„A firenzei Camerata” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
[nem ellenőrzött változat][nem ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
14. sor: 14. sor:


Az opera születésének törvényessé vált évszámát 1600-ra teszik, a ''Rappresentatione di anima et di corpo'' bemutatásának az időpontjára, azonban ha figyelembe vesszük Jacopo Corsi 1594-es, zárt körű ''Dafné'' bemutatóját, a kezdeteket négy évvel korábbira kéne tenni. A ''Dafné'' librettója egészben fennmaradt, a zenéből azonban csak töredékeket ismerhetünk, de ennyi épp elegendő ahhoz, hogy világosan látható legyen a zene már szakított a polifon stílussal és „mértékelt melodizálásból” állt, amit mozgalmas és önálló basszuskíséret támasztott alá.
Az opera születésének törvényessé vált évszámát 1600-ra teszik, a ''Rappresentatione di anima et di corpo'' bemutatásának az időpontjára, azonban ha figyelembe vesszük Jacopo Corsi 1594-es, zárt körű ''Dafné'' bemutatóját, a kezdeteket négy évvel korábbira kéne tenni. A ''Dafné'' librettója egészben fennmaradt, a zenéből azonban csak töredékeket ismerhetünk, de ennyi épp elegendő ahhoz, hogy világosan látható legyen a zene már szakított a polifon stílussal és „mértékelt melodizálásból” állt, amit mozgalmas és önálló basszuskíséret támasztott alá.
[[Image:Caccini - le nuove musiche.jpg|thumb|left|220px|Gabriello Chiabrera szövegkönyvére írt Caccini mű:''Il rapimento di Cefalo'' borítója]]

A Dafnénál még nagyobb visszhangot kapott mű Rinucci ''Euridicé''je volt, melynek a zenéjét ugyancsak Peri szerezte. A darab [[Maria de’Medici]] és [[IV. Henrik]] francia király esküvőjére készült. A darabot 1600. október 6-án adták elő, a Palazzo Pettiben a pásztormesét, két káprázatos díszlettel. Az opera rendkívüli sikert aratott. Ugyanekkor jelent meg a zenei életben Peri vetélytársa Giulio Caccini, aki korábban a Peri–féle Euridicében írt már két számot (Euridice és a pásztor áriája és az „Al canto, al ballo” kezdetű kórus) és Rinucci azonos szövegét zenésítette meg. Ezzel egyidőben Caccini is feltűnt, és ugyancsak Maria de’Medici esküvőjén Gabriello Chiabrera szövegkönyvére írt ''Il rapimento di Cefalo''val. Ez a költő is a Camerata tagja volt, ugyanekkor a [[madrigál]]szerzők nagy kedvence. Az előadást a Palazzo Vechióban rendezték, több mint száz énekes énekelt benne. A darab zenéje mára elveszett, kivéve egy kórust, amit Caccini ''Le Nuove Musiche'' (1601) című gyűjteményében közzétett. De fennmaradt egy leírás az ifjabb Michelangelótól, melyben „angyali hangokról” olvashatunk, és arról, hogy a „zene kellemmel utánozva a puszta beszédet, nem rejti el a harmónia mögé a szavak jelentésének érthetőségét”; továbbá beszél „egy nagy rejtett hangszeregyüttesről” (ezeknél az első előadásoknál a zenészek általában rejtve voltak a közönség elől) és sokk részletet közöl a díszletről meg a jelmezekről.
A Dafnénál még nagyobb visszhangot kapott mű Rinucci ''Euridicé''je volt, melynek a zenéjét ugyancsak Peri szerezte. A darab [[Maria de’Medici]] és [[IV. Henrik]] francia király esküvőjére készült. A darabot 1600. október 6-án adták elő, a Palazzo Pettiben a pásztormesét, két káprázatos díszlettel. Az opera rendkívüli sikert aratott. Ugyanekkor jelent meg a zenei életben Peri vetélytársa Giulio Caccini, aki korábban a Peri–féle Euridicében írt már két számot (Euridice és a pásztor áriája és az „Al canto, al ballo” kezdetű kórus) és Rinucci azonos szövegét zenésítette meg. Ezzel egyidőben Caccini is feltűnt, és ugyancsak Maria de’Medici esküvőjén Gabriello Chiabrera szövegkönyvére írt ''Il rapimento di Cefalo''val. Ez a költő is a Camerata tagja volt, ugyanekkor a [[madrigál]]szerzők nagy kedvence. Az előadást a Palazzo Vechióban rendezték, több mint száz énekes énekelt benne. A darab zenéje mára elveszett, kivéve egy kórust, amit Caccini ''Le Nuove Musiche'' (1601) című gyűjteményében közzétett. De fennmaradt egy leírás az ifjabb Michelangelótól, melyben „angyali hangokról” olvashatunk, és arról, hogy a „zene kellemmel utánozva a puszta beszédet, nem rejti el a harmónia mögé a szavak jelentésének érthetőségét”; továbbá beszél „egy nagy rejtett hangszeregyüttesről” (ezeknél az első előadásoknál a zenészek általában rejtve voltak a közönség elől) és sokk részletet közöl a díszletről meg a jelmezekről.
{{-}}


== Forrás ==
== Forrás ==

A lap 2008. március 13., 12:56-kori változata

A firenzei Camerata ( magyarul: firenzei szalon) nemesekből, jeles tudósokból és művészekből álló „avantgard” csoportosulás neve volt a 16. század végén Firenzében.

Az első Camerata

A társaság egy Giovanni de' Bardi Vernio grófjának a firenzei házában tartott összejöveteleket, ahol művészetekről, elsősorban a zenéről társalogtak, Platónra hivatkozva jelmondatuk: „legyen a szöveg a zene ura, és ne szolgája!” volt. Az összejövetelek 1573-tól egészen az 1580-as évek végéig rendszeresek voltak. A társaság ismertebb tagjai Giulio Caccini, Pietro Strozzi, az első librettistaként ismert Ottavio Rinuccini költő és Vincenzo Galilei (a csillagász Galileo Galilei apja) voltak.

A második Camerata

Jacopo Peri, a Dafné opera egyik jelmezében.

Miután Bardi elhagyta Firenzét, a társaság Corsi házában találkozott. Ezt az időszakot, annak ellenére, hogy a tagok ugyanazok voltak mint az első Cameratában csak a helyszín változott, a második Camerataként is szokás emlegetni. Összejöveteleiken általában az ének szerepét vitatták a drámában. A társaság egyik fő célkitűzése antik görög dráma eszményeinek és alapelveinek felelevenítése volt. A rendelkezésükre álló forrásokból –- inkább korabeli beszámolók, mint eredeti kéziratok –- azt a következtetést vonták le, hogy a görög drámákat vagy énekelték, vagy deklamáló stílusban adták elő, megőrizve azok érthetőségét. Nagy befolyással volt munkájukra Girolamo Mei nevű tudós is aki azt hangsúlyozta, hogy a görög drámákban a szöveget énekelve adták elő és nem beszélve.

A firenzei Camerata tagjait tekintik a hangszerkíséretes szólóének (recitar cantando) és az opera szülőatyjainak, különösen kiemelve Jacopo Peri-t, Giulio Caccini-t és Emilio de' Cavalieri-t. A társaság által előterjesztett első két „opera”,[1] két Jacopo Peri-mű volt a Dafné és az Euridice. A Dafné ősbemutatója 1600. október 6-án volt.

Az első zenedrámák

A két Cameratának három, egymással állandó versengésben álló, kiemelkedő zeneszerzője volt: Giulio Caccini, Jacopo Peri és Emilio de’Cavalieri. A versengés oka az volt, hogy kié lesz az elsőbbség az „énekelt színjátszás” irányelv megvalósításában.

Az opera születésének törvényessé vált évszámát 1600-ra teszik, a Rappresentatione di anima et di corpo bemutatásának az időpontjára, azonban ha figyelembe vesszük Jacopo Corsi 1594-es, zárt körű Dafné bemutatóját, a kezdeteket négy évvel korábbira kéne tenni. A Dafné librettója egészben fennmaradt, a zenéből azonban csak töredékeket ismerhetünk, de ennyi épp elegendő ahhoz, hogy világosan látható legyen a zene már szakított a polifon stílussal és „mértékelt melodizálásból” állt, amit mozgalmas és önálló basszuskíséret támasztott alá.

Gabriello Chiabrera szövegkönyvére írt Caccini mű:Il rapimento di Cefalo borítója

A Dafnénál még nagyobb visszhangot kapott mű Rinucci Euridicéje volt, melynek a zenéjét ugyancsak Peri szerezte. A darab Maria de’Medici és IV. Henrik francia király esküvőjére készült. A darabot 1600. október 6-án adták elő, a Palazzo Pettiben a pásztormesét, két káprázatos díszlettel. Az opera rendkívüli sikert aratott. Ugyanekkor jelent meg a zenei életben Peri vetélytársa Giulio Caccini, aki korábban a Peri–féle Euridicében írt már két számot (Euridice és a pásztor áriája és az „Al canto, al ballo” kezdetű kórus) és Rinucci azonos szövegét zenésítette meg. Ezzel egyidőben Caccini is feltűnt, és ugyancsak Maria de’Medici esküvőjén Gabriello Chiabrera szövegkönyvére írt Il rapimento di Cefaloval. Ez a költő is a Camerata tagja volt, ugyanekkor a madrigálszerzők nagy kedvence. Az előadást a Palazzo Vechióban rendezték, több mint száz énekes énekelt benne. A darab zenéje mára elveszett, kivéve egy kórust, amit Caccini Le Nuove Musiche (1601) című gyűjteményében közzétett. De fennmaradt egy leírás az ifjabb Michelangelótól, melyben „angyali hangokról” olvashatunk, és arról, hogy a „zene kellemmel utánozva a puszta beszédet, nem rejti el a harmónia mögé a szavak jelentésének érthetőségét”; továbbá beszél „egy nagy rejtett hangszeregyüttesről” (ezeknél az első előadásoknál a zenészek általában rejtve voltak a közönség elől) és sokk részletet közöl a díszletről meg a jelmezekről.

Forrás

  • Stephen Pettitt: Opera; Képzőművészeti Kiadó, 2007. ISBN 9789633370476
  • C. Orselli – E. Rescigno – R. Caravaglia – R. Tadeschi – G. Lise – R. Calletti: Az opera születése.Zeneműkiadó, Budapest 1986. ISBN 9633306140

Jegyzetek

  1. Melyet majd csak fél évszázad múlva neveznek el operának, akkoriban ez a műfaj a dramma per musica nevet viselte.