Városszalónak

Városszalónak (Stadtschlaining)
Városszalónak címere
Közigazgatás
Ország	Ausztria
Tartomány	Burgenland
Rang	város
Járás	Felsőőri járás
Alapítás éve	1271
Polgármester	Herbert Dienstl (ÖVP)
Irányítószám	7461
Körzethívószám	03355
Forgalmi rendszám	OW
Testvérvárosok	Lista Ribbesbüttel
Népesség
Teljes népesség	1980 fő (2018. jan. 1.)
Népsűrűség	50 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság	409 m
Terület	42,1 km²
Időzóna	CET, UTC+1
Térkép
Elhelyezkedése
Elhelyezkedése
é. sz. 47° 19′ 22″, k. h. 16° 16′ 27″47.322777777778, 16.274166666667
Városszalónak weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Városszalónak témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Városszalónak (németül Stadtschlaining) város Ausztriában, Burgenland tartományban, a Felsőőri járásban.

Fekvése

Felsőőrtől 7 km-re északkeletre fekszik.

Története

A régészeti leletek tanúsága szerint területén már a kőkorszakban éltek emberek. A városhoz tartozó Felsőkethely mocsaras határában az i. e. 4000 körüli időből származó, a lengyeli kultúrához köthető agyagedényeket tűzkőeszközöket, égetett agyagtárgyakat találtak. Drumoly határából az i. e. 1600 körüli időre, a középső bronzkorra datálható amfóratöredékek kerültek elő, melyek a közeli velem-szentvidi antimonbronz tárgyakkal mutatnak rokonságot. Számos a latén kultúrához köthető vaskori cseréptöredék került elő a Tauchenbach völgyéből is az i. e. 2. századból. Ebben a korban már intenzív vasércbányászat folyt a Drumoly és Ószalónak közötti hegyekben.

A Várvidék legismertebb római emlékei közt tartják számon azokat római sírköveket, melyek a felőkethelyi katolikus templom falába vannak befalazva és a 150-160 közötti időre keltezhetők. Ószalónak határából római cserép- és oszlop töredékek kerültek elő. További, az észak-pannóniai típusú halomsírokhoz tartozó halomsírok és cseréptöredékek találhatók Drumoly és Góborfalva közelében.

Szalónak várát 1271-ben "castrum Zlolymuk" néven említik először Przemysl Ottokár oklevelében. 1273-ban "castrum Zlaunuk", 1274-ben "castro Zolonouk", 1289-ben "Sliunic", 1371-ben "Zalonuk", 1401-ben "Salonak", 1406-ban "Zalonok", 1430-ban "Zolonak" néven említik az oklevele. A 15. század közepétől megjelenik a név német változata is. 1443-ban "Slening", 1446-ban "Slenygk", 1451-ben "Slanyk", 1461-ben "Zolionok", 1464-ben "Slwanig", 1522-ben "Schläning", 1528-ban "Schlaning" alakban.

A Fehér-patak völgyében emelkedő sziklára a Ják nemzetség birtokán a 13. században épült vár. 1271-től a Kőszegieké volt, akik ekkor Ottokár cseh királytól kapták tíz másik várral együtt. 1289-ben Albert osztrák herceg foglalta el, 1327 után került királyi kézbe. 1342-ben a Kanizsai család birtoka lett, de 1371-ben már újra a királyé. 1397-ben Luxemburgi Zsigmond király a pecöli Zakka Miklósnak és sógorának oroszvári Tompek Györgynek adta zálogba, majd 1401-ben Tompek Györgynek és Jánosnak ajándékozta. 1445-ben III. Frigyes foglalta el és 1446-ban kapitányának, Baumkirchner Andrásnak adta zálogbirtokul. Ő kezdte el építtetni a plébániatemplomot és a pálos kolostort. A település 1463-ban Hunyadi Mátyástól vásártartási jogot és vámmentességet kapott, kiváltságait később II. Ulászló és I. Ferdinánd is megrősítette. Ekkor kezdtek megépülni tornyokkal erősített városfalai is. 1471-ben Szalónak uradalmához 30 falu tartozott. 1482-ben az uradalmát Baumkirchner András fiai Vilmos és György vásárolták meg, majd 1490-ben a rohonci uradalmat is megvették. 1515-ben Szalónakon 19 kézműves család élt. 1527-ben I. Ferdinánd király a rohonci és szalónaki uradalmakat Batthyány Ferencnek adta és ettől fogva a Batthyány család birtoka volt. 1529-ben és 1532-ben török támadás érte, 1605-ben Bocskai hadai pusztították. A 15. században pompásan kiépített erődítmény az 1574-es átépítéssel nyerte el mai formáját.

Elővárosáról 1576-ban tesznek először említést, 1648-ban már 31 ház állt itt. 1580 körül lakói a reformáció hatására áttértek az evangélikus hitre. 1648-ban Szalónak osztrák zálogból visszakerült Magyarországhoz. 1652-ben egy tűzvészben az egész város leégett. 1670-ben Alsó-Ausztriából számos zsidó család telepedett le itt. 1698-ban már 55 volt a zsidó családok száma. 1705-ben Vak Bottyán ide szorította be a szentgotthárdi csatában vereséget szenvedett Hannibal Heistert. 1715-ben Batthyány Zsigmond földet bocsátott a zsidók rendelkezésére, hogy azon zsinagógát építsenek. A 19. század elején alapított zsidó népiskola 1855-ben háromosztályosra bővült. A három városkaput 1875-ben bontották le, a városfalak maradványai még ma is láthatók. Határában a Fehér-patak völgyében andezitet, kalkopiritet bányásztak. 1742-ben 35 kézműves családot számláltak. 1765-ben az urbárium szerint 139 uradalmi alattvaló élt itt, közülük 63 paraszt, 65 zsellér és 11 ház nélküli volt. 1787-ben 103, 1828-ban 146, 1880-ban 185 ház állt Szalónakon. 1842-ben gróf Batthyány Lajos új majort létesített itt. 1869-ben megnyílott a helyi postahivatal. 1882-ben megalapították a „Város-Szalónaki Takarék-pénztar Részvénytársaságot”. 1888-ban megépült szombathely–pinkafői vasútvonal elkerülte a várost. 1889-ben megalakult a helyi önkéntes tűzoltóegylet.

1910-ben 3121 lakosa volt, melyből 2880 német, 122 magyar, 72 horvát, 48 egyéb nemzetiségű. 1913-ban megalapították a Városszalónaki Általános Takarékpénztárat. A trianoni békeszerződésig Vas vármegye Felsőőri járásához tartozott. 1958-ban megépült a helyi vízvezeték hálózat. Az új népiskola és főiskola épülete 1968-ban készült el. 1988-ban megépült a Várszálloda. 1991. október 1-jén Városszalónak városi rangot kapott. A 20. század végén Városszalónakon alakult meg az Európai Béke Egyetem (EPU) és Békefenntartó-képző Központ. A várban pedig az Európai Békemúzeum került berendezésre. Az egyetem soknemzetiségű diákságát fogadja a modern Haus International. A régi zsinagógában pedig az egyetem könyvtára kapott helyet.

Carl Reiner: Szalónak vára

2001-ben 2093 lakosából 1962 német, 32 horvát, 28 magyar, 71 egyéb nemzetiségű volt.

Nevezetességei

• Szalónak vára 1240 körül épült. 1289-ben a németújvári viszály során valószínűleg súlyosan megsérült, de a Tompek család újjáépíttette. 1450 körül Baumkirchner András és utódai bővítették és megerősítették. 1648–49-ben Batthyány Ádám nagy borospincét, magtárat és új várkaput építtetett hozzá. Ekkor építették a vár lovagtermét is. A várkápolna 1713-ban épült, főoltára 1750-ben készült. A várhoz vezető híd szobrait 1752-ben Johannes Piringer készítette.
• Szent József tiszteletére szentelt plébániatemploma 1464 és 1470 között épült. A 15. század végétől a pálosok kolostorának temploma volt. A templomot és a kolostort Baumkirchner András várúr építtette. A 16. században a reformátusoké volt, akiktől 1640-ben vették vissza a katolikusok. A Rákóczi-szabadságharc alatt 1704 és 1709 között súlyosan megsérült. 1732 és 1779 között barokk stílusban építették át, tornyát 1878-ban építették. 1978-ban és 1988-ban renoválták. A templom mellett álló két házban az 1458-ban épített pálos kolostor romjai láthatók. A kolostort 1550-ben hagyták el a pálos szerzetesek. A régi temető fölé 1820-ban a plébániát építették, melyet 1976-ban bontottak le.
• A Szent Rozália-kápolnát az 1713-as pestis emlékére építették.
• Evangélikus temploma 1782 és 1796 között épült. Tornyot 1846-ban építettek hozzá.
• A városi díszkút az 1857. évi császári látogatás emlékére épült.
• Zsinagógáját 1800-ban építették, 1864-ben átépítették és renoválták. 1989 óta könyvtár működik benne.
• Városfalai a 15. században épültek, részben ma is állnak.
• A városháza épülete a 19. században épült, egykor polgárház volt, melyet 1945 után vásárolt meg a város.
• A Főteret 17. századi árkádos polgárházak szegélyezik.
• Góborfalva evangélikus temploma 13. századi eredetű. 1959-ben a renováláskor kora gótikus falfestmények kerültek elő.
• Felsőkethely római katolikus temploma szintén 13. századi eredetű.

Képek

• 
  Várárok
• 
  Katolikus plébániatemplom
• 
  Evangélikus templom
• 
  A vár
• 
  A várkapu
• 
  Városháza
• 
  Régi házak
• 
  Városfal egy kertben
• 
  A vár a levegőből
• 
• 
• 

Külső hivatkozások

• Hivatalos oldal
• Európai Béke Egyetem

Jegyzetek

• Csermelyi József 2015: Német zsoldosvezérek, magyar remeték. In: Micae Mediaevales IV, 43-58.