ha az elkövető megejtette mindkét vágást a segédje levágja a fejét a hosszúkard segítségével úgy, hogy nyakának elülső felét ne vágja át, így a fej nem esik le. Ezért számít megtiszteltetésnek a segédi szerep, hiszen a vágás minőségén múlik a szenvedés végetérésének gyorsasága. A lefejezés lényege, hogy elkerüljék, hogy a harakirit elkövető a halál előtti fájdalom miatt megszégyenüljön.

A szeppuku (európai ismertebb nevén a harakiri) a szamurájok öngyilkosságának egy olyan egyedi formája, ami a rövid karddal (vakasi) történt úgy, hogy a busi kereszt alakú vágással felvágta a hasát, először balról jobbra, majd lentről fölfelé. Ezt dzsúmondzsi-nak hívták („ tízes alakú vágás”) mert a tízes számot egy kereszt alakú kandzsival (a kínai kultúrából átvett betűk neve) jelzik. Ezzel a módszerrel végrehajtott öngyilkosság során egyetlen létfontosságú szerv sem sérült, így sok esetben az alanynak még órákik tartó szenvedést kellett elviselnie. Minamoto Tametomo volt az első aki 1170-ben ilyen formában végzett magával. A szeppukut használta Minamoto Joriszama is, aki egy nagyon magas rangú szamuráj volt. Csapati veszettetek az Udzsi-híd melletti csatában, két fia is elhunyt a küzdelemben és maga Jorimasza is sújosan megsebesült egy térdébe lőtt nyílvesszőtől, magához hívatta fegyverhordozóját ( Vatanabe Csódzsicu Tonau) és kérte,hogy fejezze le. De mivel az apród nem volt hajlandó ezt megtenni ezért nyugat felé fordult,tízszer elkántálta a Dzsódzsó-iskola nembucuját („Üdv Amida Buddhának”) majd megalkotta dzsiszei no kuját, azaz búcsúversét. „Mint egy elszáradt fa / ami nem hozott virágot / szomorú volt életem / de még szomorúbb napjaim vége / mert nem hagyok hátra gyümölcsöt.” Ezen sorok kimondása után hasát felvágása után holtan arcra borult. Tonau ezután levágta ura fejét, egy kőhöz kötötte és az ellenséget megkerülve a folyóba dobta azt. Az ütközetek után szokás volt levágni az ellenséges busik fejét és így a csatatéren maradt sebesült harcosok inkább maguk vettetek véget életüknek,mintsem egy ellenséges katon (esetleg egy alacsonyabb rangú busi) oltsa ki azt. Mivel Joriszama nagyon magas rangú szamuráj volt, apródja azért dobta a fejét a vízbe, nehogy az ellenség győzelmi trófeaként magával hurcolja. Élve fogságba esni nagy szégyen volt, aki pedig gyáván elmenekült azt mélységesen megvetették. Később az Asikaga-bakufu idejében megjelent a kaisekunin intézménye, ami azokra az esetekre specializálódott,amikor a szeppukut a kivégézés egyik formája ként végezte el az elítélt saját magán. Amint a térdelő bűnös megejtette a kerszet alakú vágást a hasán, a segéd aki mellette állt lefejeztet,ezzel megkímélve a fájdalmas haláltusától. Viszont aki lassan vérzett el, és eközben írta meg az életét összefoglaló verset és azt még a saját vérébe mártott ecsettel is jegyezte le, annak önuralmát sokáig magasztalták. A szeppuku később a busik egyetlen elfogadható halálnemévé vált, akár bűnös volt, akár nem, vagy ha leküzdhetetlen problémával küszködött, így több fajtája is kialakult. Egyik ilyen a szokocu-si ('bocsánat kérő halál') amivel a hirtelen felindulásból rossz szót szóló, vagy illetlenséget tevő busi válthatta meg bűnét. De még hasonló a munebara vagy funsi ( sérelem vagy bosszúság miatt elkövetett öngyilkosság) amivel a gyűlöletet és a felháborodást fejezték ki. Egy busi számára ha szeppuku általi büntetést vetettek ki rá, a legmegfelelőbb volt, mivel ezáltal a halál által bocsánatot nyerhetett és tisztességgel halhatott meg,tulajdonát sem kobozták el. Ezzel a si o tamauként ('a halál ajándékozása') ismert előjoggal csak a magas rangú szamurájok élhettek. Ismert volt még egy fajta szeppuku,a kansi, amit a meggyőzés végső eszköze ként használtak, például egy mester,hogy jó útra térítse tanítványát. A dzsunsit (az úr követése a halálba) számos magas rangú hűbéres követte el uruk (daimjó) halálakor. Ez a hűbéres hűségét fejezte ki ura iránt függetlenül attól,hogy betegségben, csatában, vagy szeppukuban halt meg. Szabályai nem voltak, helyzettől függött és kötelező sem volt. Az öngyilkosság egy másik szintén furcsa formája a hito-basira ('emberi oszlop') amikor a busi az urának háza építésekor az egyik oszlopnak ásott gödörben szeppukut hajtott végre majd ráépítették a házat abban a hitben, hogy a halála után majd szelleme védelmezni fogja az építményt. Hasonló áldozatot követelt egy híd építése is,ám akkor általában egy a falun átutazó ember lett a leendő védelmező szelleme a hídnak. A busi feleségek is gyakran követtek el öngyilkosságot férjük halálba való követése érdekében. Nekik már kiskorukban elmagyarázták hogyan vágják el nyaki ütőereiket és mindig hordoztak maguknál egy kis kést. Az öngyilkossá előtt lábaikat össze kellett kötözniük nehogy a halál beálltával illetlenül merevedjenek meg a lábaik. Az háztartásból kiöregedett asszonyok, akik csak a család terhére voltak vagy vízbe fojtották magukat vagy hagyták éhen halni. A szeppuku olyan tiszteletreméltó hagyománnyá emelkedett Japánban,hogy még az 1869-es országgyűlésen is kiálltak mellette egy európai számára józan ésszel nehezen felfogható érvekkel. A Genpei-háború után teljesen elfogadottá vált a harakiri. Rendeletek szabályozták a legapróbb részletekig. Amikor több szamuráj egyszerre hajtotta végre, a legrangosabb maradt legutoljára.

Külső hivatkozások

• Terebess Ázsia Lexikon: szeppuku
• Tóth-Vásárhelyi Réka: Harakiri