Uruk

Uruk (sumerül Uru(g), a Bibliában Erech, mai arab nevén Varká, Irak) az egyik legősibb ókori mezopotámiai, sumerek lakta városállam volt Sumer földjén, az Eufrátesz alsó folyásánál. Már az Ubaid-korszak kezdetén lakták, és egészen a Kr. e. 3. századig, mintegy ötezer éven át lakott település volt.

Kiemelkedő jelentőségű volt a város két temploma: a Kulaba, melyet An égistennek szenteltek, és Inanna szerelem- és termékenységistennő – későbbi, akkád eredetű nevén Istár – lakhelye, az Éanna.

Korai története

Uruk Kr. e. 4. évezredben domináns szerepet játszott a térségben, innen a korabeli régészeti kultúra elnevezése: Uruk-kultúra. Eleinte a város ellátására mintegy 6 kilométeres sugarú földterületre volt szükség, de az évezred végére a város a kor legnagyobb és legnépesebb településévé nőtte ki magát, és mintegy 16 kilométeres sugarú területet ellenőrzőtt közvetlenül.

A kereskedőváros hajdani befolyása több helyen érzékelhető, többek között Eriduban, emellett az Uruk-kultúra közvetett hatásait egészen a Földközi-tengerig, Délnyugat-Iránig és Észak-Mezopotámiáig éreztette. Sok helyen olyan jelentős a kulturális hasonlóság, hogy feltételezhető az urukiak kolóniaalapítása. Erre nyilván a legfontosabb nyersanyagok, (épületfa, fémek) biztosítása miatt volt szükség. Írásos források hiányában azonban nem tudjuk pontosan, hogy az uruki uralkodók politikai befolyása meddig terjedt.

Uruk az észak-mezopotámiai eredetű Dzsemdet Naszr-korszakban (Kr. e. 3100 k. – Kr. e. 2900 k.) hanyatlani kezdett, és ebből a korból kevés épülete maradt fenn. Vallási súlya is csökkent, mivel a sumer panteonban An pozícióját átvette Enlil, akinek Nippurban volt a szentélye.

A Kr. e. 3. évezred

Nem véletlen, hogy a tekintélyes gazdagságot felhalmozó településen jött létre az írás. (A legendás hagyomány szerint Enmerkar király találta fel.) Az ékírás fejlődése végigkövethető a leletek alapján a kezdetektől egészen a kiforrott szövegekig. Az első írott emlékek kb. Kr. e. 3300-ra datálhatóak – ennek ellenére még vagy ezer évnek kellett eltelnie, hogy az események rekonstrukciójához szükséges feliratok maradjanak ránk.

A várost a kora dinasztikus korban kb. 9,5 kilométeres fal vette körül, amit a hagyomány szerint Gilgames király emeltetett. A sumer királylista szerint a királyság Mebagareszi fia, Aka kisi királytól szállt Urukba, Gilgamesre. A Gilgames-eposz megemlékezik az uruki király és Aka összecsapásáról, tehát nyilván kortársak voltak. Mebarageszi létezését feliratos leletek (neve itt az uralkodói mivoltát jelző Enmebarageszi) is igazolják.

A kora dinasztikus kor végén a megszaporodó és megerősödő sumer államok között versengés, folyamatos háborúskodás alakult ki. Uruk ebben csak másodrendű szerepet játszott: a Keselyű-sztélé tanúsága szerint a lagasi Éanatum elfoglalta. Később Lugalkiginedudu egyesítette Urral. Lugalzageszi, az ummai uralkodó végül meghódította Urukot, mielőtt Kr. e. 2334-ben Sarrukín le nem győzte. Ekkor az Akkád Birodalom része lett.

A sumer reneszánsz

Uruk királya volt Utuhegál (Kr. e. 2119–Kr. e. 2113), aki legyőzte az Akkád Birodalmat megdöntő gutikat. Utódja Ur katonai kormányzója, Ur-Nammu lett, aki Ur és Uruk mellett Eridut, Nippurt, Kist és számos más települést is uralma alá hajtott. Ő a szakrális legitimáció érdekében egyik fiát az uruki Inanna-templom papjává tette. A III. uri dinasztia bukását hozó elámi támadásban (Kr. e. 2004) Uruk súlyos károkat szenvedett.

Az óbabiloni kor

A következő évszázadok hatalmi vetélkedésében Uruk nem vett részt, végül az azoknak véget vető Hammurapi hódította meg Kr. e. 1787-ben. Utóda, Szamszuilúna ellen fellázadt a larszai bitorlót, II. Rím-Színt támogatva, ám Kr. e. 1739-ben falait lerombolták. Ugyanekkor súlyos gazdasági válság rázta meg Sumert, amiből valószínűsíthető, hogy az óbabiloni király elterelte az Eufráteszt. A terület ekkor elnéptelenedett, elhagyottá vált.

A későbbi idők

Uruk a továbbiakban sokat vesztett hajdani fényéből és jelentőségéből. Végül az Újasszír Birodalom részeként úgy tűnt, hogy ismét szebb idők kezdődnek: nagy helyőrséget telepítettek ide, ami fellendítette a helyi gazdaságot. Ez azonban már későn történt – az asszírokat megbuktató Nabú-apal-uszurnak hiába próbált ellenállni. Az Újbabiloni Birodalom idején a város korlátozott belső autonómiával rendelkezett, és II. Nabú-kudurri-uszur uralkodása alatt templomait felújították. Nabú-naid feliratának tanúsága szerint több más várossal egyetemben fellázadt az uralkodó ellen, talán Szín kultuszának támogatása miatt. Nem sokkal ezután a város egész Babilóniához hasonlóan a Perzsa Birodalom részévé vált. Templomait még a Szeleukida dinasztia és a Parthus Birodalom korában is felújították, ennek ellenére fokozatosan elnéptelenedett, végül eltűnt a történelem színpadáról.

A feltárás

Urukot német régészcsoport kezdte feltárni 1912-ben. 1928-1939 között ismét ásatások folytak, majd 1954-től kezdődően megint. Gazdag írásos és tárgyi leletanyag került elő, és a város hajdani kinézetéről is képet alkothatunk. A homokkal fedett lelőhelyet az iraki háborúban holland CIMIC-erők (a NATO égisze alatt működő, civil szakértőkből képzett fegyveresek) őrizték 2003-ban.

A romok 550 hektáros területet borítanak, a településrétegek 18-28 méter mélységet ölelnek fel, így a teljes feltárás csak hosszú évek múltán fejeződhet be. Kb. 100 hektár egyelőre teljesen feltáratlan.

A legkiemelkedőbb jelentőségű kutatás eddig az ókori Éanna településmaradványa, amely 29 lakórétegből áll, az i. e. 5. évezredtől a 4. évezredet átívelve, de a 2. évezredből is kerültek elő leletek.

Az i. e. 1. évezredből egykor szertartási célokat szolgáló építmények és az An-templom került feltárásra.

A i. e. 3. évezredből szinte alig-alig találtak nyomokat a régészek.

Források

Roaf, Michael. A mezopotámiai világ atlasza (magyar nyelven). Budapest: Helikon – Magyar Könyvklub (1998). ISBN 963 208 507 8 

• Kalla Gábor: Mezopotámiai uralkodók. S. l., Kossuth, 1993. (A világtörténelem nagy alakjai)