Vietnámi háború

A vietnami háború alatt bővebb értelemben a teljes második indokínai háborút (1957–1975), szűkebb viszonylatban az ebbe való közvetlen amerikai katonai beavatkozást (1959–1973) értjük. A háború alapvetően Vietnam újraegyesítéséért folyt, amely során ideológiai alapon Kína és a Szovjetunió a kommunista Észak-Vietnamot, míg az USA Dél-Vietnamot támogatta. A szárazföldi hadműveletek nagyobbrészt Dél-Vietnamban, továbbá Kambodzsa és Laosz határmenti területein folytak; Észak-Vietnam felett ugyanekkor légiháború dúlt. A televízió közvetítette, arcvonal nélküli gerillaháború kegyetlensége, illetve a hadkötelezettséggel szembeni ellenállás az amerikai békemozgalmak megerősödéséhez vezetett, ami párosulva a katonai kudarcokkal és az egyre nagyobb költségvetési terhekkel végülis maga után vonta az Egyesült Államok kivonulását. A támogatás nélkül maradt Dél-Vietnam ereje megtört, az északiak 1975-ben elfoglalták a déli fővárost, majd a két ország 1976-ban Vietnami Szocialista Köztársaság néven hivatalosan is egyesült. A harcok során körülbelül 3,2 millió vietnami és több mint 58 000 amerikai vesztette életét.

Előzmények

A vietnami háború alapvetően az (első) indokínai háború folytatásának tekinthető, amelyet Franciaország vívott volt gyarmata, Indokína visszaszerzéséért a Ho Si Minh vezette, Viet Minh (vagy Vietkong) nevű függetlenségi mozgalom csapatai ellen. Míg a Vietkong a kommunista országok támogatását élvezte, addig a franciák a dominóelmélet, illetve a Truman-doktrína alapján az Egyesült Államoktól kaptak mind nagyobb pénzügyi és logisztikai segítséget, hogy a kommunizmus további térnyerésének elejét vegyék. A háború utolsó éveiben a költségek túlnyomó részét már az USA viselte. Ennek ellenére a gyarmati hadsereg képtelen volt úrrá lenni a helyzeten, s 1954. május 7-én Dien Bien Phu alatt döntő vereséget szenvedett.

1954. június 22-én megbukott a francia kormány és a háborút ellenző Pierre Mendès-France került hatalomra. Ígéretet tett a francia nemzetgyűlésnek, hogy 30 napon belül rendezi az indokínai kérdést, ellenkező esetben lemond. Az 1954. július 21-én Franciaország és a Vietnami Demokratikus Köztársaság (VDK) által aláírt genfi tűzszüneti egyezményben a franciák elismerték Vietnam függetlenségét és az országot ideiglenesen a 17. szélességi fok mentén déli és északi zónára osztották, köztük egy demilitarizált övezettel. A megállapodás szerint a francia csapatok a 17. szélességi foktól délre, a Viet Minh csapatai pedig attól északra tartózkodhatnak. Északon a Ho Si Minh vezette kommunisták vették kezükbe a ország irányítását, délen a franciák által támogatott Bảo Đại államelnök (korábban császár) kezében volt a hatalom. Az elnök a genfi értekezlet során az addig ismeretlen Ngô Đình Diệmet nevezte ki az ország miniszterelnökének, majd Párizsba költözött. Diệm nem bízott senkiben, a politikailag fontos pozíciókba családtagjait ültette. Az ország kettéosztása után északról menekültek ezrei érkeztek délre, főleg katolikusok és a franciákkal korábban szoros kapcsolatot ápoló vezetők és családjaik.

A SEATO vezetői a manilai konferencián, 1966. október 24-én

Genfben a VDK, Franciaország, Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetunió egy második megállapodást – úgynevezett végső nyilatkozatot – is aláírt, amely szerint 1956 júliusában népszavazást kell tartani az ország újraegyesítéséről és egy egységes kormány létrehozásáról. Mivel azonban a választásokat nagy eséllyel a kommunisták nyerték volna, a dél-vietnami kormány – Eisenhower amerikai elnök támogatásával – elutasította ennek megtartását, mondván, hogy a szerződés megkötésében nem vettek részt, s így az számukra nem kötelező hatályú. Úgy tűnt, hogy az ország kettéosztottsága tartós marad, akárcsak a néhány évvel korábban felosztott Koreáé.

Időközben, 1954. szeptember 8-án az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Ausztrália, Pakisztán, Thaiföld, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek a manilai szerződéssel megalapították a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete (SEATO) nevű katonai tömböt. Ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok kinyilatkoztatta, hogy egy Dél-Vietnam, Laosz vagy Kambodzsa ellen indított támadás egyben a SEATO tagjai elleni támadást is jelent.

November 20-án a francia miniszterelnök washingtoni látogatása után bejelentették, hogy a franciák kivonulnak Indoknínából, s hogy ezentúl helyettük közvetlenül a dél-vietnami kormánynak folyósítják az amerikai támogatást. Ezzel az Egyesült Államok teljesen magára vállalta a dél-vietnami fegyveres erők kiképzését.

A Diệm-korszak (1954–1963)

Növekvő elégedetlenség Dél-Vietnamban

1955. március 29-én a Nemzeti Felszabadítási Front Saigonban fegyveres felkelést robbantott ki Diệm miniszterelnök uralma ellen. A felkelés hatására a déli tartományokban nagyarányú egyházi tiltakozások kezdődtek a Cao Đài és a Hòa Hảo vallási szekta részvételével. A dél-vietnami fegyveres erők 1955 októberére fojtották el a felkeléseket. Az Egyesült Államok, hogy a kormányt a felkelő gerillák elleni harcban segítse, katonai tanácsadókat küldött az országba. Észak-Vietnam – mely maga is segítséget kapott a Szovjetuniótól és Kínától – a Nemzeti Felszabadítási Frontot (röviden NFF vagy DNFF, ismertebb nevén Vietkong) támogatta fegyverekkel, hadianyaggal, tanácsadókkal, valamint reguláris csapatok küldésével.

Az erősödő amerikai támogatás bizonyításáért Eisenhower elnök 1955-ben különleges megbízottat küldött Dél-Vietnamba Joseph Lawton Collins tábornok személyében. Collins 100 millió dolláros segélyt ajánlott fel az új dél-vietnami kormánynak. Collins így emlékezett vissza Vietnamba érkezéséről:

„	„Nos, amikor megérkeztem Saigonba, teljes káosz volt. Ez nem vitás. Azon a napon, amikor megérkeztem, a dél-vietnami vezérkari főnök – Hinh – éppen Diệm elnök ellen szónokolt az amerikai segítséggel működő rádióban. (...) Hinh azt mondta nekem, hogy itt fog maradni, és utalt arra, hogy lázadást fog kirobbantani. Biztosítottam, hogy ha ezt megteszi, akkor mindennemű katonai segítségnyújtás megszűnik. Ezzel sikerült nyomást gyakorolnom rá, és körülbelül egy hét múlva sikerült elérnem, hogy elhagyja a várost. Többet nem tért vissza.”	”

Eisenhower elnök Ngô Đình Diệm elnököt fogadja Washingtonban, 1957. május 8-án

1955. október 23-án Diệm választási csalással legyőzte a Párizsban tartózkodó Bảo Đại elnököt, ezzel véget ért Bảo Đại-féle monarchia korszaka. Három nap múlva Diệm kikiáltotta a Vietnami Köztársaságot, melynek ő lett az államelnöke. December 12-én az Egyesült Államok bezárta hanoi nagykövetségét, így gyakorlatilag megszakította a diplomáciai kapcsolatot Észak-Vietnammal.

1956 januárjában a dél-vietnami hadsereg egységei elfoglalták Tây Ninht, a Cao Đài vallási csoport politikai központját, ami szervezett, fegyveres felkelés kirobbanásához vezetett. A felkelésnek csak a február 28-án létrejött megállapodás vetett véget. A Cao Đài vezetőkkel kötött egyezmény engedélyezte a Cao Đài vallás gyakorlását, de megtiltotta a vallási csoport bármiféle politikai tevékenységét.

1957. április 28-án az amerikai Military Assistance and Advisory Group (Katonai Segítő és Tanácsadó Csoport) átvette a Vietnami Köztársasági Hadsereg (VKH) kiképzését és felszerelését. Szeptember 19-én a francia légierő az utolsó támaszpontját is átadta a dél-vietnami légierőnek, így az utolsó francia csapatok is elhagyták Vietnam területét. 1959 végére körülbelül 300 amerikai volt Vietnamban.

Kennedy és Dél-Vietnam

Kennedy és Robert McNamara védelmi miniszter a Fehér Házban (1962. június 19.)

1960. november 8-án John Fitzgerald Kennedy az amerikai elnökválasztáson legyőzte Richard Nixont. A Kennedy-kormány egyidejűleg próbálta Észak-Vietnamot feltartóztatni és a dél-vietnami politikai rendszert modernizálni. Kennedy elszántan hitte, hogy ha sikerülne délen egy stabil demokráciát létrehozni, az nagy mértékben csökkentené az északi kommunisták hitelét.

Az amerikaiak a délnek utalt segélyekért cserébe politikai reformok végrehajtását követelték. Hamarosan az Egyesült Államok kormányának tanácsadói meghatározó szerepet töltöttek be a dél-vietnami végrehajtó hatalom valamennyi szintjén. Valójában azonban Ngô Đình Diệm elnök kevés hajlandóságot mutatott valódi reformok végrehajtására vagy tényleges együttműködésre. Kennedyt kritikusai azzal vádolták, hogy naivak és utópisztikusak azon elképzelései, melyek szerint az amerikai értékeket azonnal exportálni lehet bármely országba, függetlenül annak meglévő kultúrájától vagy történelmétől.

1960. november 11-én a dél-vietnami hadsereg egyes egységei sikertelen puccsot hajtottak végre Diệm elnök ellen. Másnap a Diệmhez hű csapatok behatoltak Saigonba, és leverték a lázadást. A kétnapos puccskísérlet alatt mintegy 200 ember veszítette életét.

1961 áprilisában csúfosan megbukott a Kennedy által jóváhagyott kubai disznó-öböli akció, így többek között emiatt az elnök sokáig hezitált a Vietnamnak nyújtandó segítség mikéntjéről. Óvakodott a hadsereg vietnami bevetésétől, de nem akart gyengének sem tűnni belpolitikai ellenfelei előtt. Az év során előbb alelnökét, Lyndon B. Johnsont, majd később két tanácsadóját, Maxwell Taylort és Walt Rostowot küldte Vietnamba. Diệm és Kennedy is visszautasította azt a felvetést, hogy nagy számú amerikai harcoló egységeket küldjenek az országba. Kennedy az újonnan felállított különleges alakulatokat, az ún. Zöldsapkásokat küldte a délkelet-ázsiai országba, hogy ott a kormánycsapatokat és a civil milicistákat (ez utóbbiak voltak az ún. Polgári Irreguláris Védelmi Csoportok) kiképezzék.

Fájl:Ho Chi Minh.JPG

Ho Si Minh (1954)

1962 februárjában az Egyesült Államok vezetése, a 4000 főre duzzadt amerikai létszám miatt, átszervezte dél-vietnami parancsnokságát. Megszűnt a korábbi írányító szerv a Military Assistance and Advisory Group, és helyette létrejött a Military Assistance Command, Vietnam (Katonai Segítségnyújtás Parancsnoksága, Vietnam) Paul D. Harkins tábornok vezetésével.

A dél-vietnami ellenállók első komolyabb katonai sikere az 1963. január 2-án lezajlott Ap Bac-i csata volt. A Saigontól 65 kilométerre délnyugatra fekvő Ap Bac falu szomszédságában egy körülbelül 350 fős NFF gerilla egység súlyos veszteségeket okozott a VKH jelentős túlerőben lévő csapatainak. Az összecsapás sikerének híre rendkívül pozitív hatással volt az NFF népszerűségére nézve, így addig nem látott mértékben jelentkeztek újoncok soraikba.

Az NFF malmára hajtotta a vizet az az amerikai sajtó által részletesen tárgyalt incidens is, amely során Diệm csapatai 1963. május 8-án erőszakosan léptek fel a békésen tiltakozó buddhista szerzetesekkel szemben Huế városában. Mivel maga Diệm elnök illetve a végrehajtó hatalom legfelső szintjén ülők java része római katolikus volt egy túlnyomórészt buddhista lakosságú országban, az akciót annak újabb jeleként könyvelték el, hogy az elnök végképp elvesztette kapcsolatát saját népével. Kennedy elnök 1963. szeptember 2-án egy interjúban így nyilatkozott erről:

„	Kennedy: Kimondhatjuk, hogy ez az Ő háborújuk. Ők azok, akiknek győzniük vagy veszíteniük kell. Segíthetjük Őket, felszereléseket adhatunk nekik, küldhetünk oda embereket, tanácsadókat, de nekik – a vietnami embereknek – kell megnyerni a kommunisták elleni háborút. Felkészültünk arra, hogy tovább segítsünk. De nem hiszem, hogy a háború megnyerhető, ha az emberek nem támogatják ezen erőfeszítéseket. Véleményem szerint az utóbbi két hónapban a kormány elvesztette a kapcsolatot az emberekkel. Riporter: Úgy gondolja, hogy ennek a kormánynak még van ideje, hogy visszanyerje az emberek bizalmát? Kennedy: Igen. Változtatásokkal… a vezetési elvben… esetleg személyekben is… úgyhiszem lehetséges. Ha ezek a változások nem történnek meg, akkor nincs túl jó esély a győzelemre.	”

Az Egyesült Államok egyre türelmetlenebbé vált Diệmmel szemben, és végül jelezte az elnök ellen szervezkedő dél-vietnami tábornokoknak, hogy az USA nem ellenezne egy katonai puccsot és az összeesküvők a hatalomátvétel után is számíthatnának az Egyesült Államok támogatására, ezen belül is a számukra legfontosabb gazdasági és katonai segélyekre. 1963. november 1-jén Dương Văn Minh tábornok vezetésével be is következett az erőszakos puccs, melynek során Diệmet és Nhut kivégezték. A katonai vezetés feloszlatta a nemzetgyűlést, felfüggesztette az alkotmányt és ideiglenes kormányt állított fel. Az új, politikában tapasztalatlan vezetés nem volt képes a központi hatalom megerősítésére, így az ország tovább destabilizálódott. Puccsok és ellenpuccsok követték egymást, amelyek biztatásként szolgáltak az északiak erőfeszítéseihez. A déli kormány egészen 1975-ös bukásáig soha nem lett többé olyan stabil, mint Diệm idején.

Három héttel Diệm halála után maga Kennedy is merénylet áldozata lett. Utódja, a korábbi alelnök, Lyndon B. Johnson röviddel eskütétele után, 1963. november 24-én nyilatkozatban fejezte ki szándékát, miszerint folytatja a Dél-Vietnamnak adott katonai és gazdasági segítségnyújtást. 1963 végére körülbelül 16 300 amerikai volt Vietnamban.

A Johnson-korszak (1964–1967)

Robert McNamara védelmi miniszter és Westmoreland tábornok Tee tábornokkal beszélget (1965)

1964. április 25-én William C. Westmoreland tábornok vette át az amerikai csapatok vietnami főparancsnokságának (MACV) vezetését. Március 8-án Robert McNamara védelmi miniszter Dél-Vietnamba látogatott és kijelentette, hogy „addig maradunk amíg csak szükséges. Bármilyen segítséget megadunk ahhoz, hogy megnyerjük ezt a csatát a kommunista lázadók ellen”. McNamara az 1960-as évek elején optimistán ítélte meg a háború alakulását, és lelkesen támogatta az amerikai erőfeszítéseket. 1966-ra viszont, látva az erősödő kommunista ellenállást és a zavaros dél-vietnami belpolitikia helyzetet, már a konfliktus tárgyalásos lezárását sürgette. Véleményével a Johnson-kormányban kisebbségben maradt, így háttérbe szorult, végül 1968-ban elhagyta a Pentagont.

Tonkin-incidens

1964. augusztus 7-én a Maddox és a C. Turner Joy rombolók elleni vélt támadásra reagálva az Egyesült Államok kongresszusa elfogadta az úgynevezett Tonkin-öböl határozatot, mely széles jogköröket biztosított Johnson elnök számára a háború kiterjesztésére. Johnson azonnal elrendelte az észak-vietnami ipari és katonai létesítmények bombázását.

Észak-Vietnam bombázása

Lásd még: Rolling Thunder hadművelet, Bolo hadművelet

Saigon utcája a gerillák egyik bombatámadása után, 1965-ben

A hatalomért folyamatosan egymással harcoltak a dél-vietnami katonai vezetők, miközben nem tudták ellenőrzésük alatt tartani a nagyobb városokon kívüli területeket. Egyes tartományokban csak a tartományi székhelyet tudták irányításuk alatt tartani, de vidéken az NFF szabadon mozoghatott. Bár a VKH alkalmanként megpróbálkozott egy-egy katonai akciókval, de azok ritkán vezettek eredményre. 1964. november 1-jén az NFF aknatüzet zúdított a Saigontól keletre található Biên Hòa melletti amerikai légitámaszpontra, ahol négy amerikai is meghalt a támadásban.

A novemberi elnökválasztáson Johnson elnök nagy különbséggel legyőzte republikánus kihívóját, Barry Goldwatert. Goldwater szélsőséges nézőpontot képviselt és úgy vélte, meg kell fontolni nukleáris fegyverek bevetését Vietnamban. Johnson a kampány során ezt hevesen ellenezte, egy választási beszédében így fejtette ki véleményét: „nem létezik olyan, hogy konvencionális nukleáris fegyver”.

1965 januárjában a dél-koreai kormány 2000 katonai tanácsadót küldött Dél-Vietnamba. Februárban több támadás érte az amerikai támaszpontokat Plei Cunál és Quy Nhơnnál, amelyben számos amerikai katona is meghalt, ezért Johnson elnök elrendelte a Rolling Thunder hadművelet megindítását. A hadművelet keretein belül az amerikai légierő észak-vietnami stratégiai célpontokat bombázott.

Február 15-én Kína hadbalépéssel fenyegetett, amennyiben az Egyesült Államok lerohanja Észak-Vietnamot. Kína nem egészen fél évvel korábban hajtotta végre az első kísérleti atombomba robbantását.

Az amerikai részvétel kiszélesedése

Fájl:Ia Drang Col. Moore and north vietnamese casualties.jpg

Moore ezredes, az 1. lovashadosztály parancsnoka egy északi katona holttestét vizsgálja (1965. november 20.)

Lásd még: Junction City hadművelet, Cedar Falls hadművelet, Ia Drang-i csata, A Shau-i csata, Dak To-i csata, Kit Carson Scout program

1965. február 22-én Westmoreland tábornok két zászlóaljnyi tengerészgyalogost kért, hogy megvédhesse a Đà Nẵng-i amerikai légitámaszpontot. Johnson elnök jóváhagyta a kérést, Maxwell D. Taylor dél-vietnami amerikai nagykövet ellenjavaslata ellenére. Taylor attól tartott, hogy ugyanabba a hibába esnek, mint a franciák. Egyre több és több katonát küldenek egy idegen ország földjére, ahol nem is lehet igazából megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Néhány hónap múlva le is mondott tisztségéről (az új nagykövet Henry Cabot Lodge lett). Március 8-án a már Dél-Vietnamban addigra állomásozó 25 000 katonai szakértő, pilóta és kiképzőtiszt mellé partra szállt 3500 amerikai tengerészgyalogos is. Ezt követően az amerikai erők létszáma folyamatosan emelkedett.

Westmoreland tábornok március 26-i beszámolójában hangsúlyozta, hogy amerikai harcoló erők bevetésére van szükség a dél-vietnami helyzet megszilárdításához, amíg ki nem építenek egy szilárd dél-vietnami haderőt, vagy amíg a Rolling Thunder hadművelet a támadások beszüntetésére nem kényszeríti Észak-Vietnamot. Az amerikai egységek hamarosan el is kezdték a járőrözéseket, és kisebb összecsapásokban vettek részt.

Több mint 47 000 ausztrál teljesített szolgálatot Vietnamban.

Májusban érkeztek meg az első ausztrál egységek. A háború során több mint 47 000 ausztrál teljesített szolgálatot, közülük a harcokban közel 500-an estek el és több mint 2300-an sebesültek meg.

Június 14-én, az évekig tartó hatalmi harcok után végül Nguyễn Văn Thiệu lett Dél-Vietnam elnöke, aki 1975-ig – egészen Saigon bukásáig – hatalomban is maradt.

Július 28-án Johnson elnök egy, a televízióban is közvetített sajtókonferencián bejelentette, hogy a Dél-Vietnamban állomásozó amerikai erők létszámát rövid időn belül 75 000-ről 125 000-re növelik, és hogy megkettőzik a hadkötelesek behívását. Havonta összesen 35 000 sorköteles vonult be. A Pentagon arról tájékoztatta az elnököt, hogy ha egy éven belül a tervek szerint ki akarják űzni az észak-vietnami erőket az országból, akkor a vietnamban harcoló amerikai csapatok létszámát a jelenlegi 120 000-ről rövid időn belül 400 000-re kell növelni. McNamara védelmi miniszter egy magánbeszélgetésen figyelmeztette Johnson elnököt, hogy akár havi 1000 fő is lehet az amerikai áldozatok száma. 1965 végére körülbelül 185 000 amerikai volt Vietnamban.

1966 elején a Johnson-kormány eltörölte a hadköteles korú felsőoktatási hallgatók automatikus szolgálathalasztási jogát. Mivel így még több diákot érintett közvetlenül a háború, egyre jobban megerősödtek a háborúellenes diákmozgalmak.

Január és február során több nagyszabású szárazföldi hadműveletet indítottak az amerikaiak, de nagyobb fegyveres összecsapásra ritkán került sor. Hadianyagot és ellenséges állásokat is csak elvétve találtak.

Járőröző amerikai katonák egy házat ellenőriznek, 1966-ban.

Az Egyesült Államok szenátusában egyre több volt az aggódó hang. Szenátorok egy kis csoportja, William Fulbright vezetésével, nyilvános vitát kezdeményezett Vietnammal kapcsolatban. A Külügyi Kapcsolatok Szenátusi Bizottsága összesen öt, televízióban is közvetített meghallgatást tartott, amikor is a Johnson-kormányzat újabb 415 millió dollárnyi kiegészítő gazdasági támogatás jóváhagyását kérte Dél-Vietnam számára. A meghallgatások azt eredményezték, hogy Johnson elnök számára szinte lehetetlenné vált a vietnami háborúban történő még nagyobb amerikai részvétel elfogadtatása, mivel a háborúellenes hozzáállás egyre nagyobb szerepet kapott a nagypolitika színterén is. Az első meghallgatásra február 4-én került sor.

Máciusban több hónapig elhúzódó zavargások törtek ki Saigonban, Huếben és Đà Nẵngban, miután a hatalmi harcok újabb személycseréket eredményeztek a dél-vietnami kormányban. A zavargásokban a frakciókra szakadt VKH egységek is résztvettek, emiatt áprilisban a tengerészgyalogosoknak Đà Nẵngból ki kellett menekíteniük az amerikai civileket.

Tovább folytatódtak az amerikai hadműveletek, amelyek során kisebb-nagyobb összecsapásokra került sor. 1966 végére 425 300 amerikai volt Vietnamban.

Az év tavaszán rendkívül heves harcok zajlottak le a demilitarizált övezet környékén. Ennek során 1967. május 3–11. között lezajlott az amerikaiak legvéresebb összecsapása, a 881. számú magaslatért folyó ütközet. A 881. számú magaslat egy, a Khe Sanh-i amerikai támogatóbázis mellett található stratégiai fontosságú domb volt. A harcok során a tengerészgyalogosok 155 főt, míg az észak-vietnamiak 940 katonát veszítettek. Az év második felében már nem csak a demilitarizált övezet mentén zajlottak heves harcok, hanem az ország középső részének határmenti vidékein is dúltak az összecsapások.

A tiltakozások felerősödése

Demonstráció a Pentagonnál, 1967. október 21-én

1967. április 4-én Martin Luther King hevesen kritizálta az amerikai részvételt a vietnami konfliktusban és azt javasolta, hogy a háborúellenes és a polgárjogi mozgalmak egyesítsék erejüket. New Yorkban 100 000, San Franciscóban 50 000 ember tüntetett a háború ellen. A New York-i tüntetők között jelen volt egy maroknyi Vietnamban harcolt veterán is, akik a „Vietnami veteránok a háború ellen” név alatt vonultak fel. A csoport csak alkalmilag tartott együtt, a tüntetés után feloszlottak. Jan Barry Crumb veterán a felvonulás közben találkozott ezzel a csoporttal, akikkel a tüntetés után megpróbálta felvenni a kapcsolatot, de megtudta, hogy ilyen nevű szervezet hivatalosan nem létezik. Ezért 1967. június 1-jén, néhány társával közösen, hivatalosan is megszervezte a „Vietnami veteránok a háború ellen” nevű szervezetet, amely később az egyik legnagyobb háborúellenes csoporttá vált.

Április 28-án letartóztatták Muhammad Alit, mert vallási meggyőződésére hivatkozva megtagadta a bevonulást. New York állam sportbizottsága visszavonta a hivatásos ökölvívói engedélyét, és megfosztotta a nehézsúlyú bajnoki címétől. Alit végül öt év börtönbüntetésre ítélték. Három évvel később, fellebbezés után szabadon engedték, és az ítéletet megsemmisítették.

A fordulópont (1968)

1968. január 16-án Észak-Vietnam kijelentette, hogy addig nem hajlandó béketárgyalásokba kezdeni, amíg az Egyesült Államok nem szünteti be Észak-Vietnam bombázását.

Khe Sanh

Égő üzemanyagtartályokból dől a füst Khe Sanh ostroma közben, 1968 januárjában

Január 21-én az ÉNH 20 000 fős egysége megtámadta és ostrom alá vette a demilitarizált övezet közvetlen közelében található stratégiai fontosságú amerikai légibázist Khe Sanhnál. Az amerikai média azonnal az 1954-es Dien Bien Phu-i csatát kezdte el emlegetni, ahol az ÉNH megsemmisítő vereséget mért a franciákra. Johnson elnök személyesen intézkedett, hogy erősítés érkezzen az 5000 tengerészgyalogos által védett bázishoz. Az ostrom végül 77 napig tartott és az észak-vietnami csapatok visszavonulásával zárult. Júniusban William Westmoreland tábornok úgy döntött, hogy a Khe Sanh-i bázisra többé nincs szükség, és elrendelte a bázis kiürítését és lerombolását.

Tết

Halott NFF harcos a saigoni Amerikai Nagykövetség gyepén.

1968. január 30-án, a holdév kezdetét ünneplő legfontosabb vietnami ünnepen az ÉNH és az NFF végrehajtotta a Tết-offenzívát, melynek során egyidejű és meglepetésszerű támadást intézett valamennyi nagyobb dél-vietnami város ellen.

Bár a hadművelet katonai célját – általános felkelés kirobbantását Dél-Vietnam teljes területén – nem érte el, ám önmagában az, hogy ellenség képes ilyen méretű és szervezettségű offenzívára, számos amerikait győzött meg arról, hogy a győzelem reménytelen. Szembeállítva a kormány sajtónyilatkozatait („már látszik a fény az alagút végén”) a televízióban közvetített drámai képsorokkal, sokukban erősödni kezdett az érzés, hogy kormányuk félrevezette őket a háborúval kapcsolatban.

Amíg az Egyesült Államokban soha nem látott mélységbe zuhant a háború támogatottsága, addig érdekes módon a Tết-offenzíva jótékony hatással volt az amerikai katonák moráljára. Az eddigi láthatatlan, civilek közé vegyülő, megfoghatatlan gerilla csapatok helyett most végre igazi, egyenruhás, észak-vietnami regurális csapatok ellen folyhatott a harc.

Mỹ Lai

A Mỹ Lai-i mészárlás 1968. március 16-án történt és ezen a napon az amerikai tengerészgyalogosok 500 civilt – főleg csecsemőket, gyerekeket, nőket és öregeket – mészároltak le a Mỹ Lai nevű faluban. Az eset nagy vihart kavart az Egyesült Államokban, és nagyban hozzájárult a háborúellenes mozgalmak megerősödéséhez.

A háború folytatódik

Amerikai páncélos egységek járőröznek a sűrű aljnövényzetben Tam Kynél, 1968 márciusában

Miután az elnök háborús politikája nemcsak a közvélemény, de közvetlen tanácsadóinak támogatását is elvesztette, 1968. március 31-én az amerikai néphez intézett televíziós beszédében sokakat meglepve bejelentette, hogy nem fogadja el pártjának jelölését a novemberi elnökválasztáson.

Április 30-án az ÉNH megpróbált egy inváziós folyosót nyitni dél felé. Dai Do falunál kezdődtek az összecsapások az amerikai egységekkel, végül több napig tartó heves harcok után az amerikai tengerészgyalogos zászlóalj sikeresen visszaverte az inváziós kísérletet. Az ÉNH május közepéig még több helyszínen próbálkozott a betöréssel, de egyik sem vezetett sikerre. Ez volt az utolsó észak-vietnami kísérlet a déli területek teljes katonai megszállására, egészen 1972-ig.

Július 1-jén Creighton Abrams tábornok vette át a Vietnamban állomásozó amerikai haderők parancsnokságát. Október 31-én Johnson elnök elrendelte Észak-Vietnam bombázásának teljes leállítását. A bombázások három éve alatt nem sikerült elérni a kitűzött célokat. Az utánpótlás folyamatosan érkezett északról, és az észak-vietnami civilek morálja sem rendült meg.

A novemberi elnökválasztást Richard Nixon nyerte meg a liberális demokrata Hubert Humphrey és a független konzervatív George Wallace előtt. Nixon felkérte Henry Kissingert, hogy legyen a nemzetbiztonsági tanácsadója.

1968 végére körülbelül 536 000 amerikai volt Vietnamban.

A Nixon-korszak (1969–1973)

Vietnamizáció

Lásd még: Hamburger Hill-i csata

Helikopterek Dél-Vietnamban (1969)

Hivatalba lépése után Nixon elnök az amerikai csapatok Vietnamból történő fokozatos és lassú kivonulását határozta el. Ez volt az ún. vietnamizáció, amelynek a kimondatlan célja az amerikai csapatok tehermentesítése és ezen keresztül az amerikai háborúellenes érzelmek tompítása volt. Végül több amerikai katona esett el és több bomba hullott le Nixon elnöksége alatt, mint Johnson idején.

1969. január 22-én megindult az amerikai tengerészgyalogság utolsó, Dewey Canyon névre keresztelt, nagy hadművelete az „A Shau-völgy”-ben, amely során rövid ideig behatoltak Laosz területére is. A március 18-ig tartó hadművelet elsődleges katonai céljait elérte, de a folyamatos észak-vietnami beszivárgást és utánpótlási vonalakat ezúttal sem sikerült végleg felszámolni.

Február 23-án megkezdődött az úgynevezett „második Tết”, amely során az egy évvel korábbi offenzívát próbálták megismételni az ÉNH és az NFF egységei. Bár a támadások összehangoltak és szervezettek voltak, a dél-vietnami és az amerikai csapatok – nagy veszteségek árán – sikeresen visszaverték azokat.

Április végére a Vietnamban tartózkodó amerikai csapatok létszáma elérte a 543 400 főt, amely a legnagyobb volt az egész háború során, végül 1969. július 8-án az Egyesült Államok megkezdte a fokozatos kivonulást. Az év végéig 65 000 fővel csökkent a Vietnamban állomásozó amerikai haderő létszáma.

Augusztusban újabb átfogó ÉNH/NFF-offenzíva indult, amely során közel 150 dél-vietnami célpontot támadtak, de a támadásokat ezúttal is sikeresen visszaverték.

1969. szeptember 2-án, 79 éves korában, szívroham következtében meghalt Ho Si Minh észak-vietnami elnök. Utóda Lê Duẩn lett.

Hadműveletek Kambodzsa és Laosz területén

Észak-vietnami katona az NFF zászlaja alatt (1973. február 12.)

1969. március 18-án Nixon – a Kongresszus és a közvélemény tudta nélkül – elrendelte Kambodzsa bombázását. A Menu hadművelet célja az ÉNH-t támogató határmenti bázisok elpusztítása volt. A hadművelet keretén belül lefolytatott akciók 14 hónapig tartottak. A bombázásról 1969 májusában szivárgott ki hír, amikor a The New York Times cikket közölt róla. Nixon tudni akarta, hogy hogyan szivárgott ki a bizalmas információ, ezért utasította az FBI-t, hogy hallgassanak le több újságírót és kormányhivatalnokot. A kormányzat egészen 1972 végéig titkolta a hadműveletet.

1970 márciusában az országban egyre fokozódó észak-vietnami katonai jelenlét miatt zavargások törtek ki Kambodzsában, ahol végül megbuktatták az országot addig irányító Szihanuk herceget. A hatalmat Lon Nol tábornok ragadta magához.

1970 tavaszán Nixon elnök támadást rendelt el a Dél-Vietnammal határos Kambodzsa területén lévő NFF-bázisok ellen. Május eleje és július vége között 13 nagyobb katonai művelet zajlott le, amelyben a dél-vietnami csapatok mellett az amerikai haderő is részt vett. A két hónapig tartó akcióban – amelyet az amerikai hadvezetés „megelőző ellentámadás”-nak nevezett – körülbelül 40 000 dél-vietnami és 30 000 amerikai katona vett részt.

Kambodzsában a határ mentén átvonuló és állomásozó észak-vietnami csapatok ellen indított amerikai támadások nyomán a kommunista erők még mélyebben hatoltak be Kambodzsa belsejébe. Ez tovább destabilizálta Kambodzsát és feltételezhetően nagyban hozzájárult a kommunista Vörös Khmer megerősödéséhez és az 1975-ös hatalomra jutásukhoz. A dél-vietnami és amerikai támadás politikai célja az volt, hogy ismét tárgyalóasztal mellé ültessék Észak-Vietnamot, lehetőleg úgy, hogy az enged azon követeléséből, miszerint a dél-vietnami kormánynak távoznia kell. Az amerikai politikai vezetés a támadásról azt hangoztatta, hogy a kambodzsai hadianyagraktárak megsemmisítésével hozzájárult az amerikai és dél-vietnami veszteségek csökkentéséhez. Bár az akció katonailag valóban sikeres volt, azonban a konfliktus kiterjesztése újabb háborúellenes tiltakozási hullámot váltott ki az amerikai egyetemeken.

1970 szeptemberében az amerikai különleges alakulatok meglepetésszerű támadást intéztek egy Hanoitól 35 km-re található fogolytáboron. Az akció célja amerikai hadifoglyok kiszabadítása volt, de a különleges alakulatok csak egy elhagyatott tábort találtak.

1970 végére 336 000-re csökkent a Vietnamban állomásozó amerikai katonák száma.

Eközben a háború kilátástalanságának érzése az amerikai katonák soraiban is terjedt. A saigoni parancsnokság becslése szerint mintegy 65 000 amerikai katona használt drogokat 1970-ben. 1971-re az amerikai erők közel 30%-a kísérletezett ópiummal vagy heroinnal a Pentagon becslései szerint. Egyre gyakoribbá váltak a parancsmegtagadások és az engedély nélküli eltávozások is. A morál csökkenésének másik jele, az úgynevezett „fragging” gyakorlatának elterjedése volt, melyben a népszerűtlen tiszteket saját alárendeltjeik többnyire egy repeszgránáttal (angolul fragmentation grenade) meggyilkolták. A pontos számok nem ismertek, de becslések szerint legalább 600 amerikai tiszt halt meg így és további 1400 vesztette életét „titokzatos” körülmények között.

Háborúellenes tüntetések Amerikában

1969. október 6. és 11. között heves zavargások zajlottak Chicagóban, amikor a háború ellen tüntető fiatalok egy radikális csoportja – később a The Weather Underground néven váltak ismertté – felrobbantotta az Egyesült Államok egyetlen rendőrnek emléket állító emlékművét. Ezután a tüntetők körülbelül 300 fős csoportja – botokkal, kövekkel, gázálarcokkal, elsősegély csomagokkal felszerelkezve – törni-zúzni kezdett az utcán, majd összecsapott a kivezényelt rendőrökkel. A zavargások során hat tüntetőt lelőttek és több mint 70-et letartóztattak.

November 15-én lezajlott az Egyesült Államok történetének addigi legnagyobb háborúellenes demonstrációja, amely során csak Washingtonban több százezer (becslések 250 és 500 ezer közé teszik) ember vonult az utcára. A tüntetést levélben üdvözölte Phạm Văn Đồng, a Vietnami Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke. Ez volt az első alkalom, hogy Észak-Vietnam nyilvánosan reagált egy amerikai háborúellenes megmozdulásra. A levél hírére dühösen reagáltak az amerikai konzervatívok, így Spiro Agnew alelnök is.

Később a Kambodzsa bombázásáról szóló hírek újabb diáktüntetések sorát eredményezték. Az egyik ilyen tüntetés alkalmával, 1970. május 4-én az ohiói Kent State egyetemen a Nemzeti Gárda tagjai a tömegbe lőve négy fiatalt megöltek, kilencet pedig megsebesítettek. Pár nappal később a Mississippi állambeli Jackson egyetemén halt meg két diák, amikor a kivonuló rendőrök a tömegbe lőttek. Egyik esetben sem vontak senkit felelőségre a lövöldözések kapcsán.

Az Egyesült Államokban a rendfentartó erők kemény fellépése ellenére folyamatosan zajlottak az egyre növekvő létszámú háborúellenes utcai megmozdulások. 1971 áprilisában 200 000 tüntető vonult a Fehér Házhoz, ahol a tüntetés egyik vezérszónoka John Kerry későbbi szenátor és 2004-es demokrata elnökjelölt volt. A tüntetést a Vietnami veteránok a háború ellen nevű szervezet vezette, mely szervezet az év elején a veteránok között kiterjedt kutatómunkát végzett – ez volt az ún. „Téli katona vizsgálat” –, amely során bebizonyosodott, hogy a Mỹ Lai-i mészárlás során történtek nem egy egyedi, fékevesztett katonai egység elszigetelt esete volt, hanem általánosan alkalmazott eljárás.

1972 júliusában Jane Fonda amerikai színésznő körutat tett a VDK-ban, és három alkalommal beszélt a hanoi rádióban. Egy alkalommal a következőket mondta:

„	Itt Jane Fonda beszél Hanoiból, és elsősorban az amerikai katonákhoz szólok… Nem tudom, mint mondanak nektek a tisztjeitek, de a fegyvereitek illegálisak és ez nem csak szónoklat. Azok az emberek, akik arra utasítanak benneteket, hogy használjátok a fegyvereiteket, azok a nemzetközi törvények értelmében háborús bűnösök, és a múltban, Németországban és Japánban, azokat, akik ilyen bűncselekményeket követtek el, bíróság elé állították és kivégezték.	”

Fonda észak-vietnami kalandja népszerű volt a harciasabb háborúellenes tüntetők körében, de sok amerikai egyszerűen hazaárulásnak tartotta a tettét. Bár Fonda később többször is kijelentette, hogy megbánta akkori nyilatkozatait és nem akart megsérteni senkit, sokan ezek után is csak a „Hanoi Jane” gúnynéven emlegették.

Tárgyalások a színfalak mögött

A békeszerződés aláírása Párizsban, 1973. január 27-én

1972. március 30-án az északi hadsereg 120 000 katonája és több ezer NFF harcos összehangolt offenzívát indított három hullámban. Az első hullám Dél-Vietnam északi tartományait foglalta el, a második az ország középső hegyvidékén át a tengerpart irányába tört előre, a harmadik pedig a Saigontól északra fekvő területekre mért csapást. A csaták egészen júliusig tartottak, mindkét oldalnak súlyos veszteségeket okozva. Ekkorra már csak 70 000 amerikai állomásozott az országban és közülük csupán 6000 tartozott harcoló alakulatokhoz. Bár Thiệu dél-vietnami elnöknek a délen harcoló északi erők mintegy ötszöröse, 1 000 000 katona állt rendelkezésére, demoralizált csapatai az amerikaiak légi és logisztikai támogatása nélkül valószínűleg összeomlottak volna.

Májusban Thiệu elnök bezáratta a dél-vietnami főiskolákat és egyetemeket, hogy a diákokat is besorozzák és elrendelte a statáriumot.

Nem sokkal az amerikai elnökválasztások előtt, 1972. október 8-án titkos párizsi tárgyalásai során Kissinger – több mint egyéves egyezkedés után – kompromisszumra jutott az Észak-Vietnamot képviselő Lê Ðức Thọval. A megállapodás szerint mindkét fél megtarthatta az aláíráskor az ellenőrzése alatt lévő területeket és az USA pótolhatta a déliek fegyvereit – új fegyvereket azonban nem küldhetett. Hogy magukat még az egyezmény véglegesítése előtt kedvezőbb pozícióba hozzák, az érvényben lévő tűzszünet ellenére mindkét fél igyekezett újabb területeket az ellenőrzése alá vonni. Ezenkívül az Egyesült Államok 2 milliárd dollár értékű fegyvert szállított a délieknek mindössze hat hét leforgása alatt, így 1972-ben Dél-Vietnamnak lett a világon a negyedik legnagyobb légiereje.

Az 1972-es elnökválasztási kampány során ismét fontos téma lett a háború. George McGovern háborúellenes demokrata jelölt volt Nixon elnök kihívója. Nixon elnök, akinek otthoni népszerűsége az amerikai csapatkivonások, és az Észak-Vietnam elleni bombázások újbóli elrendelése után megerősödött, 1972 novemberében megnyerte a választásokat, a szavazatok több mint 60%-át szerezve meg. Az Egyesült Államok egészen 1972. december 30-ig folytatta Észak-Vietnam intenzív bombázását.

1973. január 5-én a béketárgyalások eredményeire hivatkozva Nixon elnök bejelentette a hadműveletek felfüggesztését, amelyet később a teljes amerikai haderő Vietnamból való egyoldalú kivonása követett. Az októberi megállapodás elemeit csak néhol módosító párizsi békeszerződés aláírása 1973. január 27-én hivatalosan is lezárta az Egyesült Államok vietnami konfliktusban való részvételét. A békeszerződés értelmében azonnali tűzszünet lépett életbe Észak- és Dél-Vietnam egész területén, 60 napon belül (március 29-ig) az utolsó amerikai katonának is el kellett hagynia az országot, illetve fel kellett számolni az összes amerikai támaszpontot, valamint az összes külföldi katonának ki kellett vonulnia Laosz és Kambodzsa területéről. A békeszerződés biztosította a Dél-Vietnam önrendelkezésének jogát, de engedélyezte a délen tartózkodó északi csapatok maradását is. Az első amerikai hadifoglyokat február 11-én engedték szabadon.

A párizsi békeszerződés aláírása után felállított Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB) feladata volt a megállapodás végrehajtásának ellenőrzése. A békeszerződés többek között arról rendelkezett, hogy a Bizottságnak Kanada, Magyarország, Indonézia és Lengyelország képviselőiből kell állnia. A NEFB működését sorozatos botrányok, katonai és diplomáciai incidensek, és végül a teljes kudarc jellemezték. Vietnami szolgálata teljesítése közben több magyar katonatiszt is életét vesztette.

Dél-Vietnam összeomlása (1974–1975)

Vietnami menekült család 1975 áprilisában egy amerikai hadihajó fedélzetén

Saigon evakuálása közben, a Frequent Wind hadművelet során dél-vietnami UH–1H-t löknek a tengerbe egy amerikai repülőgép-hordozóról, hogy helyet csináljanak a többi menekülő repülőeszköznek.

A béke nem volt tartós. Mindkét fél egymást okolta a tűzszünet megsértésével és kiújultak a harcok. Nixon ígéretet tett ugyan Dél-Vietnamnak, hogy katonai segítséget nyújt, amennyiben a hadi helyzet válságosra fordul, ám az ekkor kibontakozó Watergate-botrány alatt az elnök politikai életbenmaradásáért küzdött, végül 1974. augusztus 8-án le is mondott. Utóda alelnöke, Gerald Ford lett. A Kongresszus minden katonai segítségnyújtást megtiltott Indokínában. A gazdasági segélyek nem szűntek meg teljesen, azonban a dél-vietnami kormány korrupt tagjainak köszönhetően csekély részüket fordították csupán a valós katonai erőfeszítések támogatására. Eközben a Szovjetunió – versenyezve Kínával a délkelet-ázsiai befolyásért – 1974 végétől felújította fegyverszállításait Észak-Vietnam számára.

Gerald Ford 1974. szeptember 16-án bejelentette, hogy mentességet ad a büntetés alól a sorozást elkerülőknek és a katonaszökevényeknek. A kegyelmi program 1975. március 31-ig adott határidőt az érintetteknek arra, hogy állampolgári esküt tegyenek. Ezenkívül két évig társadalmi munkában kellett részvenniük. Az érintett 124 000 emberből körülbelül 22 500 vett részt a programban.

1974 decemberében az ÉNH egységei támadást intéztek Phuoc Long tartomány ellen. Ford elnök diplomáciai úton tiltakozott. Thiệu dél-vietnami elnök kijelentette, hogy a háború ezzel folytatódik, és elrendelte a felkészülést az invázióra.

1975. január 8-án az északi kommunista vezetés jóváhagyta a Dél-Vietnam megszállásáról szóló katonai tervet. A terv szerint két éven belül sikerül a végső győzelmet elérni.

Az északi csapatok 1975. március 10-én lerohanták az ország középső tartományait, ennek során a VKH katonáinak felét körbezárták. Három nap múlva Thiệu elnök feladta az északi és a középső tartományokat, és a Mekong-delta védelmére próbálta koncentrálni katonai erejét. Huế 1975. március 25-én, Đà Nẵng március 30-án esett el. Đà Nẵngban egy 100 000 fős VKH erő adta meg magát harc nélkül, miután parancsnokaik magukra hagyták őket. Saigon és a déli országrész irányába március 31-én indult meg a végső előrenyomulás.

1975. április 21-én Thiệu elnök lemondott. Másfél órás leköszönő beszédében Thiệu felolvasta Nixon 1972-ben írt levelét, amelyben az amerikai elnök biztosítja őt, hogy Amerika „komoly megtorló lépéseket” tesz meg abban az esetben, ha Dél-Vietnamot katonai fenyegetés érné. Thiệu elítélte a párizsi békeszerződést, Henry Kissingert és az Egyesült Államokat. „Az Egyesült Államok nem tartotta meg az ígéretét. Ez embertelen, megbízhatatlan, felelőtlen” – mondta.

Április 23-án 100 000 fős északi hadsereg indult meg Saigon felé. Ugyanezen a napon Ford elnök bejelentette, hogy Amerika számára a háború véget ért. Április 28-án Dương Văn Minh tábornok vette át Dél-Vietnam irányítását, de sikertelenül próbált tűzszünetet elérni.

Másnap Ford elnök elrendelte az utolsó amerikai állampolgárok evakuálását is. Az evakuálás kezdetben a Tân Sơn Nhứt légitámaszpontról zajlott, de az észak-vietnami tűzérségi tűz és a fosztogató dél-vietnamiak miatt ezt a szerepet a nagykövetség vette át. Április 30-án reggelre a nagykövetséget védő utolsó tengerészgyalogos is elhagyta Saigont, majd nem sokkal később Minh tábornok a rádióban bejelentette a feltétel nélküli megadást. Az (Észak-)Vietnami Néphadsereg 55 nap alatt sikeresen végrehajtotta a két évesre tervezett offenzívát.

Áldozatok

A háború áldozatainak számára a vietnami oldalon csak becslések léteznek. A Vietnam által 1995. április 3-án közzétett statisztikák szerint közel egymillió vietnami katona esett el a háború során. Ebből a dél-vietnami oldalon – amerikai becslések szerint – közel 250 000, északi oldalon pedig 650 000. További 4 millió vietnami civil halálos áldozat volt.

A vietnami sebesültek számáról nincsenek pontos adatok. A mai napig halnak meg emberek a fel nem robbant bombák miatt Vietnam területén.

Az amerikai áldozatok közül 58 253 vesztette életét vagy tűnt el bevetés közben. További 153 303 amerikai sebesült meg, így az amerikai veszteségek száma 211 556 fő. Több mint 2,5 millió amerikai szolgált Vietnamban.

423 (más források szerint 496 vagy 499) ausztrál katona halt meg és több mint 2300 megsebesült. Közel 60 000 ausztrál katona szolgált Vietnamban.

55 új-zélandi katona vesztette életét és körülbelül 200 sebesült meg.

4407 dél-koreai halt meg és 17 060 megsebesült.

Hadviselés és haditechnika

A Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front állásainak bombázása napalmmal Saigontól délre (1965)

Az NFF a háború kezdeti szakaszában még a Ho Si Minh-ösvényen folyamatosan érkező észak-vietnami reguláris csapatok támogatásával sem vehette fel a harcot a műszaki, logisztikai és létszámfölényben lévő dél-vietnami kormányerőkkel illetve az amerikai katonasággal. A háború kezdeti szakaszában a Dél-Vietnamba északról érkező utánpótlás napi 15 tonnát tett ki, addig az Egyesült Államok 1967-ben már havi egymillió tonnányi utánpótlást juttatott el az országba, ami átlagban minden ott állomásozó amerikai katona számára napi 50 kg-nak felelt meg. A dzsungelben elszigetelt amerikai bázisok személyzetének nem csak cigarettát és sört, de gyakran meleg élelmet is szállítottak a helikopterek.

Az NFF és az északi regurális hadsereg harci műveleteit jellemzően a gerilla-hadviselés jellemezte. Általában kis létszámú, mozgékony csapatok beásva várakoztak a járőröző VKH és az amerikai csapatokra. Gyors rajtaütés után a harcérintkezést még azelőtt megszüntették, mielőtt az amerikai tüzérség vagy a légierő csapást mérhetett volna rájuk, vagy pedig olyan közel húzódtak, amennyire csak tudtak, ezzel téve lehetetlenné a tüzérségi vagy a légicsapást. Nagy létszámú erők összetűzésére csak ritkán került sor.

Sok áldozatot szedtek a gerillák által felállított csapdák, aknák és rejtett bombák. Ezekhez a házilag barkácsolt robbanótestekhez fel nem robbant amerikai bombákat szedtek szét és használtak fel. A veszélyes művelet során bekövetkező robbanásokban számtalan gerilla veszítette életét.

Az amerikaiak az Észak-Vietnam ellen 8 éven át tartó légi offenzíva során közel 8 millió tonnányi bombát dobtak le, ami a második világháborúban ledobott mennyiség négyszerese. Kezdetben az amerikai bombázók a határ mentén végighúzódó erdősávot, illetve a Hanoi és Haiphong környékén található olajfinomítókat és ipari létesítményeket bombázták. Nixon idejére viszont már rendszeressé vált a lakott területek bombázása is, esetenként Hanoi belvárosát is súlyos csapás érte, jelentős számú civil áldozatot követelve.

„Free fire zone”, „Search and destroy”, „Body count”

Fájl:Burning Viet Cong base camp.jpg

Amerikai katona egy lángoló NFF tábor előtt, 1968-ban

Az egyik, amerikaiak által alkalmazott taktika Westmoreland tábornok ötlete alapján az úgynevezett „szabad tűzkörzetek” (free fire zone vagy free strike zone) kijelölése volt. Ezeken a területeken, melyek eredetileg az NFF ellenőrzése alatt álltak, az amerikai katonaság számára minden személy ellenségesnek minősült, beleértve a civil lakosságot is. A zónákba eső falvakat rendszeresen ágyúzták, illetve bombázták.

Westmoreland tábornok vezette be a „felkutatni és elpusztítani” (search and destroy) kifejezést, ahogyan a legtöbb „szabad tűzkörzetben” végrehajtandó hadművelet alapvető feladatát nevezték. Eredetileg azt a feladatot takarta ez a kifejezés, hogy a járőröző dél-vietnami és amerikai egységek felkutatják és megsemmisítik a beszivárgó kommunista csapatokat. A háború kezdetén senki nem gondolt negatív dolgokra, de a gerilla hadviselés miatt az amerikai TV képernyőkön egészen más kép tükröződött: kitelepített civil lakosság, amerikai katonák által felégetett falvak.

Az amerikai katonai vezetés stratégiája a háború első szakaszában az ellenség kimerítése (attrition) volt. A sikert a megölt ellenséges katonák számában (body count) mérték. Westmoreland célja az volt, hogy a lehető legnagyobb emberveszteséget okozza a észak-vietnami és a gerilla csapatoknak, de agresszív terve eleve kudarcra volt ítélve, mivel évente 200 000 észak-vietnami érte el a sorköteles kort.

Agent Orange

A Ranch Hand hadművelet 1962 elején kezdődött meg, melynek célja az volt, hogy eltüntessék a fő utak mellől a sűrű aljnövényzetet. A háború előrehaladtával a hadművelet kiszélesedett és nemcsak az utak közvetlen környezetét, hanem attól távol eső erdőségek széles sávját is megszórták többek között az Agent Orange („Narancsszínű Hatóanyag”) nevű vegyszerrel, hogy azok így elhullajtsák lombjaikat. Ez a vegyszer súlyosan egészségkárosító hatású dioxint tartalmaz, mely napjainkig érezteti hatását.

A helikopterháború

Egy UH-1D „Huey” emelkedik a levegőbe, miután amerikai katonákat szállított a bevetés helyszínére

A háború emblémájává vált a helikopter is. Már a koreai háború során bebizonyosodott, hogy mekkora előnyt nyújtanak a helikopterek ilyen nehéz terepen, aztán Vietnamban már létezni sem lehetett volna nélkülük. A legelterjedtebb típus az 1960-ban hadrendbe állított UH–1 Iroquois, becenevén a „Huey” volt, melyből a háború végéig több mint 1200 darabot lőttek le az NFF gerillák. A Hueyt eredetileg mentési és betegszállítási célokra kívánta alkalmazni az Amerikai Hadsereg, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha a helikopter alkalmas arra, hogy a nehéz terepről kimentse a sebesülteket, akkor alkalmas arra is, hogy a katonákat a bevetés helyszínére szállítsa. A helikopterek széleskörű alkalmazása és a légimozgékonyságú (airmobile) katonai egységek felállítása, a harcoló csapatok korábban elképzelhetetlen mobilitásához vezettek.

A háború során szerzett tapasztalatok alapján fejlesztették ki az AH–1 Cobrát is. Kifejlesztéséhez az a felismerés vezetett, hogy a bevetésre induló katonákat szállító UH–1-esek teljesen védtelenek voltak leszállás közben. A Cobra 1967-es rendszerbe állításáig átalakított, nem irányított rakétákkal felszerelt Hueyk próbálták meg a leszállóövezetet előzetesen megtisztítani.

Teherszállításra elsődlegesen a CH–47 Chinook és a CH–54 Skycrane szolgált. Ezek a típusok harcjárműveket, páncélozott szállítójárműveket, teherautókat, ágyúkat, földmunkagépeket voltak képesek távoli, félreeső vidékekre szállítani. Ennek köszönhetően egy-egy tüzérségi támogatóbázis kiépítése rendkívül rövid időt vett igénybe.

A vietnami háború kulturális vonatkozásai

A háború és az amerikai televízió

1960-ban az amerikai háztartások több mint 85%-ban volt TV készülék, ám ekkor a fő információforrásnak még a rádió és a nyomtatott sajtó bizonyult, mivel a helyi műsorszolgáltatók csak 1963-ban kezdték meg a napi rendszerességű híradók sugárzását. Idővel, az amerikai beavatkozás erősödése nyomán mind több TV-társaság küldött tudósítókat a helyszínre. Az amerikai hadvezetés örült ennek a fejleménynek, mert úgy vélték, hogy az új média majd megismerteti a világgal az amerikai hadsereg erejét; ezért a televíziós stábok engedélyt kaptak arra, hogy a harcmezőre is kövessék a csapatokat.

A televízió a korábbi haditudósításokhoz képest teljesen más képet mutatott be. A kézikamerás felvételek és a hordozható hangrögzítő eszközök a közkatona nézőpontjából mutatták meg a háborút. A TV-ben látott haditudósítások alapja egy-egy katona, vagy egy kisebb csoport egyedi kis történetének bemutatása lett. Gyakran az is látható volt, hogy ki hogyan viseli a háború megpróbáltatásait.

Az egyik legelső riport, amely komoly felzúdulást okozott a Fehér Házban, az az 1965. augusztus 3-án, a CBS televízió esti híradójában sugárzott tudósítás volt, amelyben látható volt, ahogyan egy tengerészgyalogos egység porig rombol egy dél-vietnami falut, mivel azt a Vietkong búvóhelyének vélték (a falu környékén korábban elszórt lövöldözés alakult ki). A faluban csak öregek és gyerekek voltak, így ez a tudósítás végül egészen más képet mutatott, mint a korábbiak. A riport központi alanyai most először nem az amerikai katonák voltak, hanem egy vietnami falu lakosai. A tudósítás végén a riporter a következőképpen foglalta össze az eseményeket:

„	„(...) Vietnamban, mint bárhol másutt Ázsiában, a tulajdon, a ház jelent mindent. Az ember az ősei földjén él a családjával. A szülei a közelben vannak eltemetve. (...) Nem kétséges, hogy az amerikai tűzerő katonai győzelmet hozhat. De egy vietnami földművesnek – akinek az otthon egy életen át tartó kimerítő munkát jelent – sokkal több kell elnöki ígéreteknél ahhoz, hogy meggyőzzük arról, hogy mi az ő oldalán állunk.”	”

A másik jól ismert eset az 1968-as Tết-offenzívához köthető, amikor Walter Cronkite, az amerikai részvétel egyik támogatója az átfogó észak-vietnami támadás után nem sokkal azt mondta: „ezt a háborút már nem lehet megnyerni”.

Sok háborúpárti konzervatív ma is úgy tartja, hogy a CBS tudósításai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államokban ennyire negatív megítélés alá került a konfliktus.

A vietnami háború volt az első és egyben az egyetlen olyan amerikai háború, ahonnan az amerikai televíziók komolyabb korlátozás és cenzúra nélkül tudósíthattak.

Filmművészet

Dokumentumfilmek

• National Geographic: A vietnami háború – képek a túloldalról (2004)
• A háború ködében (2003)
• A vietnami háború (Vietnam Combat) (2002) – TV sorozat
• A vietnami hadszíntér (Battlefront Vietnam) (2001) – TV sorozat
• Vietnam: A Television History (1983) – TV sorozat
• Vietnam – The Ten Thousand Day War (1980) – TV sorozat
• Az Anderson szakasz (1967)

Játékfilmek

Számos, többnyire amerikai játékfilm készült az évek során, amely valamilyen módon foglalkozik a vietnami háborúval. A legelső, a háború derekán, 1968-ban került a mozikba John Wayne főszereplésével. A zöldsapkások című film régimódi stílusban készült és leginkább egy régi világháborús mozira hasonlított. A szemléletváltásra gyakorlatilag egy évtizedet kellett várni, akkor mutaták be ugyanis a Szarvasvadász és az Apokalipszis most című filmeket. Szinte az összes népszerű hollywoodi rendező – többek között Brian De Palma, Francis Ford Coppola, Stanley Kubrick, Oliver Stone és Barry Levinson is – elkészítette saját filmjét a háborúról.

Hiába a gyakran kemény kritika a filmekben, Magyarországon a rendszerváltás előtt ezeket a filmeket nem láthatta a magyar közönség, mivel azok többnyire nem jutottak át az állami cenzúrán.

Rescue Dawn (2006) A veterán: kísért a múlt (2006) Háború a háborúról (2002) A csendes amerikai (2002) Katonák voltunk (2002) Zöld sárkány (2001) Tigrisek földjén (2000)

Forrest Gump (1994) Ég és föld (1993) A háború áldozatai (1989) Született július 4-én (1989) Saigon – Tiltott zóna (1988) BAT 21 (1988) Jó reggelt, Vietnam! (1987)

Acéllövedék (1987) Hamburger Hill (1987) A szakasz (1986) Hair (1979) Apokalipszis most (1979) A szarvasvadász (1978) A zöldsapkások (1968)

Televízió

• Tour of duty (1987-1989) (sorozat)

Zene

Már az 1960-as évek első felében, az amerikai beavatkozás kiszélesedése óta, számos amerikai pop- és rockzenész fogalmazott meg burkolt vagy nyílt kritikát a vietnami konflikussal kapcsolatban. A könnyűzenei élet ezzel kapcsolatos csúcspontját az 1969-es Woodstocki fesztivál jelentette, ahol már az első nap kemény szavak hangzottak el. Ekkor adta elő Country Joe McDonald az 1965-ben írt „I-Feel-Like-I'm-Fixin'-To-Die Rag” című, ironikus hangvételű számát, amelynek utolsó versszaka magyarul körülbelül így hangzik:

„	„Nos, gyerünk anyák szerte az országban, Küldjétek a fiaitokat Vietnamba. Gyerünk apák, ne késlekedjetek, Küldjétek őket mielőtt túl késő. Legyetek ti az elsők a környéken Akiknek a fia egy dobozban jön haza.”	”

1968-ban mutatták be a Broadwayn a háborúról és a hippikről szóló Hair című musicalt.

Játékok

The Hell in Vietnam (2007) Operation: Vietnam (2007) Whirlwind Over Vietnam (2007) Vietnam War: Ho Chi Minh Trail (2006) Vietcong 2 (2005) Elite Warriors: Vietnam (2005) Men of Valor (2004) ShellShock: Nam '67 (2004) Vietnam Carrier Ops (2004)

War Over Vietnam (2004) Wings Over Vietnam (2004) Conflict: Vietnam (2004) Battlefield Vietnam (2004) Vietnam: Ho Chi Minh Trail (2004) Vietcong (2003) Line of Sight: Vietnam (2003) Tour of Duty (2002) Search & Rescue: Vietnam MED+EVAC (2002)

Vietnam Air War (2002) Vietnam Med Evac (2002) Platoon (2002) Squad Battles: Vietnam (2001) Vietnam 2: Special Assignment (2001) Vietnam: Black Ops (2000) Conflict in Vietnam (1986)

Utóhatás

A Vietnam Memorial emlékmű fekete márványfala Washingtonban. Évente több millióan látogatják.

Vietnamban

1976. július 2-án Észak- és Dél-Vietnam egyesítésével létrejött a Vietnami Szocialista Köztársaság. Saigont átnevezték Ho Si Minh-városra, így fejezve ki tiszteletüket az egykori észak-vietnami elnök iránt. De az ország egyesítése után nem köszöntött béke a vietnamiakra. A vietnami hadsereg már az 1960-as évek közepétől harcolt Laoszban a laoszi királyi hadsereg csapatai ellen, mígnem 1975-ben a kommunista Pathet Laot juttatták hatalomra. 1978-ban a kambodzsai vörös khmerek határmenti támadásaira válaszolva, Vietnam bevonult Kambodzsába, ahol ironikus módon 1979-ben ők vetettek véget az egymillió áldozatot követelő kommunista khmer rémuralomnak. A bevonulás miatt 1979 februárjában egy hónapig tartó, de annál véresebb konfliktus alakult ki Kínával is, amikor az betört Vietnam északi részére (végül Kína visszavonta csapatait). A vietnami csapatok egészen az 1980-as évek végéig Kambodzsában maradtak, ahol véres gerillaharcot vívtak a thai határ környékére visszaszorult vörös khmerekkel. A megszállás miatt Vietnam nemzetközileg elszigetelődött.

Az USA Észak-Vietnam ellen kereskedelmi embargót rendelt el 1964-ben, amit az ország egyesítése után is érvényben hagyott egészen 1994. február 4-ig.

Az Egyesült Államokban

A háború következménye volt az Amerikai Egyesült Államokban, hogy 1973-ban eltörölték a sorkötelezettséget.

Amerika háborúval kapcsolatos közvetlen költségeit 140 és 180 milliárd dollár közé teszik. Összehasonlításképpen: az embert a Holdra juttató Apollo-program összköltsége körülbelül 20 milliárd dollárt tett ki.

1979. április 27-én néhány veterán megalakította a Vietnam Veterans Memorial Fund nonprofit alapítványt. A alapítvány célja az volt, hogy az „elismerés kézzelfogható szimbólumát” hozza létre a vietnami veteránok számára. A tervbe vett emlékmű létrehozása támogatást kapott a Szenátusban is, és hamarosan Washington kijelölt egy erre a célra felhasználható területet. Magánszemélyek, cégek és veterán csoportok adományaiból 8 millió dollár gyűlt össze. Az emlékművet – amely egy, az összes amerikai áldozat nevét tartalmazó márványfalat, és egy szobrot foglal magába (később kiegészült a háború során elesett nőknek emléket állító szoborral) – végül 1982 novemberében avatták fel.

Világpolitikai hatások

Az 1950-es és 1960-as években a nyugati hatalmakat az egyre terjedő kommunista terjeszkedés aggasztotta, ám 1975-re jelentős változások következtek be Ázsia politikai életében. Világossá vált, hogy nem létezik egységes kommunista tömb. Kína és a Szovjetunió között komoly vélemény- és érdekkülönbségek alakultak ki. Ez tette lehetővé azt, hogy 1972-ben Nixon elnök történelmi jelentőségű látogatást tett a Kínai Népköztársaságban, ami 15-20 évvel korábban elképzelhetetlen volt.

A második világháború után függetlenné vált ázsiai államok többsége időközben politikailag és gazdaságilag is megerősödött és beilleszkedett a kapitalista világrendbe, így nem voltak többé könnyen feldönthető „dominók”.

Források és jegyzetek

Könyvek

• Leo J. Daugherty: A vietnami háború napról napra. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2003. ISBN 963 9329 71 1

Külső hivatkozások

A Wikimédia Commons tartalmaz Vietnámi háború témájú médiaállományokat.

Magyarul

• Szegő Iván Miklós – 50 éve ért véget a Dien Bien Phu-i csata – National Geographic Magyarország
• Pálinkás Károly – Hazugságra alapozott támadás a vietnámi háborúban? – National Geographic Magyarország
• Thinkquest.org: Vietnami háború (magyar és angol nyelven is)
• Gion Gábor: A második indokínai háború – Terebess Online
• A vietnami háború – SZTE Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény
• A BBC magyar kiadásának képgalériája
• Hamis híreken alapult a vietnami háború – mult-kor.hu
• Feith László: A legyőzhetetlenség mítoszának vége, Magyar Honvéd, 2005/18. szám
• Dr. Toperczer István–Dr. Buza Zoltán: Légi háború Vietnamban 1964–1975, Haditechnika, 1995. pp. 2–4. 1. rész, 2. rész, 3. rész
• Dömötör Géza - Engedd, hogy béke legyen! – origo.hu/zene
• Ma is kísért a vietnami háború – Magyar Hírlap Online
• Negyven éve történt a My Lai-i vérengzés – honvedelem.hu
• Negyven éve indult az offenzíva – honvedelem.hu
• Még mindig találnak amerikai katonákat Vietnamban – honvedelem.hu

Angolul

• The Vietnam War – BBC
• PBS American Experience: Vietnam Online – PBS
• vietnam-war.info
• The War in Vietnam 1954-1964, 1965-1968, 1968, 1969-1973 – Southern Methodist University
• Vietnam Veterans Home Page Vietnami veteránok lapja
• „Fragging” and „Combat Refusals” in Vietnam
• André Bouny – Spraying of Agent orange by US Army in Vietnam and its consequences
• www.vietnampix.com Fotógyűjtemény a vietnami háborúról.
• Under Fire: Images from Vietnam Fotógyűjtemény a vietnami háborúról.

Franciául

• André Bouny – Epandage de l’Agent Orange par l’US Army au Viêt Nam et ses conséquences.