Kroissenbrunni csata

A második morvamezei csatáról a Dürnkruti csata szócikkben olvashatsz!

A kroissenbrunni csata vagy első morvamezei csata, az 1250-es években az osztrák hercegség birtoklásáért folyt magyar–cseh háború utolsó csatája volt, melyben 1260. július 12-én IV. Béla és István herceg csapatai a morvamezei Kroissenbrunn mellett vereséget szenvedtek II. Ottokár cseh király hadaitól.

Előzmények

A csata előzményei a tatárjárásig nyúlnak vissza. A muhi csata után a menekülő IV. Béla előbb Nyitrába, Pozsonyba, majd osztrák területre menekült. II. (Harcias) Frigyes osztrák herceg itt Bélát három vármegye – Pozsony, Moson, és Sopron – átadására kényszerítette. E megyéket a tatárjárás után a magyar seregek már 1242-ben visszafoglalták, de Frigyes 1246-ban újra kísérletet tett meghódításukra. 1246. június 15-én a Lajta menti ütközetben a Rátót Lóránd soproni ispán vezette magyar sereg vereséget szenvedett az erősebb nehézlovasságot felvonultató osztrák seregtől, de a csatában Frigyes is elesett. Az új osztrák herceg Frigyes veje, Badeni Hermann lett, de 1250. október 4-én ő is meghalt. Az osztrák hercegségben kialakult hatalmi űrt két szomszédos uralkodó is ki kívánta használni: IV. Béla és az akkor még morva őrgróf, cseh Ottokár.

Több jel is mutat arra, hogy IV. Béla nyugati hódító törekvéseit nem pusztán hatalomvágy, vagy az ország területi gyarapítása motiválta. A „második honalapító” király politikáját ebben az időszakban a tatárok visszatérésére való felkészülésnek rendelte alá, és ennek a politikának fontos része volt a várépítési program. Az igazolhatóan IV. Béla korában épített várak kétharmada azonban a Dunántúlon épült fel, és Béla a pápához írt leveleiben „országunk és egész Európa” védvonalaként is a Duna vonalát emelte ki. Ebből arra következtethetünk, hogy Béla a várható mongol invázió elleni védekezés súlypontját a Dunántúlon jelölte ki, és e stratégiát kívánta hatékonyabbá tenni a nyugati területek meghódításával.

Béla 1250 és 1253 között több ízben vezetett hadat osztrák és morva területre is, de ezek az erélytelen hadvezetés miatt nem voltak sikeresek. 1253. szeptember 23-án meghalt Vencel cseh király, utóda Ottokár lett, és az erőviszonyok ettől kezdve Béla ellenfelének kedveztek. A két király 1254. május 1-jén, a pozsonyi békében megosztozott a Babenberg-örökségen. Stájerország nagyobbik, déli része került ezzel magyar fennhatóság alá. A Gutkeled István vezette magyar igazgatás azonban nem tudott gyökeret verni Stájerországban, ami nem kis részben Ottokár aknamunkájának is tulajdonítható. Az 1258 elején bekövetkezett stájer felkelés után hiába nevezte ki Béla a kiemelkedő uralkodói képességekkel rendelkező fiát, Istvánt Stíria hercegének, 1259 végén a stájer előkelők behódoltak II. Ottokárnak, és ismét felkeltek a magyar uralom ellen.

A csata lefolyása

Béla 1260 nyarán ismét megpróbálta birtokba venni Stájerországot. A felvonult két hadseregben szinte egész Közép- és Kelet-Európa népei képviselve voltak. A magyar hadakat kun, halicsi, krakkói, mazóviai segédhadak, valamint jelentős számú mozgékony főképp lovas székely, besenyő, bosnyák, bolgár,szerb és vlach csapatok erősítették, teljes számuk így megközelítőleg 30-40 ezer lehetett. Ottokár haderejében jelen voltak előzőleg a felkelő stájerországiaknak küldött cseh, morva, karintiai, brandenburgi, sziléziai, bajor és lengyel segédcsapatok is (összesen 30-35 ezer fő). A hadseregek létszámát a források nyilvánvaló túlzással több, mint százezerre teszik, de a fenti adatok is talán jóval kevesebbek. A hadműveleteket István herceg, kezdte, mintegy tízezer fős sereg élén átkelt a Morván, és a hajdani lovasnomád taktikát – színlelt menekülést, majd ellentámadást – alkalmazva megsemmisített egy jelentős létszámú lovagi sereget. Ottokár még nem vágott vissza, mert serege még nem volt együtt, viszont érthetetlen módon Béla sem használta ki a részsikert. István hadai visszavonultak a Morva túlsó oldalára, és a két hadsereg két hétig állt egymással szemben a folyó két partján. Végül Ottokár javaslatára kétnapos fegyverszünetben állapodtak meg, míg a magyar fél átkel a folyó túlsó partjára és felvonul az ütközetre. Az első lépcsőben átkelő magyar sereg azonban beleütközött a hátrább vonuló Ottokár utóvédjébe, mire Ottokár nehézlovasságával visszafordult, és szinte lehengerelte az átkelt könnyűfegyverzetű magyar erőket. A magyar hadrend felbomlott, a sereg pánikszerű menekülésbe kezdett, a már átkelt István herceg is csak nehezen menekült meg. Az egyébként is hátrányban lévő magyar nehézlovasság a túloldalon rekedt, a csata nélkülük zajlott le. A harc végén Béla 10 ezer embert vesztett.

Következmények

IV. Béla a rá jellemző szigorú önkritikával viszonyult az eseményekhez. Az 1261. március 31-ei bécsi békében lemondott Stájerországról, és szövetséget kötött Ottokárral. A szövetséget házassággal is megpecsételték: 1261. október 25-én Pozsonyban II. Ottokár feleségül vette Kunigundát, IV. Béla unokáját. (Ottokár unokája, Vencel e házasság révén szerzett jogot a magyar trónra.) Végül a várt mongol invázió is elmaradt, így a Magyar Királyságnak nem származott jelentősebb hátránya Stájerország elvesztéséből.

A Babenberg-örökség megszerzésével II. Ottokár a legnagyobb területi befolyással rendelkező német tartományúrrá vált, és esélyes lett a császári cím megszerzésére. Hatalmát a végül német királlyá választott I. (Habsburg) Rudolf törte meg – jelentős magyar segítséggel – a dürnkruti csatában (második morvamezei csata). A belháborúk sújtotta Magyar Királyság azonban ekkor már csak mint mellékszereplő tudott részt venni az osztrák hercegségért vívott küzdelemben.

Felhasznált források

• Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok, História – MTA Történettudományi Intézete – 1993, ISBN 9638311967
• Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 9639441872
• Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerkesztő: Liptai Ervin), Zrínyi Katonai Kiadó – 1985, ISBN 9633263379