Táhiridák

Arab

طاهريون

Tudományos átirat

Ṭāhiriyyūn

Fordítás

Táhiridák

A Táhiridák egy iráni származású emírdinasztia tagjai voltak a 9. században, 821 és 873 között. Uralmuk magterülete Hurászán volt, de hozzá tartozott Transzoxánia, Fergána, Herát vidéke, befolyásuk alá tartoztak az innen származó és innen ellátott bagdadi központi hadsereg (hurászáni gárda) és rendfenntartó alakulatok (surta), ami jelentős hatalmat adott a kezükbe. A Szaffáridák buktatták meg őket. Központjuk először Merv, később Nisápur volt. Kulturális örökségük is igen jelentős: nevükhöz fűződik a perzsa nyelvű irodalom újjáélesztése.

Történetük

Táhir ibn Huszajn, a dinasztiaalapító egy horászáni nagyúr volt, aki hathatós segítséget nyújtott a Hárún ar-Rasíd rendelkezése értelmében keleti birodalomfelet igazgató, Mervben székelő al-Mamúnnak a bátyja, al-Amín kalifa ellenében. Bár 813-ban sikerült bevenni Bagdadot, és al-Mamún lett a kalifa, egészen 819-ig jobbnak látta nem elhagyni Hurászán területét. Ezt követően 821-ben Táhirt, hű hívét hűsége fejében örökös hurászáni helytartónak nevezte ki.

A pillanatnyilag hasznosnak tűnő rendelkezés hamarosan veszélyesnek bizonyult. Már maga Táhir függetlenítette magát a kalifátustól, ennek jeleként 822-ben elhagyatta a nevét a pénteki szentbeszédből (hutba). Mivel azonban hamar meghalt, a kalifa hozzájárult, hogy fia, Talhá örökölje tisztségét. Talhá és fivére, az őt 828-ban követő Abdalláh nagy szolgálatot tettek a birodalomnak különféle felkelések elleni harcaikkal – Abdalláh például oroszlánrészt vállalt a tabarisztáni Mázjár elleni háborúskodásban, melynek eredményeképpen területeit sajátjához csatolhatta.

Ettől eltekintve a központi kormányzat tisztában volt a dinasztia veszélyes túlhatalmával, ezért elsősorban a hadsereg irányítását próbálták meg kivenni a Táhiridák kezéből. Ennek kapcsán jött létre az elsősorban törökökből álló, korábbi központi seregtől független, könnyűlovas rabszolgahaderő, amelynek tisztjei nemsokára hasonló, sőt maradandóbb veszélyforrássá váltak, mint maguk a Táhiridák voltak.

Abdalláh fia, Táhir (845–862) még egyben tudta tartani birodalmát, nem így az ő gyermeke, Muhammad (862–873). A zajdita síita felkelők 864-ben elszakították Tabarisztánt, 867-ben pedig Szisztán kormányzója, a Szaffárida dinasztia alapítója, Jakúb ibn al-Lajsz lázadt fel, meghódítva Herátot. Az utolsó Táhirida emír hatalma mindinkább visszaszorult, végül 873-ben Nisápur, a székhelye is Ibn Lajsz kezére került.

A fogságból 876-ban szabadulva Muhammad Bagdadba került, ahol a bázis nélküli család még őrizte névleges hatalmát. 879-ben a tartomány hivatalosan is a Jakúbot követő Amr ibn al-Lajsz emírsége lett. Az új hurászáni helytartó elérte, hogy a Muhammad kiessen az uralkodó kegyeiből, helyette egy nagybátyját, Ubajd Alláh ibn Abdalláhot juttatta magas pozícióba.

Amikor 884-ben nyílt kenyértörésre került sor az udvar és a Szaffáridák között, Muhammad elnyerte Bagdad kormányzásának lehetőségét, sőt névlegesen Hurászánét is. Ez utóbbit azonban sosem volt módja valóssá tenni. 890 körül bekövetkezett halálával a Táhiridák elvesztették korábbi befolyásuk utolsó maradékait is.

A transzoxániai Számánidák a Táhiridák fontos kereskedelmi utakat ellenőrző klienseiként emelkedtek fel, és később ők buktatták meg a Szaffáridákat.

Kulturális hagyatékuk

A Táhiridák iráni udvara volt az immár iszlamizált perzsa kultúra újjáéledésének első központja. A pehlevit ekkor kezdték el először arab betűkkel átírni, és innen indult ki az arab kulturális dominancia elleni irodalmi mozgalom, az ún. suúbijja – igaz, a perzsa reneszánsz központja a Számánidák transzoxániai birodalma volt.

Uralkodók

• Táhir ibn Huszajn (821-822)
• Talhá ibn Táhir (822-828)
• Abdalláh ibn Táhir (828-845)
• (II.) Táhir ibn Abdalláh (845-862)
• Muhammad ibn Táhir al-Hurászání (862-873)

Irodalom

• The Cambridge History of Islam, I/A kötet. Szerk.: P. M. Holt, Ann K. S. Lambton, Bernard Lewis.
• Lapidus, Ira M.: A History of Islamic societies. Cambridge University Press, 1988.
• Cahen, Claude: Az iszlám a kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig. Budapest, Gondolat, 1989.