„Challenger-katasztrófa” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
→A legénység további sorsa: pontosítás |
a Elírás jav. |
||
409. sor: | 409. sor: | ||
A változások áttételesen érintették a Légierő tevékenységét is. A tragédia idején éppen folyamatban volt a [[kalifornia]]i [[Vandenberg Légibázis]]on a [[Vandenberg 6-os számú indítóállás|6-os számú indítóállás]] nagyarányú átalakítása, ahonnan a titkos katonai műholdak űrrepülőgéppel való feljuttatásának technikai feltételeit kívánták megteremteni. A poláris pályára bocsátott első ilyen jellegű repülést 1986. október 15-re tűzték ki. A néhai, még 1969-ben tervasztalon maradt MOL űrállomás ([[Manned Orbiting Laboratory]]) újragondolásával készülő koncepcióhoz szükséges átalakítások a tervek szerint 4 milliárd dollárt emésztettek volna fel. A Challenger-katasztrófa aztán katalizátora lett annak a folyamatnak, amely ezeket a fejlesztéseket is megkérdőjelezte, majd a Légierő 1988. május 13-i döntésével törlésre kerültek. A haderő a továbbiakban inkább a [[Titan IV]] hordozórakétákat favorizálta.<ref>{{Cite web |url=https://www.globalsecurity.org/space/facility/vafb-slc-6.htm|title=Space Launch Complex 6 [SLC-6]|publisher=GlobalSecurity.org|accessdate=2021-06-24}}</ref> |
A változások áttételesen érintették a Légierő tevékenységét is. A tragédia idején éppen folyamatban volt a [[kalifornia]]i [[Vandenberg Légibázis]]on a [[Vandenberg 6-os számú indítóállás|6-os számú indítóállás]] nagyarányú átalakítása, ahonnan a titkos katonai műholdak űrrepülőgéppel való feljuttatásának technikai feltételeit kívánták megteremteni. A poláris pályára bocsátott első ilyen jellegű repülést 1986. október 15-re tűzték ki. A néhai, még 1969-ben tervasztalon maradt MOL űrállomás ([[Manned Orbiting Laboratory]]) újragondolásával készülő koncepcióhoz szükséges átalakítások a tervek szerint 4 milliárd dollárt emésztettek volna fel. A Challenger-katasztrófa aztán katalizátora lett annak a folyamatnak, amely ezeket a fejlesztéseket is megkérdőjelezte, majd a Légierő 1988. május 13-i döntésével törlésre kerültek. A haderő a továbbiakban inkább a [[Titan IV]] hordozórakétákat favorizálta.<ref>{{Cite web |url=https://www.globalsecurity.org/space/facility/vafb-slc-6.htm|title=Space Launch Complex 6 [SLC-6]|publisher=GlobalSecurity.org|accessdate=2021-06-24}}</ref> |
||
A módosítások végrehajtását követően időről-időre felmerült a kérdés, hogy vajon a NASA valóban tanult-e a Challenger-katasztrófa leckéjéből és a menedzsment struktúrában, vagy a döntéshozatali folyamatokban elvégzett változások elég mélyrehatóak, vagy hosszú távon érzékelhetőek voltak-e. A választ a 2003-as [[Columbia-katasztrófa]] látszott megadni. |
A módosítások végrehajtását követően időről-időre felmerült a kérdés, hogy vajon a NASA valóban tanult-e a Challenger-katasztrófa leckéjéből és a menedzsment struktúrában, vagy a döntéshozatali folyamatokban elvégzett változások elég mélyrehatóak, vagy hosszú távon érzékelhetőek voltak-e. A választ a 2003-as [[Columbia-katasztrófa]] látszott megadni. Az [[STS–107]]-en történtek ismét felvetették a NASA-n belüli biztonsági elvek és folyamatok hatékonyságának kérdését az újabb elvesztett űrrepülőgéppel kapcsolatban. Az akkor elvégzett baleseti kivizsgálást végző [[Columbia Baleseti Kivizsgáló Bizottság]] (CAIB – Columbia Accident Investigation Board) jelentésében meg is állapította, hogy a NASA elmulasztotta, hogy tanuljon a Challenger feladta megannyi leckéből.<ref name="CAIB_V7">{{Cite web |url=http://s3.amazonaws.com/akamai.netstorage/anon.nasa-global/CAIB/CAIB_lowres_chapter7.pdf|title=Report of Columbia Accident Investigation Board, Volume I – CHAPTER 7 The Accidentʼs Organizational Causes|publisher=NASA|accessdate=2021-06-24}}</ref> Különösen kritikus hangot ütött meg a bizottság abban a tekintetben, hogy felállítson egy valóban független, repülésbiztonságért felelős szervezetet a saját berkein belül és „ebben a tekintetben a NASA válaszai nem felelnek meg a Rogers Bizottság által javasoltaknak”. A bizottság tovább ment azzal, hogy „a Challenger-katasztrófát okozó szervezeti hiányosságokat a NASA nem oldotta meg” és „ugyanazok a hibás döntéshozatali folyamatok, amelyek a Challenger elvesztését okozták, felelősek a Columbia pusztulásáért 17 évvel később”.<ref>{{Cite web |url=http://s3.amazonaws.com/akamai.netstorage/anon.nasa-global/CAIB/CAIB_lowres_chapter8.pdf|title=Report of Columbia Accident Investigation Board – CHAPTER 8 History As Cause: Columbia and Challenger|publisher=NASA|accessdate=2021-06-24}}</ref> |
||
===A Space-Shuttle-program folytatása=== |
===A Space-Shuttle-program folytatása=== |
A lap 2021. július 26., 18:16-kori változata
A Challenger-katasztrófa volt az első olyan amerikai űrkatasztrófa, amely repülés közben következett be. 1986. január 28-án az STS–51–L küldetés keretében indított Challenger űrrepülőgép 73 másodperccel az indítás után megsemmisült. A fedélzetén tartózkodó hét űrhajós, Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald Ervin McNair, Ellison Shoji Onizuka, Judith Arlene Resnik, Michael John Smith és Francis Richard Scobee meghalt. Ez lett volna a Challenger űrrepülőgép tizedik űrrepülése.
A repülésre hideg, fagypont alatti hőmérsékleten került sor és a későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az egyik oldalsó, szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta (SRB) egyik gumitömítése, az ún. O-gyűrű ezen körülmények között rugalmatlanná és a sérülésekre fogékonyabbá vált, a rakéta belsejében képződő forró gázok átégették, amely lángkifúváshoz vezetett, amely aztán érintette a külső üzemanyagtartályt, amely előbb kilyukadt, majd a hajtóanyag és az oxidálóanyag kiszabadult, belobbant, elpusztítva az egész űrszerelvényt. Az űrhajó pusztulását mégsem a hajtóanyag robbanása okozta, hanem az extrém módon megváltozott légerők, amelyek messze a tervezési limitek feletti erővel hatottak a tartály pusztulása után a repülési pályáról kiforduló, irányíthatatlanná vált űreszközre, amely az így fellépő erők hatására egyszerűen darabokra tört.
Az összetört űrhajóról lényegében egy darabban leváló legénységi kabinban helyet foglaló űrhajósok a vizsgálatok adatai alapján nem a robbanáskor haltak meg, hanem a kabin Atlanti-óceánba csapódásakor, amikor a fellépő óriási lassulás erői az élet számára tolerálhatatlan, túlélhetetlen körülményeket teremtettek. A kabin maradványait – benne a hét űrhajós holttestével – rengeteg más roncsdarabbal együtt a baleset után azonnal meginduló, széles körű kutató-mentő műveletek során összegyűjtötték, felhozva őket az óceán vize alól, vagy begyűjtve a felszínen lebegő roncsokat és ezek vizsgálata, valamint a rendelkezésre álló, film-, fénykép- és hangfelvételek, valamint az irányítás által rögzített telemetriai adatok alapján sikerült rekonstruálni a történteket és felderíteni a baleset folyamatát.
Ronald Reagan elnök a baleset után beszédet intézett az amerikai nemzethez, majd részt vett az űrhajósok gyászszertartásán, később pedig egy független vizsgálatot rendelt el a baleset körülményeinek kivizsgálására. Az ebből a célból létrehozott Presidential Commission on the Space Shuttle Challenger Accident (a Challenger Űrrepülőgép Balesetét Kivizsgáló Elnöki Bizottság), vagy népszerűbb nevén, a vezetője neve után Rogers Bizottság négy hónapnyi munka után megnevezte a baleset fő kiváltó okát, az O-gyűrű meghibásodását, ám emellett egy sor más, a balesethez hozzájáruló okot, amelyek a NASA szervezeti kultúrájában, döntéshozatali mechanizmusaiban és kommunikációs folyamataiban gyökereztek és vezettek el végül a tragédiához. A Bizottság ajánlásai alapján a Space Shuttle-program 32 hónapra leállt, amíg a hibás részegységek újratervezése, illetve a kritikával illetett NASA-folyamatok felülvizsgálata és kijavítása meg nem történt és az űrsiklóval végzett űrrepülések csak 1988. szeptember 29-én folytatódtak a Discovery űrrepülőgép STS–26 jelű expedíciójával.
A legénység
- Parancsnok: Francis „Dick” Scobee – korábban már repült a Challengerrel az STS–41–C jelű sikeres küldetés során.
- Pilóta: Michael John Smith (első repülése) – a vietnámi háború többszörösen kitüntetett veteránja, a Haditengerészet tesztpilótája.
- Küldetésfelelős: Judith Arlene Resnik – korábban már járt a világűrben a Discovery első útja alkalmával (STS–41–D).
- Küldetésfelelős: Ellison Shoji Onizuka – a Légierő mérnöke, korábban már járt az űrben a Discovery fedélzetén (STS–51–C).
- Küldetésfelelős: Dr. Ronald Ervin McNair – a Hughes Research Laboratories fizikusa, járt már a világűrben az STS–41–B jelű küldetés során.
- Rakományfelelős: Greg Jarvis – a Légierő századosa és a Hughes Aircraft alkalmazottja.
- Rakományfelelős: Christa McAuliffe – a Tanár az űrben nevű program során választották ki az útra.
Előzmények
Tervezett misszió
A NASA egy hétnapos rutinrepülésre készült a Challenger űrrepülőgép igénybevételével 1985 nyarán, amely két műhold pályára állításának feladatait, a Halley-üstökös megfigyelését és egy oktatási projektet foglalt magába. Az első napon pályára állították volna TDRS-B kommunikációs műholdat, majd a harmadik napon a napmegfigyelő Spartan műholdat. Közben elvégezték volna az üstökös megfigyelését a CHAMP (Comet Halley Active Monitoring Program) keretében. Ezek mellett Christa McAuliffe vezérletével beindult volna a Teacher in Space („Tanár az űrben”) projekt gyakorlati végrehajtása, amely videó felvételek készítéséből állt, valamint televíziós közvetítésben két órát is tartott volna az őt néző diákok számára. Emellett egyéb kisebb kísérleteket – például folyadékdinamikai kísérleteket – is végeztek volna az űrhajósok. A repülést eredetileg 1985 júliusára tűzték ki, amelyet azonban előbb 1985 novemberére, majd 1986 januárjára halasztottak.[1]
Előzetes viták az O-gyűrűkkel kapcsolatban
A végül végzetes hibát hordozó alkatrészek, az ún. „O-gyűrűk” körül hosszas viták voltak azok megfelelőségét illetően. A Space Shuttle rendszer szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétái (solid rocket boosters – SRB) kialakításában rakétánként 12 ilyen alkatrészt építettek be (a gyártó Morton-Thiokol a rakétákat hét szegmensre osztotta és a szegmenseket kettesével kapcsolta egymáshoz, majd ezeket a szegmenspárokat Cape Canaveral-en állították össze egyetlen rakétává, az összeszereléskor a szegmenspárok illesztését gumi gyűrűkkel, az ún. O-gyűrűkkel oldva meg). Ezek a gyűrűk voltak hivatottak arra, hogy a rakéta testében keletkező forró, nagy nyomású gázokat belül tartsák, hogy azok hátul a hajtómű harangon át távozzanak és ne a szegmensek illesztésein át, oldalra.[2]
A műszaki megoldás körüli első aggodalom még a tervezés kezdetére, 1971-re datálódik, a Space Shuttle tervezési folyamat elejére, amelynek során a tervezésbe bevont McDonnell Douglas jelentése említi, hogy a szilárd hajtóanyagú rakéták biztonsági kockázatot hordoznak. Jelesül az összes vészhelyzet közül – amelyeket a vészhelyzeti forgatókönyvek nagyrészt próbáltak lefedni – a legveszélyesebb az, amikor a forró gázok átégetik a rakéta testét. A jelentés megállapította, hogy „ha egy ilyen átégés a (cseppfolyós oxigén/hidrogén) tartály, vagy az orbiter szomszédságában következik be, annak időben való érzékelése nem megoldható és a repülésmegszakítás nem kivitelezhető”. Ezzel lényegében leírták a Challenger-katasztrófa során később megtörtént meghibásodást.
Egy 1977-es teszt során elő is állt egy ilyen meghibásodás. A gyorsítórakéták összeépítéséért a Morton-Thiokol volt a felelős, ők végeztek el egy tesztet, amelynek során az egyébként előírás szerint olyan szorosan összeillesztett rakétaszegmensek, amelyeknek gond nélkül ki kellett állniuk a start során fellépő erőhatásokat, nem maradtak intaktak. A tesztben vizet alkalmaztak, amellyel szimulálták a hajtóanyag fogyását és ennek a súlyától a rakéta fém alkatrészei hajlamosak voltak meghajolni, eltekeredni egymáson és rést hagyni egymás között, amely réseket az O-gyűrűk már nem fedték be és a víz kifolyt (azaz az éles helyzetben keletkező forró gázok távozni tudtak volna). A jelenség nevet is kapott: kapcsolódási rotáció. A kapcsolódási rotáció képes volt arra, hogy a gumigyűrűket kisebb-nagyobb mértékben megrongálja, szélsőséges esetben pedig arra, hogy utat engedjen a forró gázoknak, amelyek így oldalra kifújva érinthették, ezáltal végzetes sérülést okozhattak a főtartálynak, vagy az orbiternek.[3]
Az O-gyűrűk megfelelősége legközelebb 1980-ban merült fel. A Marshall Space Flight Center mérnökei levélben többször fordultak George Hardy-hoz, a Solid Rocket Booster projekt igazgatójához, amely alkalmakkor jelezték, hogy a Thiokol rakétaszegmens kapcsolási megoldása elfogadhatatlan. Legalább egy alkalommal jelezte számára egy mérnök, hogy az ún. kapcsolódási rotáció során a másodlagos O-gyűrű megolvadhat és használhatatlanná válhat. Hardy később sohasem küldte tovább ezeket az emlékeztető leveleket a Thiokol felé és 1980-ban az egész koncepciót, benne a hibás csatlakoztatásokkal elfogadta a NASA.[4]
A legelső jel mindjárt a második Space Shuttle repülésen, az STS–2-n megjelent. A Columbia repülését követően komoly károsodásokat találtak a gyorsítórakéták O-gyűrűiben, ám ezt a megállapítást a Marshall Űrközpont illetékesei – az érvényes szabályok ellenére – nem jelentették a NASA szélesebb vezetése felé, hanem megtartották a Marshall és a Thiokol közötti belügyként. Emellett soha nem született javaslat és olyan döntés az ügyben, hogy a Shuttle flottát a földön kell tartani, amíg a hibát ki nem vizsgálják és a javítását meg nem oldják.[4]
1984-ben, a Discovery űrsikló STS–41–D jelű repülésekor első alkalommal fedeztek fel éles repülés közbeni anomáliát az O-gyűrűkkel. Felszálláskor az egyik illesztésnél figyelték meg a forró gázok kifújásának nyomait az utólagos vizsgálatok során az egyik elsődleges gyűrű mellett. A Thiokol mérnökei a gázszivárgást relatíve kis mértékűnek ítélték meg és megállapították, hogy a másodlagos O-gyűrű már nem is volt érintett és azt a következtetést vonták le, hogy a tapasztalt sérülés az elfogadható kockázatok határain belül volt. A Challenger-katasztrófát követően azonban Brian Russell, a Thiokol egyik mérnöke úgy fogalmazott, hogy ez volt az O-gyűrűk legelső „nagy vörös zászlós” jelzése.[5]
A probléma tovább eszkalálódott. 1985-ben az elvégzett kilenc repülés közül hétnél tártak fel az utólagos elemzések az O-gyűrűket érintő sérüléseket, vagy forró gáz szivárgásokat[6]. A Marshall és a Thiokol ekkor döbbent rá, hogy egy potenciálisan katasztrofális hiba rejtőzik az általuk életre hívott és üzemeltetett rendszerben, amelynek legkomolyabb tapasztalata éppen a Challenger egyik korábbi, 1985. áprilisi útja, az STS–51–B utáni vizsgálatok eredménye volt: az egyik elsődleges O-gyűrű olyannyira károsodott, hogy lényegében alkalmatlanná vált a szigetelésre és csak a másodlagos gyűrű állította meg a gázkifúvást, igaz, az is jelentős sérülések mellett[7]. A Marshall és a Thiokol közös munkába kezdett, hogy kissé áttervezzék a rakétaszegmensek kapcsolódását és el is határozták, hogy három 76 mm-es acél hevederrel erősítik meg a kapcsolódást, hogy az így ellenálljon a csavarodásnak. Ám mindeközben a fejlesztést végző szervezetek nem jelezték a többi érintettnek, hogy állítsák le az újratervezés idejére a repüléseket, hanem úgy kezelték a problémát, mint korábban: „elfogadható kockázatú”-nak.[4]
Előzetes viták az időjárási tényezőkkel kapcsolatban
A végzetesnek bizonyult másik tényező, az időjárás, pontosabban a „nem megfelelő időjárási körülmények között engedélyezett start” korábban már vitát gerjesztett. Az időjárással szembeni aggodalmak összefüggtek az O-gyűrűkkel: a gumigyűrűk a hidegben megkeményedtek és hajlamosabbá váltak a törésekre. Ezt 1985-ben ismerte fel a Thiokol és az év közepén hangot adtak azon aggodalmuknak, hogy a NASA nem veszi komolyan a rakéta hideg időben való üzemeltetésére vonatkozó előírásaikat. Ezek a jelzések nem azt mondták, hogy baj lenne, hanem csak azt, hogy a legalsó hőmérséklet referenciaérték, amelyre még teszteredményekkel rendelkeznek, az 40 °F, azaz 4 °C. 1985 októberében írta a Thiokol egyik mérnöke „HELP!” tárgyú levelét, amelyben az alacsony hőmérséklet és az O-gyűrűk kapcsolatáról írt a NASA-nak és amely nyomán végre párbeszéd kezdődött a NASA és a Thiokol mérnökei között a témában.[8][9]
A párbeszéd a startot megelőző napokban egy telefonkonferenciában csúcsosodott ki, mivel január végére Floridában fagypont alá estek az éjszakák és pontosan előállt az az időjárási szituáció, amelyben való indítástól a gyártó mérnökei óvták a NASA-t. Az 1986. január 27-én kibontakozó telekonferencián két ellentétes álláspont bontakozott ki. A Thiokol azt mondta, hogy nincs elég adatuk arra vonatkozóan, hogy a gumi O-gyűrűk megfelelően képesek-e szigetelni, ha a hőmérséklet 12 °C alá esik, ezért azt javasolták, hogy halasszák el a startot, amíg az idő melegebbre nem fordul. Az aggodalomnak külön hangsúlyt adott a tény, hogy egy „Criticality 1” (elsőrendű fontosságú) besorolás alá került alkatrészről vitatkoztak (azaz egy olyan elemről, amely mögött már nem volt biztonsági tartalék és amelynek meghibásodása az űrhajó és/vagy a legénység elvesztését okozhatta). A NASA oldaláról azonban ez ellen nagyfokú, néha arrogáns ellenállás mutatkozott (Lawrence Mulloy, a Marshall Űrközpont SRB fejlesztési vezetője például azt mondta: „Istenem, Thiokol, mikor akartok, hogy majd startoljunk, jövő áprilisban?”, de George Hardy, egy másik Marshall igazgató is érvek nélkül annyit mondott: „Elborzadtam, igen elborzadtam a javasolt megoldásotoktól”.) A NASA mérnökeinek egyetlen technikai ellenérve volt: amennyiben a két O-gyűrű közül az egyik, az elsődleges átégne, még mindig ott van a másik, a másodlagos (és közben bírálták a Thiokolt, hogy túl gyengén prezentálták a problémát annak megértéséhez). Ugyanakkor ez a NASA érv szembe ment a NASA szabályzataival, jelesül azzal, hogy „nem hágunk át szabályokat”. A szabály azt mondta, hogy a „Criticality 1” besorolású alkatrészeknél tilos a tartalékra, másodlagos megoldásra hagyatkozni, a NASA mérnökei mégis erre hivatkoztak.[8][9]
Kicsit később egy második konferencia beszélgetés zajlott le, amelyen a mérnököket kizárva már csak a Thiokol és a NASA menedzserei vettek rész. Az értekezlet összehívásának miértje nem világos, ám ezen a Thiokol részéről elhangzott, hogy - figyelmen kívül hagyva saját mérnökeik érvelését – javasolják a startot.[9][10]
A startot közvetlenül megelőzően még egy aggály merült fel, itt is az időjárási körülményekkel kapcsolatosan. Elsőként ugyancsak a Thiokol mérnökei észlelték, hogy a start előtti éjszakára -8°C-os előrejelzést adott ki a meteorológiai szolgálat Cape Canaveralre, amellyel kapcsolatban meg is jegyezték, hogy semmiféle tapasztalat, vagy tesztadat nem létezik +4 °C alatti hőmérsékletre. Az aggodalom arra vonatkozott, hogy mindenütt jég rakódik le az indítóállványon és ebből sérülések származhatnak az űrhajó startja közben. Ezért a Kennedy Űrközpont jegesedésért felelős csapata hőkamerákat állított fel és irányozott a Challengerre, különösképpen a jobb oldali gyorsítórakéta alsó bekötési pontjára. A hőképek -13 °C-ot mutattak. Arra gyanakodtak, hogy ez nem feltétlenül időjárási körülmény, hanem a tartályok szuperhideg oxigén töltete által lehűtött levegőjének hatása (mellesleg az érték messze alatta volt az O-gyűrűk tervezési specifikációjában szereplő értékeknek). A hőmérsékletértéket azonban hibás leolvasásnak ítélték, mivel nem követték a hőmérséklet érzékelő szenzorra vonatkozó használati utasítást. A későbbi tesztek és számítások viszont azt igazolták vissza, hogy még ha az érték nem is volt hajszálpontos, lényegesen nem tért el a valós értéktől.[10]
A körülmények kicsit később felkeltették az űrrepülőgépet gyártó Rockwell International mérnökeinek az érdeklődését is, akik zártláncú tévéadásban figyelték a kilövőállásban felgyülemlett és a jégtelenítő csapat által egész éjjel eltávolított jég mennyiségét. A mérnökök attól tartottak, hogy a start során keltett vibráció és hő hatására lehulló jégdarabok kárt tehetnek az űrrepülőgépben, elsősorban a hővédő csempézésben. Rocco Petrone, a Rockwell űrszállítási divíziójának vezetője – korábban a NASA Apollo-program igazgatója – javaslatára a Rockwell vezetése arról értesítette a NASA-t, hogy cégük nem támogatja a startot. Azonban a Rockwellnek a Cape Canaveralre kirendelt mérnökcsapatának a tagjai olyan módon fogalmazták meg az aggályaikat, amely alapján Arnold Aldrich – a houstoni küldetés vezető – mégis úgy döntött, hogy engedélyt ad a startra. Aldrich mindössze annyiban változtatta meg a döntését, hogy egy órával későbbre halasztotta a startot, hogy a jégtelenítő csapat időt kapjon egy utolsó inspekcióra. Ezen inspekció alatt a jég olvadásnak látszott indulni, az akadály elhárulni látszott, a startengedély érvényes maradt.[10]
Előkészületek és halasztások
A Challenger indulását eredetileg 1986. január 22-ére tervezték. Az STS–61–C jelű küldetés csúszása miatt az indulást előbb 23-ra, majd 24-re halasztották. Ezután újabb egy napos halasztás történt, a szenegáli Dakarban található, vészhelyzet esetén használatos leszállópálya környékén tapasztalt rossz időjárás miatt. A NASA ekkor a casablancai (Marokkó) tartalék leszállópályát jelölte ki a vészhelyzeti leszállás céljára, de mivel az nem rendelkezett az éjszakai leszálláshoz szükséges megvilágítással, így az indulás időpontját reggelre tették. A Floridában várható rossz időjárás miatt a felszállást újból elhalasztották, ezúttal 27-re. Már javában zajlott az indulás előkészítése, amikor a technikusok nem tudták lezárni az űrrepülőgép ajtaját. Emiatt újabb egy napos csúszás következett. Másnapra kijavították a hibát, ekkor viszont a határértéket meghaladó erősségű oldalszél támadt, emiatt megszakadt a visszaszámlálás. További két óra csúszást okozott a külső üzemanyagtartály tűzérzékelőjének észlelt meghibásodása.[1]
Az indítás végül 1986. január 28-án, floridai idő szerint 11:38-kor (magyar idő szerint: 17:38) történt meg.
A végzetes felszállás
A következőkben a felszállás eseményei olvashatóak, kiegészítve a művelet során elhangzottak rádióforgalmazásaival. Az egyes események időpontjai másodperc pontossággal vannak megadva. A megjegyzések a párbeszédek megértését hivatottak elősegíteni.
Rövidítések magyarázata:
- CDR – Commander (Parancsnok), Francis „Dick” Scobee
- PLT – Pilot (Másodpilóta), Michael J. Smith
- MS 1 – Mission Specialist 1 (Kutatóűrhajós 1), Ellison Onizuka
- MS 2 – Mission Specialist 2 (Kutatóűrhajós 2), Judith Resnik
- FD – Flight Director (Repülésirányítási igazgató), Jay Greene – A Repülésirányító csapat vezetője.
- CAPCOM – Capsule Communicator (Kapszula (=űrhajó) Kapcsolattartó) – A földi személyzet azon tagja, aki a legénységgel tartja a rádiókapcsolatot.
- DPS – Data Processing Systems Engineer (Adatfeldolgozó Rendszerek Felügyelője) – A földi személyzet azon tagja, aki a földi irányítás és az űrrepülőgép közötti adat- és rádiókapcsolatot biztosító rendszereket felügyeli.
- Intercom – Intercommunication System (Belső Kommunikációs Rendszer) – Az Intercom szó jelöli az űrrepülőgép legénységének egymás között lefolytatott beszélgetéseit. A földi személyzet minden beszélgetése – a CAPCOM kivételével – egymás között folyik, ezért ott nincs külön jelezve az Intercom.
- Booster – Booster Systems Engineer (Gyorsítórakéta-rendszerek Mérnöke) – A földi személyzet azon tagja, aki a felszállás során a gyorsítórakéták működését felügyeli.
- FIDO – Flight Dynamics Officer (Repülésirányító) – A FIDO felel az űrrepülőgép repülési útvonaláért a légkörben és a Föld körüli pályán is.
- GC – Ground Controller (Földi Irányító) – Az irányítóközpont és az űrrepülőgép közötti adatkapcsolatot biztosító eszközök működéséért felelős személy.
- RSO – Range Safety Officer (Biztonsági Tiszt) – Az RSO figyeli – többek között – a gyorsítórakéták leválása után azok repülési pályáját. Ha a gyorsítórakéták a biztonsági területen kívül érnének földet, akkor az RSO távirányítással megsemmisíti azokat.
Fél perc az indulásig
- T-30 másodperc:[11] CDR: (Intercom) Még harminc másodperc.
- T-25 másodperc: PLT: (Intercom) Ne felejtsd a piros gombot a fordulásnál.
- Megjegyzés: A másodpilóta elővigyázatosságból emlékezteti a parancsnokot a megfelelő kommunikációs beállítások ellenőrzésére. Miután az űrrepülőgép elhagyja az indítótornyot, a rádiókapcsolatot és az irányítást a Kennedy Űrközpont átadja a houstoni Repülésirányítási Központnak (Mission Control Center).
- T-23 másodperc: CDR: (Intercom) Nem fogom, nagyon köszi.
- T-15 másodperc: CDR: (Intercom) Tizenöt.
- T-6 másodperc: CDR: (Intercom) Most indulnak be, srácok.
- Megjegyzés: Beindulnak az űrrepülőgép főhajtóművei.
A Space Shuttle főhajtóművei (SSME – Space Shuttle Main Engines) T-6,6 másodpercnél lettek beindítva, de az űrszerelvény csak akkor indult útnak, amikor a gyorsító rakétahajtóművek is beindultak és tolóerőt fejtettek ki, addig a főhajtóművek 100%-os teljesítményen üzemeltek. A start T=0-kor következett be, addigra a gyorsítórakéták is teljes tolóerőre gyulladtak be (a főhajtóművek pedig, lévén folyékony hajtóanyagúak, addig kontrolláltan működtek, a rendszer bármikor képes volt azonnal leállítani őket, megszakítva a felszállást, valamely hiba észlelése miatt), amikor az űrhajót a felszálló platformhoz rögzítő leszorító elemeket piropatronokkal lerobbantották. Erre 11:38:00:010-kor (16:38:00:010 UTC) került sor.[12]
- T-5 másodperc: MS 2: (Intercom) Ez az!
- T-3 másodperc: CDR: (Intercom) Mindhárom százon.
- Megjegyzés: Mindhárom főhajtómű elérte a 100%-os teljesítményt.
A három főhajtóműnek a felszállás pillanatában 100%-kon kellett működnie, majd számítógépes vezérléssel egészen 104%-ig tolták fel (hogy aztán a repülési profil szerint újra csökkentsék, majd ismét növeljék igény szerint). A gáznemű hidrogént elszívó kar egészen az utolsó pillanatig a helyén maradt, az űrjármű első mozdulásakor kellett hátra vonni automatikusan a nagy külső tartálytól, ám ez a támkar ezúttal nem fordult el a rakétától a tervezett mértékben. Az indítóállásra rögzített kamera által felvett filmfelvétel tanúsága szerint a támkar nem ért hozzá az emelkedő űrhajóhoz, így a későbbi vizsgálatok kizárhatták, hogy ennek a kisebb hibának köze lett volna a balesethez. A későbbi vizsgálat azt is felfedte, hogy a lerobbantott leszorító elemekbe épített rugók – amelyek szintén segítettek a rakéta emelkedésekor – hiányoztak, de később ezeket is kizárták, hogy közük lett volna a tragédiához.[12][13]
Elemelkedés
- T+0 másodperc:[11] MS 2: (Intercom) Ez az!
- Megjegyzés: Beindulnak a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták is.
- T+1 másodperc: PLT: (Intercom) Indulunk!
- Megjegyzés: A jármű elemelkedik az indítóállásról.
A problémák rögtön az első másodpercben elkezdődtek. A felszállást rögzítő film utólagos elemzésekor T+0,678 másodpercnél erős, sötétszürke füstgomolyagokat láttak feltűnni a jobb oldali SRB alsó bekötési csomópontja közelében. A füstpamacsok, összesen 8 alkalommal, egészen T+2,733 másodpercig látszanak előtűnni a rakétából, egyre sötétebb színben, ami a gumi O-gyűrű fokozatos átégésének jele, hogy aztán T+3,375-ig teljesen el is tűnjenek, illetve belevesszenek az emelkedő rakéta gázsugarába. Megvizsgálták a korábbi startok felvételeit is és ilyen jellegű jelenséget semelyik másik startnál nem sikerült megfigyelni, így ez a jelenség szorosan köthető volt a meghibásodáshoz, amely végül tragédiához vezetett. A felvételek tanúsága szerint a rakéta borítása kidudorodik a start okozta feszültségek következtében és a fémalkatrészek elkezdenek egymáson kissé elhajlani, rést engedve a forró gázoknak – amelyek a start pillanatában 2760 °C-osak –. Ez a jelenség előfordult az előző startok alkalmával is, de akkor az elsődleges O-gyűrű elasztikusságánál fogva betöltötte a réseket és megfelelően tömített – még ha maga később károsodott is.[12]
A jelenség nevet is kapott a korábbi startok megfigyeléseiből: extrúzió (kinyomódás). A megfigyelések egy másik jelenséget is ide kapcsoltak. Amikor extrúzió fordult elő korábban, az O-gyűrűk mindig megakadályozták a gázok kifúvását, mivel elasztikusságuknál fogva tömíteni tudtak, de közben károsodtak is és a károsodás mértéke attól függött, milyen hosszan hatott az extrúzió. A hideg például, amely megkeményítette a gumit, meghosszabbította az extrúzió idejét is. A Challenger esetében a hőmérséklet volt a döntő tényező. A start reggelén olyan hideg volt, hogy a guminál fellépett az amorf anyagoknál megfigyelt ún. üvegesedési átmenet, az a folyamat, amikor az ilyen típusú anyagok merevvé, üvegessé válnak és nem képesek betölteni azt a funkciójukat, amelyet a normál állapotokban a rugalmasságuk ad. Az elsődleges O-gyűrű így nem töltötte be a funkcióját, nem zárt le kellően (sőt merev állapotában sokkal hajlamosabb volt a sérülésre) és elengedte a gázokat a másodlagos O-gyűrűhöz, ám az a fém hajlása, csavarodása miatt maga sem volt képes tökéletes tömítésre, majd a sérülékeny gumi egy kb. 70°-os íven átégett és utat engedett a forró gázoknak kifelé.[14]
- T+5 másodperc: DPS: Elemelkedés megerősítve.
- T+6 másodperc: FD: Elemelkedés…
- T+7 másodperc: CDR: Houston, Challenger fordulási program.
- Megjegyzés: Miután az űrrepülőgép elhagyja az indítóállványt, egy manőversorozatba kezd: a függőleges felszállás és a pályára állás földfelszínnel vízszintes repülése közötti 90°-ot fordulással hidalják át, valamint az űrrepülőgép a földfelszínhez képest a hátára fordul. A fordulási program az első fázis végrehajtását jelenti.
- T+11 másodperc: PLT: (Intercom) Gyerünk kisanyám!
- T+14 másodperc: MS 1: (Intercom) LVLH.
- Megjegyzés: Az LVLH a "Local vertical/local horizontal" kifejezés rövidítése. Az LVLH az űrrepülőgép földhöz viszonyított állását határozza meg.[15]
- T+15 másodperc: MS 2: (Intercom) (Káromkodás) jó!
- T+16 másodperc: CDR: (Intercom) Ez az!
- T+19 másodperc: PLT: (Intercom) Úgy néz ki, szeles időnk van ma.
- T+20 másodperc: CDR: (Intercom) Igen.
Max Q pont
- T+20 másodperc:[11] Booster: Teljesítmény 94-re.
- T+21 másodperc: FD: Kilencvennégy…
- Megjegyzés: Mielőtt az űrrepülőgép elérné a hangsebességet, elkezdik visszavenni a hajtóművek teljesítményét 65%-ra. Erre azért van szükség, mert ilyenkor éri a szerkezetet a legnagyobb aerodinamikai terhelés (ezt hívják Max Q pontnak). Miután ezen a ponton túljut az jármű, a teljesítményt újra 100%-ra növelik. A 94 most azt jelenti, hogy a hajtóművek teljesítménye 94%-ra csökken.
- T+22 másodperc: CDR: (Intercom) Alig látok ki az ablakomon.
- T+28 másodperc: PLT: (Intercom) Tízezer láb és 0,5 Mach.
- Megjegyzés: 3000 méteres magasságban a hangsebesség fele az űrhajó sebessége.
- T+35 másodperc: CDR: (Intercom) 0,9.
- T+40 másodperc: PLT: (Intercom) Mach 1.0
- Megjegyzés: 5800 méteres magasságban az űrhajó átlépi a hangsebességet.
Az emelkedő űrszerelvényt T+37 másodpercnél éri el az első szélnyírás, ami 27 másodpercig tart[1] és jelentős erőkkel terheli a szerkezetet, tovább hajlítgatva mind az orbitert, mind a gyorsító rakétákat. A szélnyírás ereje nagyobb, mint amilyet bármelyik korábbi repülésen észleltek és azzal járt, hogy a gyorsítórakétát érő vibráció és csavaróerő kimozdítja a helyéből a lerakódó alumínium-oxidot (a szilárd hajtóanyag égése során alumínium-oxid keletkezik és ez a legtöbb esetbe lerakódva maga is plusz tömítésként viselkedik a rakéta szegmensek között, azonban ez a szélnyírás hatására kipereg az illesztési résekből, egyedül az O-gyűrűkre hagyva a tömítés szerepét).
- T+41 másodperc: CDR: (Intercom) Átlépjük a 19 000-et.
- Megjegyzés: A magasság 19 000 láb (5800 méter).
- T+43 másodperc: CDR: (Intercom) Rendben, a teljesítmény csökken.
- Megjegyzés: A hajtóművek teljesítménye folyamatosan tovább csökken.
- T+48 másodperc: Booster: Mindhárom 65-ön.
- Megjegyzés: A hajtóművek teljesítménye elérte a 65%-ot.
- T+49 másodperc: FD: Hatvanöt, FIDO.
- T+50 másodperc: FIDO: T-del megerősíti a teljesítményt.
- T+51 másodperc: FD: Köszönöm.
- Megjegyzés: Az FD nyugtázza a 65%-ot, majd a FIDO-hoz fordul, hogy erősítse meg a kapott adatot, amit az meg is tesz.
A végkifejlet
- T+57 másodperc:[11] CDR: (Intercom) Gyorsítás.
- Megjegyzés: Miután a jármű elhagyta a Max Q pontot, a hajtóművek teljesítményét újra növelni kezdik.
- T+58 másodperc: PLT: (Intercom) Gyorsítás.
Az űrszerelvény átjutott a Max Q ponton és a szélnyírás nagy részén, a rá ható erők nagy részben a legnagyobb hatást meg is tették – különös tekintettel a szélnyírásra, amely az oxidréteg kipergetésével a tragédia harmadik okozójává lépett elő, mivel vélhetően nélküle az oxidréteg kitartott volna és az emelkedés végéig tömített volna –, amikor a kamerák T+58,788 másodpercnél egy újabb jelenséget rögzítettek. A jobb oldali gyorsítórakéta alsó bekötési csomópontja környékén megjelent egy gyenge, majd egyre erősödő lángkifúvás. Erről sem az űrhajóban, sem a houstoni irányítóközpontban nem volt fogalma senkinek sem. Mindössze 1 másodperc kellett hozzá, hogy a láng jól kivehető és intenzív legyen, valamint, hogy a nyomás a növekvő lyuk miatt elkezdjen esni a gyorsítórakéta belsejében. A kamera T+60,238-nál vette fel, ahogy a láng végleg átégeti a gyorsítórakéta oldalát és elkezdi nyaldosni a főtartály oldalát.[16]
- T+59 másodperc: CDR: (Intercom) Vettem.
- T+60 másodperc: PLT: (Intercom) Az anyját hogy megy! Woooohoooo!
- T+62 másodperc: PLT: (Intercom) 35 000 és 1,5.
- Megjegyzés: Magasság 35 000 láb (10 700 méter), sebesség 1,5 Mach.
- T+65 másodperc: CDR: (Intercom) Nálam 486.
Miközben a repülés az űrhajósok és az irányítóközpont hite szerint simán, rutinszerűen halad tovább, a kamerák rögzítik T+64,660-nál, ahogy a lángcsóva formája hirtelen megváltozik, jelezve, hogy a láng átégette a főtartály cseppfolyós hidrogén tartályát, amely a főtartályon belül éppen alul, az SRB bekötési csomópontja mentén helyezkedik el. A telemetria mindössze annyit jelzett, hogy a fedélzeti számítógép a főhajtóművek szabályozásával megpróbálja kompenzálni a két gyorsítórakéta egyre kiegyenlítetlenebbé váló tolóerejét (a lyuk miatti nyomásesés miatt a jobb oldali rakéta tolóereje egyre csökken). T+66,764-nél a műszerek a főtartály hidrogén nyomásesését érzékelik, ami a rajta támadt lyuk hatása. A még mindig hamis biztonságban ülő irányítás a CAPCOM-on keresztül kiadja a parancsot a további gyorsításra.[16]
- T+67 másodperc: PLT: (Intercom) Igen, nálam is annyit mutat.
- Megjegyzés: A sebességjelző-műszer 486 m/s-ot mutat.
- T+68 másodperc: CAPCOM: Challenger, maximális teljesítmény.
- T+70 másodperc: CDR: Vettem, maximális teljesítmény.
- Megjegyzés: A CAPCOM utasítja a legénységet, hogy emeljék a tolóerőt ismét 100%-ra.
- T+73 másodperc: PLT: (Intercom) Uh, őőő…
- Megjegyzés: Ez volt az utolsó mondat amit a fedélzeti hangrögzítő rögzített. Valószínűleg a másodpilóta érzékelte a nyomáscsökkenést a külső üzemanyagtartályban és erre próbált reagálni. Egy tized másodperc múlva az űrrepülőgép darabokra hullott, és megszakadt az összeköttetés.
Az adatok szerint T+72,284-kor a jobb oldali gyorsítórakéta alsó bekötési csomópontja elszabadult, a telemetriai adatok szerint T+72,525-kor fellépett egy oldalirányú gyorsulás, amely alátámasztja a rakéta elszabadulását és más vektor felé kifejtett erejét. Ez egybeesett Michael J. Smith pilóta reakciójával, – „Uh, öööö” – az utolsó rögzített kommunikációval a legénység részéről, amely feltételezések szerint annak szólt, hogy a legénység is érezte a nem várt irányú gyorsulást (más feltételezések szerint szólhatott annak is, hogy a főhajtóművek is furcsán kompenzálták az egyenetlen gyorsító rakéta teljesítményt, esetleg a főtartályban észlelt nyomásesésnek is).[16]
T+73,124 másodpercnél a hidrogéntartály végképp felrepedt és a kiáramló gáz nyomása tolóerőt gerjesztve a tartály benyomult a külső főtartály felső részén elhelyezkedő oxigéntartályba. Ezzel egyidőben a jobb oldal gyorsítórakéta lekezdett elfordulni a még azt rögzítő felső bekötési csomópont körül és kiszúrta a főtartályt az oxigén és hidrogéntartály közötti részen. A főtartály ezen a ponton összeomlott, a két cseppfolyós gázt tároló tartály összetört és a bennük levő gáz keveredett, majd begyulladt és egy tűzgolyóban robbanásszerűen elégett, a tűzgolyó beborította az egész űrszerelvényt.[16]
A törés T+73,162 másodpercnél ment végbe. Az összetört tartályt a félig csatlakoztatott SRB elkezdte hibás irányba tolni, a Challenger kezdett irányt változtatni, amitől a légellenállás hirtelen megnőtt és kb. 20 g erők kezdtek hatni az orbiterre, amely jóval túl volt a tervezési tűréshatárt jelentő 5 g-n. A légerők nagyon hamar széttörték az orbiter szerkezetét (az űrrepülőgép a közhiedelemmel ellentétben nem robbant fel, nem ez jelentette a végzetét, hanem az abnormális légerők törték darabokra)[17]. A két gyorsítórakéta, amelyek jóval nagyobb terhelésekre voltak tervezve, ekkor levált a főtartályról és ellenőrizetlenül repült tovább (a tervezésükből és a jóval erősebb szerkezetükből fakadóan a két SRB túlélte a főtartály robbanását, bár a jobb oldali gyorsítórakéta működését erősen befolyásolta a korábban rajta támadt lyuk és az azon kiáramló gázok által keltett fals oldalirányú tolóerő).[16][18]
Az űrrepülőgép legénységi kabinját is rendkívül erősre tervezték, így az is egy darabban vált le a Challenger törzséről és tehetetlenül egy parabolaív mentén repült tovább. Az egyben levált kabin T+75,237-kor lépett ki a gáz- és tűzgolyóból és tehetetlenségétől fogva egészen 20 km magasságig emelkedett, még körülbelül 25 másodperc alatt. A kabin repülését a kiszakadt és mögötte lebegő kábelezés és csövezés stabilizálta, ahogy elkezdett zuhanni az óceán felé. A kabin mellett természetesen a felrobbant és összetört szerkezet más darabjai is aláhullottak és végül az Atlanti-óceánba zuhantak. Végül, T+110,250 és T+110,252 másodpercnél a Floridában szolgálatot teljesítő Range Safety Officer (Terület Biztonsági Vezető) működésbe hozta a két gyorsítórakétán levő önmegsemmisítő rendszert, amely felrobbantotta a két szerkezetet, így megóvva a szárazföldi lakott területeket, hogy esetleg kárt okozva ide zuhanjanak a roncsok.[18][16][19]
Az irányítóközpont tevékenysége a balesetet követően
Az űrjármű pusztulásának pillanatában a rádióban egy erős statikus recsegés hallatszott, majd a televíziós monitoron látszott, amint az emelkedő Challenger helyén egy füstből és az oxigén, illetve hidrogén elégésekor kondenzálódott vízpárából álló felhő jelenik meg, majd törmelék kezd hullani az óceán felé. Összesen 16 másodperc telt el a Challenger szétesése és aközött, hogy a houstoni irányítás realizálta, hogy valami történt, ekkor kezdte a Repülés Igazgató kérdezni a szakterületek irányítóit, hogy mit észlelnek.[16]
- T+89 másodperc: FD: FIDO, pálya.
- T+90 másodperc: FIDO: Mondjad.
- T+91 másodperc: FD: Pálya, FIDO.
- T+92 másodperc: FIDO: FD, FIDO, a [radar]szűrők több különálló forrást jeleznek. Működünk.
- Megjegyzés: A FIDO jelenti az FD-nek, hogy a radaron több objektum képét látja, ez tragédia irányítás általi felismerésének első momentuma.
- T+94 másodperc: GC: FD, GC, nincs kapcsolat, elvesztettük az adatkapcsolatot.
- Megjegyzés: A GC jelenti az FD-nek, hogy nem érkezik adat az űrrepülőgépről, azaz egy másik irányból is megerősítik az irányítók a katasztrófa tényét.
- T+96 másodperc: FD: OK, mindenki figyeljen az adataira.
Az irányítás vezetője Jay Greene utasította az összes irányítót, hogy mindenki figyeljen az adataira, amellyel arra utalt, hogy keressék bármilyen jelét, hogy az orbiter átvészelte a balesetet és megjelenik valamilyen jelzés erre vonatkozólag az érzékelők által.[16]
- T+98 másodperc: FIDO: FD, FIDO, amíg vissza nem térnek az adatok, addig csak ő dönthet a megszakításról.
- Megjegyzés: A FIDO itt az űrrepülőgép parancsnokára hivatkozik.
- T+101 másodperc: FD: Procedúra, valami javaslat?
- T+102 másodperc: Procedúra: Negatív, FD, nincs adat.
Az események sorában következő lépést az RSO, azaz Floridában, a felbocsátás helyszínén szolgálatot teljesítő irányító tette meg, aki úgy ítélte meg, hogy az irányítatlanul továbbrepülő két gyorsítórakéta esetleg a szárazföld felé fordulhat és ott lakott területekre zuhanhat, így működésbe hozta a szerkezetekbe épített önmegsemmisítő robbanószerkezetet és megsemmisítette a két rakétát (még annak árán is, hogy később a lehulló és az óceánból kihalászott roncsok értékes információkat szolgáltathattak volna a meghibásodásról). A robbanás meglehetősen kicsi volt, mivel a két rakétában már alig volt éghető hajtóanyag, mivel a 110 másodperc, az önmegsemmisítés idejére a rakéták amúgy is éppen kiégtek volna normál üzemmódban is.[20]
- T+121 másodperc: GC: FD, GC, nincs adatkapcsolat.
- T+122 másodperc: FD: Vettem.
- T+128 másodperc: PAO: Nincs adatkapcsolat.
- T+145 másodperc: FIDO: FD, FIDO.
- T+146 másodperc: FD: Mondjad.
- T+147 másodperc: FIDO: Az RSO jelenti, hogy a jármű felrobbant.
- Megjegyzés: A houstoni irányítás megkapja az első helyszíni hivatalos megerősítést a baleset tényéről.
Mindeközben a felbocsátást kísérő közvélemény számára Steve Nesbit Public Affair Office (Sajtófőnök) számolt be a katasztrófáról elsőként: „...az irányítók nagy körültekintéssel figyelik a kialakult helyzetet. Ez nyilvánvalóan egy komoly meghibásodás. Nincs adatkapcsolatunk az űrhajóval”.[16]
- T+158 másodperc: FD: Vettem. FIDO, van valamilyen jelentés a mentőegységektől?
- T+160 másodperc: FIDO: Egy pillanat.
- T+165 másodperc: FD: GC, minden egység, rendkívüli esemény eljárás érvényben.
Jay Greene repülésvezető kb. három perc múltán elrendelte a rendkívüli esemény esetére előírt eljárást: ennek keretében az irányítóközpont ajtajait bezárták, innentől senki se ki- se be nem mehetett a terembe, mindenféle ki- és bejövő telefonos kommunikációt megszakítottak és egy ellenőrzőlista mentén minden irányítónak el kellett végeznie az adatok mentését, gondosan ügyelve rá, hogy az adatmentés pontosan, hiány nélkül megtörténjen és el legyen tárolva[21] . Steve Nesbit pedig a következő közleményt adta ki a külvilág számára: „Jelentést kaptunk a Flight Dynamics Officertől, hogy az űrjármű felrobbant. A repülésirányítás vezetője megerősítette ezt. A mentőosztagokra várunk, hogy meglássuk, mit tehetünk a továbbiakban.”[16]
A legénység további sorsa
A Space Shuttle rendszer nem rendelkezett a repülés során használható mentőrendszerrel. A legelső négy repülésen, amelyet tesztrepülésnek minősítettek és amelyek mindegyikén csak két fős személyzet repült, még alkalmaztak módosított SR–71 Blackbird katapultüléseket (és teljesen hermetikus szkafandert), melyeket azonban később kiszereltek. Ennek két oka volt. Egyrészt úgy gondolták, hogy az űrrepülőgép, mint rendszer olyan fokú megbízhatóságú lett a fejlesztések révén, hogy egyszerűen nem lesz rá szükség. A másik ok, hogy nagyobb létszámú személyzet esetén a többfedélzetes személyzeti elhelyezés lehetetlenné teszi katapultülések alkalmazását. Ennek ellenére folytak kísérletek alternatív mentőrendszerek kiépítésével is, ám ezek konklúziója a következő volt: „korlátozottan használható, technikailag túl bonyolult és felesleges dollárokba, többletsúlyba, vagy időbe kerül az alkalmazásuk”. Egyébként a Challenger katasztrófát követően ismét felmerült egy mentőrendszer esetleges szükségessége, fontolgattak is különböző formációkat (katapultülések, mentőrakéták, vagy az űrsikló hasán át való mentést), ám a végkövetkeztetés ismét ugyanaz volt, miszerint az áttervezés magával rántana egy sor más rendszert, feleslegesen sok időt és pénzt igényelne, miközben változatlanul korlátozott lenne a használhatósága.[20]
A legénységi kabin elméletileg egy megerősített, robosztus szerkezet volt az űrsikló egészén belül és a megfigyelések szerint egyben vált le az űrhajó testéről. Ráadásul elemzések szerint sem az egész szerkezet pusztulásakor, sem a kabin leválásakor nem hatottak olyan erők, amelyek alkalmasak lettek volna komolyabb kárt tenni a legénységben, amely azt sugallja, hogy a legénység túlélte magát a balesetet. Megfigyelések szerint a kabin egyben levált, majd szabadesésben hullott alá az óceán felszínéig, miközben túlélhető 4 g erők hatottak rá legfeljebb. A legénység további túlélés melletti érv az volt, hogy a vizsgálók néhányat a Személyi Vészhelyzeti Lélegeztető Csomagok (PEAP – Personal Egress Air Pack) közül aktivált állapotban találtak meg. Ezek a szerkezetek hat percig voltak képesek ellátást biztosítani a légzéshez, kizárólag vészhelyzet esetén. Smith és még két meg nem nevezett űrhajós PEAP csomagja volt aktivált állapotban, Scobee-é azonban nem. Ezen eszközök egyébként nem szerepeltek a repülés közben használható eszközök között, így kiképzés sem vonatkozott rá, hogy ilyen helyzetben hogyan alkalmazzák. Ráadásul Smith csomagjának az aktiválógombja olyan helyen volt (az ülése hátulján), ami azt feltételezte, hogy vagy Resnik, vagy Onizuka hozta azt működésbe. Az aktivált csomagokban megmaradt és a roncsok közül kimentett tartályok analízise egyébként azt mutatta, hogy hiányzott belőlük levegő, mégpedig nagyjából azzal arányosan, amennyi idő az aktiválásuk és a becsapódás között telt el.[18][22][23]
A roncsok utólagos analízise még egy nyomot szolgáltatott a „túlélő legénység” feltételezése mellett. A másodpilóta Smith jobb oldalán levő konzolokon volt néhány kapcsoló, amelyet a repülés közbeni állásból átállítottak. Egyrészt a kapcsolók emelőzárakkal voltak biztosítva, másrészt elemzések szerint sem a robbanás, sem más erőhatások nem lettek volna képesek átbillenteni őket és az emelőzár miatt azt feltételezték, hogy Smith-nek kellett átkapcsolnia őket abbéli igyekezetében, hogy – hiábavalóan – megpróbálja visszaállítani az áramellátást az űreszköz testéről leszakadt legénységi kabinban.[22]
Az egyik legátfogóbb és perdöntőbb analízist a témában Richard H. Truly altengernagy, a NASA űrrepülésért felelős elnökhelyettese és későbbi NASA főigazgató tette közzé és Joseph P Kerwin űrhajós-orvos munkája volt. Kerwin relativizálta jelentésében az űrhajósok túlélését és a kabin esetleges kihermetizálódását állította középpontba, mint perdöntő eseményt. Természetesen nem lehet tudni, hogy a kabin, amikor levált a törzsről, annyira egyben maradt-e, hogy sehol semmilyen repedés nem keletkezett a falán és ennél a pontnál ketté is válnak Kerwin feltételezései. Amennyiben a kabin ép maradt, akkor esély van arra, hogy a legénység egészen a vízbecsapódásig (amely nagyjából 2 per 45 másodperccel a robbanás után történt meg) vélhetően életben volt. Amennyiben a kabinon valamilyen sérülés keletkezett, amelyen át a belső levegő ki tudott szökni, a 15 kilométer magasságban uralkodó légnyomáson a legénység nagyon hamar eszméletét vesztette volna és ilyen állapotban érte volna el a vízfelszínt. Ezen az előzőekben említett aktivált PEAP rendszerek, vagy kapcsolók sem változtattak, mivel Kerwin feltételezése szerint azok lehettek ösztönös, vagy véletlen reakciók a személyzettől. Egy dolog biztos volt azonban: a vízbe zuhanás mindenképpen megölt volna bárkit, aki még él. A zuhanás végén a kabin 333 km/h sebességgel csobbant az óceánba, a benne helyet foglalókra pedig kb. 200 g lassulási erő hatott, amely semmiképpen sem élhető túl.[18]
Mentési munkálatok
A mentési akciót percekkel a tragédia után elrendelte a NASA Indítási Mentés Igazgatója (Launch Recovery Director) azzal, hogy a vízre érkezés helyszínére rendelte a szokásosan a vízre szálló gyorsítórakéták begyűjtésére használt hajókat. Ezzel párhuzamosan a kutatás-mentési feladatokra használt repülőgépeket is a katasztrófa helyszínére rendelték. Ugyanakkor, mivel a roncsok még mindig hullottak alá az égből, nagyjából egy órányi időtartamra a korábban a gyorsítórakétákat megsemmisítő RSO lezárta a közvetlen kihullási zónát és csak akkor engedték a hajókat és repülőgépeket oda, amikor számukra és a rajtuk dolgozók számára biztonságossá vált a roncsövezet megközelítése. Az RSO egy óra elteltével engedélyezte ezt a munkát a mentőegységek részére.[24]
A mentési művelet első fázisa 1986. február 7-ig tartott és a NASA nevében eljáró Védelmi Minisztérium, valamint a Parti Őrség közösen végezte el. A műveletek főként vízfelszíni kutatásban merültek ki. A műveletek kiterjedtségére jellemző, hogy a Parti Őrség úgy jellemezte a munkát, mint „a legnagyobb kiterjedésű felszíni keresés, amelyben valaha részt vettek”. A keresés ebben a fázisban két fő területre koncentrálódott, a roncsok és a személyzet maradványainak mentésére. Hogy az amatőr roncskeresőktől védjék a műveletek sikerét, a NASA nem hozta nyilvánosságra a keresési terület pontos elhelyezkedését és megpróbált mindent a legnagyobb titokban tartani, amelynek érdekében például a műveletek saját kódnevet kaptak a rádió forgalmazásban, így például a legénységi kabin keresése „Target 67”, míg a legénység tagjainak holteste iránti keresés a „Tom O'Malley” kódnevet kapta. A műveleteket övező érdekesség, hogy a Cape Canaveral körüli RadioShack rádióamatőr boltokból hamar elfogyott az összes olyan készülék, amellyel a Parti Őrség hajóinak frekvenciáját lehetett fogni. A mentés második fázisában egy külön erre a célra felállított Kutató, Mentő és Helyreállítási Csoport vette át a feladatot a két fegyveres testülettől, amelynek feladata minél több roncsdarab megtalálása volt, amely később segíthetett a baleset okainak pontosabb meghatározásában. Ez a csapat már részben a víz alatt is kereste a roncsokat szonárok, búvárok, távirányítású tengeralattjárók és ember irányította tengeralattjárók segítségével. A keresés mintegy 1670 km²-re terjedt ki és a mélység 21-370 méter közötti sávjában folyt a munka. 1986. március 7-én az USS Preserver kutatóhajó búvárai felfedeztek egy objektumot az óceánfenéken, amely jó eséllyel a legénységi kabin maradványainak mutatkozott. A felfedezést, benne azt a tényt, hogy megtalálták a legénység tagjainak holttestét, másnap megerősítették, és március 9-én hivatalosan is bejelentette a NASA a sajtónak. A kabin rossz állapotban volt, végletesen összetört, a búvárok elmondása szerint „egy nagy rakás törmelék volt, amelyből vezetékek lógnak ki”. A legnagyobb ép darab a hátsó fal egy darabja volt, rajta a raktérajtóval és a légzsilippel. Az ablakok mind betörtek, csak kis szilánkok meredeztek az ablakkeretekből. A becsapódás ereje a bal oldalon látszott a legnagyobbnak, jelezve, hogy a kabin orral előre, a bal oldalával ért vizet.[24][25][26][27]
A kabin összetört darabjai között megtalálták a legénység mind a hét tagjának holttestét is, amelyek azonban a több mint egy hónapnyi vízben töltött idő miatt eléggé rossz állapotban voltak. Judith Resnik volt az első, akinek a testét kiemelték, őt követte Christa McAuliffe, majd néhány órán belül sor került az összes testre, kivéve Gregory Jarvis testét, amely a mentési munkálatok közben kilebegett a roncsok közül. Közben kisebb közjáték zavarta meg a munkálatokat, amikor a Navy búvárai egy ponton megtagadták a munkát, mivel annyi éles fémdarab állt ki a roncsok között, hogy az rendkívül veszélyes volt rájuk nézve és azt mondták, csak a kabint egy hajó fedélzetére emelve szabad folytatni a feltárást és a holttestek kiemelését. Jarvis testének keresésére egy külön akció indult. Előbb valaki látta a tenger felszínén lebegni a testet, majd másnapra vélhetően már elsüllyedt és Robert Crippen űrhajós bérelt saját költségén egy halászhajót, amivel a keresésére indult, hogy aztán április 15-én, már a keresési műveletek végén a tenger fenekén megtalálja a testet, nagyjából 1,3 kilométerre a kabin megtalálási helyétől.[27]
A NASA orvosai megtartották a legénység tagjainak halotti vizsgálatát, de a holttestek rossz állapota miatt nem lehetett meghatározni a haláluk közvetlen okát. Később ünnepélyes külsőségek között szállították el az emberi maradványokat. A hét űrhajós testét hét halottaskocsi szállította a Cape Canaveralen levő Life Sciences Facility (Élettani Tudományok Intézete) egy az űrrepülőtér kifutópályáján várakozó MAC C–141 teherszállítóhoz, mindegyik koporsót az amerikai lobogóval lefedve és a díszőrség egy tagjától, valamint egy űrhajóstárstól kísérve. A kísérő űrhajósok a következők voltak: Dan Brandenstein, James Buchli, Norm Thagard, Charles Bolden, Tammy Jernigan, Dick Richards és Loren Shriver. Ezt követően a repülőgép a deleware-i Dover Légitámaszpontra repült, ahol a földi maradványokat átadták a családoknak.[28]
A legénység földi maradványainak megtalálása mellett a másik nagy kutatási cél a roncsok minél szélesebb körű összegyűjtése volt, hogy minél pontosabban meg lehessen belőlük határozni a történéseket és kizárni, vagy megerősíteni lehessen az egyes baleseti szcenáriókat. Az egyik ilyen teória volt, a külső tartály önmegsemmisítő töltete robbant fel magától, véletlenül, ám a töltetek sértetlenül való megtalálása hamar kizárta ezt a teóriát. ugyanígy sikerült kizárni az űrrepülőgép főhajtóműveiből eredő tüzet az okok közül, mivel a három főhajtóművet is sikerült viszonylag épen megtalálni és bár a vízbe csapódás károsította őket, azok még mindig a tolóerőt az űrhajóra átvivő szerkezethez voltak csatlakoztatva. Az égésnyomok egy nagyon oxigéndús hajtómű leállásról tanúskodtak, mivel a főtartály összeomlásakor először a hidrogén betáplálás szűnt meg. Megtalálták az 1-es és 2-es hajtómű adatrögzítőjét is, amelyek analízise azt mutatta, hogy mindkettő a repülés 72. másodperce környékén a hajtóanyag kifogyása miatt állt le. Emiatt a hajtóművek abnormális működése, vagy tüze is kizárható volt a lehetséges okok közül.[24]
A rakománnyal kapcsolatos anomáliákat is ki lehetett zárni, A megtalált TRDSS műhold roncsain is csak olyan sérülések nyomai voltak, amelyek az űrhajó szétesésekor, illetve a vízbe csapódáskor érték, így például sértetlenül megtalálták a műhold pályabeállításához szükséges hajtóanyag tartályait, így például kizárható volt annak az idő előtti robbanása.[24]
A legértékesebb találatot a gyorsítórakéták jelentették. A megtalált SRB darabokon nem találták robbanás nyomát – leszámítva az önmegsemmisítő rendszer robbanása által okozottakat –, sem a hajtóanyag öngyulladását. Rövid időre felmerült, hogy az önmegsemmisítő töltetek aktiválódtak véletlenül idő előtt, ám ezt a telemetriai adatok és az RSO aktiválási parancsa hamar kizárták. Felmerült az is, hogy esetleg maga a gyorsítórakéta vált le hamarabb a kelleténél, de a telemetriai adatok hamar kizárták ezt a gyanút is. Azt is hamar kizárták a képfelvételek és telemetriai adatok, hogy a gyorsítórakéta valamilyen strukturális hibája okozta volna a bajt, mivel a rakéta az önmegsemmisítő okozta károsodáson kívül ép volt. Egyedül az alsó bekötési csomópont közelében figyeltek meg nagyobb, égés okozta károsodást, ami összefüggésben volt az O-gyűrű károsodásával.[24]
Telemetriai adatok mutatták, hogy a jobb oldali SRB az alsó bekötési csomópont leoldása után elszabadult és beleütközött a nagy külső tartályba. Sajnos a filmfelvételekről nem sikerült a konkrét ütközési pontot meghatározni, valamint a külső tartálynak az adott szekció(k)ból származó roncsait sem sikerült megtalálni, a jobb oldali gyorsítórakéta megtalált darabjainak elemzése azonban azt mutatta, hogy a P12-es külső üzemanyagtartály törzskereténél történt az ütközés. Ezt megerősítette, hogy a jobb oldali gyorsítórakéta orrkúpján sérüléseket találtak, miközben a bal oldalin ilyen nyomok nem voltak felfedezhetők. Emellett az orbiter megtalált jobb szárnyán is találtak sérüléseket és égésnyomokat, amelyek minden bizonnyal a neki ütköző SRB-től származtak.[24]
A mentési műveletek 1986. május 1-re értek el odáig, hogy elegendő roncsot gyűjtöttek össze és vizsgáltak meg (különös tekintettel a jobb oldali gyorsítórakétára) ahhoz, hogy a legtöbb korábban felvázolt baleseti okot kizárják és a végül végzetes eseménysort rekonstruálni tudják. A fő keresési műveletek ekkor leálltak, csak eseti jelleggel, a sekély vizes területeken folyt tovább szórványos keresés, amely azonban már nem kapcsolódott szorosan a vizsgálathoz, inkább már csak az volt a cél, hogy a megtalált roncsok analízisével a NASA adatokhoz jutott a felhasznált anyagok viselkedésére vonatkozóan a későbbi űrhajóépítéshez és karbantartásokhoz. A roncsgyűjtés során 14 tonnányi roncsot, törmeléket gyűjtöttek össze, amely magába foglalta a Challenger 45%-át, az utaskabin 95%-át és a rakomány 35%-át, a többit elveszettnek nyilvánították. A tenger még később is mosott partra különböző maradványokat, így például 1996. december 17-én, közel 11 évvel a baleset után is találtak két nagyobb darabot a Challengerből a Cocoa Beach-en. Ezekre a később felbukkanó roncsokra törvényt is hozott az Egyesült Államok Törvényhozása, miszerint tilos birtokolni bármilyen a Challengerből származó tárgyat és ha bárki ilyet találna, azt köteles beszolgáltatni a NASA-nak.[23]
A vizsgálat lezárultával a Challenger összes roncsát a Cape Canaveral Air Force Station 31. számú rakétaindító helyén egy használaton kívül helyezett Minuteman rakétasilóba temették.[29]
A katasztrófát követő események
A Fehér Ház reakciója
Érdekes egybeesés volt, hogy Ronald Reagan elnök éppen a Challenger startjának estéjén szerette volna a szokásos éves elnöki beszédét a State of the Union évértékelését megtartani, ám az események váratlan fordulata miatt ezt az eseményt elhalasztották.[30] Miután az elnök konzultált a tanácsadóival a beszédet elhalasztották 1986. február 4-re, aznap este pedig a Fehér Ház Ovális Irodájából Reagan elnök kizárólag a Challenger-katasztrófával összefüggésben tartott televízióbeszédet a nemzethez. A beszédet Peggy Noonan elnöki beszédíró, a The Wall Street Journal újságírója írta és egyes felmérések beválogatták a 20. század legjelentősebb beszédei közé. Reagan elnök a következő sorokkal zárta (amely egyébként John Gillespie Magge verséből vett idézet):
„Sohasem feledjük őket, sem az utolsó pillanatot, amikor még láttuk őket, ahogy az űrutazásukra készülődtek, búcsút intettek, majd 'kicsusszantak a Föld nyers öleléséből, hogy megérintsék Isten arcát'.”
Három nappal később Reagan elnök, a First Lady, Nancy Reagan kíséretében részt vett a houstoni Johnson Űrközpontban rendezett gyászszertartáson, ahol szintén beszédet mondott, amelynek záró soraiban a következőket mondta:
„Néhanap, amikor a csillagok felé nyújtózkodunk, nem érjük el őket. De ilyenkor muszáj összeszedni magunkat és újra próbálkozni, annak ellenére, hogy még fájdalmat érzünk.”
A szertartáson részt vett és a beszédet végighallgatta kb. 6000 NASA alkalmazott és kb. 4000 meghívott vendég, köztük az odaveszett legénység családtagjai is. Az ünnepség kereteiben a Légierő zenekara a God Bless America (Isten áldd meg Amerikát) taktusait játszotta és a NASA T–38-as repülőgépeiből álló kötelék húzott át az emberek feje felett az ún. Missing Man Formatio (Hiányzó ember formáció) bemutatásával tisztelegve az elhunytak felé.[33]
Később napvilágot láttak olyan feltételezések, hogy a Fehér Házból érkező politikai nyomás is szerepet játszott abban, hogy a NASA a kedvezőtlen időjárási körülmények között engedélyezte a startot, mivel az elnök állítólag az esti State of the Union beszédében akart említést tenni a sikeres Challenger startról is. Ennek keretében szó esett volna a feltételezések szerint a sikeres startról, Christa McAuliffe szerepéről a debütáló „Tanár az űrben” programban, mint a „legmesszebbre vezető terepgyakorlat egy amerikai iskolai tanár életében”. 1986. márciusában a Fehér Ház közre adta az eredetileg aznapra szánt beszéd egy írott példányát, amelyben ezeknek nem volt komoly nyoma. A beszéd említette volna a Challengert egyetlen röntgen kísérlet erejéig, amelynek tervezője megtiszteltetésként hivatalos volt a beszéd meghallgatására a közönség soraiban, de ezen kívül más összefüggésben sem az űrhajó startja, sem a NASA nem került volna említésre. Voltak ugyan valóban tervek a NASA, a start, vagy Christa McAuliffe említésével kapcsolatban, ám ezek a témák - terjedelmi okokból – elakadtak a beszéd összeállításában közreműködő kabinettitkár, Alfred H. Kingon asztalán. A február 4-re halasztott, addigra átírt beszédében azonban Reagan megemlítette a hősi halált halt Challenger legénységét és a kérdéses röntgen kísérletet, amelyet csak úgy említett az elnök, mint ami „elindult, majd odaveszett”.[34]
A temetés
A legénység kutató-mentő egységek által a felszínre hozott holttesteit 1986. április 29-én adta át ünnepélyesen a családoknak a NASA a delaware-i Dover Légitámaszponton[35]. Három űrhajós, Judith Resnik, Dick Scobee és Michael J. Smith temetésére az Arlingtoni Nemzeti Temetőben került sor, ahol koporsós temetésben részesültek.[35] Ellison Onizukát Hawaiin, a Honoluluban levő Csendes-óceáni Nemzeti Emlékhely Temetőjében helyezték örök nyugalomra[36]. Ronald McNair Lake City-ben a Pázsitos Nyughely Emlékparkban lelt végső nyugalomra.[37] Christa McAuliffe szülővárosában, a New Hampshire-beli Concordban kapott nyughelyet a helyi Calvary Temetőben.[38] Végül Gregory Jarvis testét hamvasztották, majd hamvait a Csendes-óceánba szórták.[39] A legénység tagjainak azonosíthatatlan maradványait pedig az Arlingtonban levő Challenger Emlékhelyen közös sírba helyezték 1986. május 20-án.[40]
A vizsgálat
Egy olyan nyitott társadalomban, mint az USA, mindenki azonnal kíváncsi volt az okokra, hogy miért történhetett a katasztrófa. A közvélemény híréhségét a média próbálta kiszolgálni, de természetesen a hivatalos szerveknek is szüksége volt az események beható ismeretére. A NASA szorult helyzetben volt ebben a témában. Egyrészt a szabályzatok, kialakult protokollok nem engedték, hogy egy vizsgálat végéig részinformációkat adjon közre – amellyel kapcsolatban az újságok komoly kritikával is illették az űrügynökséget és saját szakállukra, a legtöbbször találgatásokból felépített, téves teóriákat gyártottak –. Másrészt, még az Apollo–1 idejéből volt egy olyan, akkor kialakult rend, hogy az űrhivatal maga indított belső vizsgálatot, igaz az akkori amerikai elnök engedélyével. Ronald Reagan ezzel ellentétben azonban független vizsgálatot akart és nem engedte a NASA-nak magának, hogy belekezdjen a baleset felderítésébe. Reagan elnök 1986. február 3-án jelentette be, hogy bizottságot állított fel a Challenger balesetének kivizsgálására.
A vizsgálóbizottság
A Challenger Űrrepülőgép Balesetét Vizsgáló Elnöki Bizottság (Presidential Commission on the Space Shuttle Challenger Accident) vagy más néven a Rogers Bizottság (a bizottság elnöke után) feladata volt a baleset körülményeinek és okainak kivizsgálása. Tagjai: William Rogers (a bizottság elnöke, volt külügyminiszter, ügyvéd), Neil Armstrong (a bizottság alelnöke, egykori űrhajós, a Computing Technologies for Aviation cég elnökségének a tagja), David Acheson (az Atomenergia Bizottság korábbi tagja, Washington D.C. korábbi főügyésze), dr. Eugene Covert (mérnök, tanár, az MIT professzora), Richard Feynman (Nobel-díjas fizikus), Robert Hotz (újságíró, publicista, korábban katonai pilóta), Donald Kutyna vezérőrnagy (a légierő pilótája, a Space Systems and Command, Control, Communications igazgatója), dr. Sally Ride (űrhajós, fizikus), Robert Rummel (mérnök), Joseph Sutter (repülőmérnök, a Boeing ügyvezető-igazgatója), dr. Arthur Walker (csillagász), Albert Wheelon (fizikus, a Hughes Aircraft Company ügyvezető-igazgatója) és Chuck Yeager dandártábornok (a Nemzeti Űrkutatási Bizottság tagja, korábban a Légierőnél tesztpilóta).[41]
A bizottság négy hónapnyi munka után, 1986. június 6-án adta át Reagan elnöknek a 2872 oldalas jelentését – amelyet aztán szinte azonnal közzé is tettek –, amely végigkövette a baleset eseményeit, megnevezte a balesethez vezető közvetlen és közvetett okokat és ajánlásokat fogalmazott meg a NASA felé azokra a technológiai és szervezeti átalakításokra, amelyekkel a későbbi Shuttle repülések során elkerülhetők a hasonló események[42].
A baleset eseménysora
A balesethez vezető eseménysort is részletesen feltárták a rendelkezésre álló fénykép- és filmfelvételek, valamint telemetriai adatok alapján:
- az első esemény rögtön a startnál jelét adta, hogy elkezdődött egy káros folyamat: a kamerák utólag kielemzett filmfelvételein az emelkedés 0,678. másodpercében egy fekete füstpamacs tűnt fel a gyorsítórakéta később a baleset forrásaként azonosított szegmensénél, majd a 0,836 és 2,5 másodperc között még további nyolc, egyre feketébb színű füstpamacs tűnt fel, mind ugyanazon a helyen. Az utolsó füstfelhő 2,733 másodpercnél jelent meg, majd beleveszett az egyre gyorsulva emelkedő rakéta fúvócsövének gázsugarába.[16]
- a max Q ponthoz érve (ezen a ponton a legnagyobb a járműszerkezetet érő aerodinamikai rázkódás) a két gyorsítórakéta és a három főhajtómű teljesítménye a normális működésnek megfelelően lecsökkent, majd a Max Q pontot elhagyva hamarosan ismét teljes teljesítményen működtek. A max Q pont környékén ráadásul a szerkezet átrepül egy erős szélnyíráson – amely elemzők szerint az STS-rendszert valaha ért ilyen jellegű legnagyobb erejű időjárási jelenség volt –, amely megrázza az emelkedő rakétát. Vélhetően ez a rázkódás kiverte a helyéből a még megmaradt, megszenesedett utolsó gumidarabokat, illetve kipergette az alumínium-oxid hajtóanyag égésekor lerakódó és így valamelyes tömítést biztosító salakot, így szabad utat engedve a nyomásnak. Az első apró láng 58,788 másodperckor látható a feljavított filmfelvételeken. A láng a korábbi füstpamacsok megjelenésének helyén látható, és ez arra utal, hogy a forró hajtóműgázok átégették a rakétaszegmensek közötti illesztést. Egy képkockával később, már a kép feljavítása nélkül is jól látható a láng. A kialakult láng mérete folyamatosan növekszik és 59,262 másodperckor már egyértelműen látható az összefüggő lángcsóva. Körülbelül 60 másodperckor a telemetriai adatok eltérést jeleznek a két gyorsítórakéta hajtóművének nyomása között. A jobb oldaliban kisebb a nyomás, ez szintén a szivárgást jelzi.[16]
- ahogy a lángcsóva folyamatosan növekedett, azt a levegő áramlása a külső üzemanyagtartály irányába terelte. Az égés nyoma utólag az üzemanyagtartály roncsain is jól megfigyelhető volt. A láng károsította továbbá a gyorsítórakéta alsó rögzítését is. A repülés 64,660 másodpercében változás figyelhető meg a láng színében és alakjában, ez pedig arra utal, hogy a külső üzemanyagtartály átégett és abból szivárogni kezdett a folyékony hidrogén. A telemetriai adatok utólagos elemzése ezt szintén alátámasztja. 45 ezredmásodperccel később egy újabb fényes láng figyelhető meg az űrrepülőgép hasa és az üzemanyagtartály között.[16]
- A repülés 72,20. másodpercében a gyorsítórakétát a külső üzemanyagtartályhoz kapcsoló alsó rögzítés a tűz hatására elengedett, a gyorsítórakéta elfordult a felső rögzítőpont körül. Az elfordulás a két gyorsítórakéta eltérő tolóereje miatt következett be[16]
- 73,124 másodperckor fehér színű pára figyelhető meg az üzemanyagtartály alsó részén, ez annak a jele, hogy a folyékonyhidrogén-tartály kezd darabokra hullani. Az üzemanyagtartály alsó része leszakadt, és az így kiszabaduló folyékony hidrogén hirtelen hatalmas erővel löki előre a hidrogéntartályt, ami így nekilökődik a folyékonyoxigén-tartálynak. Ezzel egy időben a meghibásodott gyorsítórakéta nekicsapódik az üzemanyagtartálynak. Ennek látható jele a 73,137 másodperckor megfigyelhető újabb fehér színű párafelhő. Ezredmásodpercekkel később nagy hevességgel, szinte robbanásszerűen ég el a kiszabaduló folyékony üzemanyag. Ekkor a Challengert 1,92 Mach sebességnél és 14 000 méter (46 000 láb) magasságban teljesen elborítják a kialakuló lángok. Leszakad az űrrepülőgép Föld körüli manőverező egysége, és kiszabadul annak üzemanyaga. Ez a tűzfelhő egy részét vöröses-barna színűre változtatja. Az Orbiter a fellépő hatalmas aerodinamikai hatások miatt több nagyobb darabra szakad. A filmfelvételeken több rész is azonosítható, mint például a hátsó törzsrész a még működő főhajtóművekkel, az egyik szárny és a teljes elülső törzsrész[16]
A baleset okai
Közvetlen technikai kiváltó ok
Az STS–51–L balesetének egyetlen fő technikai kiváltó oka az jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta szegmenseinek tömítésére használt gumi O-gyűrű sérülése és átégése volt. Az már a NASA korai kommunikációjából is kiderült, hogy a gyanú a gyorsítórakétát illette, amikor az űrhivatal a startról készült képek és filmfelvételek alapján egy „szokatlan csóva” megjelenéséről kezdett kommunikálni – amely kommunikációban aztán nem volt hajlandó sem annak mibenlétét, sem szerepét tovább tárgyalni –, amely az egyik gyorsító rakétán jelent meg. A vizsgálók gyanúja is ebbe az irányba terelődött hamar a vizsgálat elején – amikor egyébként számos más meghibásodási teóriát is sikerült kizárni –. A megtalált roncsok is igazolták azt a gyanút, hogy a szegmensekből felépülő rakétatestben, szigetelésre használt gumi O-gyűrűk megsérültek, átégtek, amely lehetővé tette, hogy a hajtóanyag égése során a láng ne csak az alul levő fúvócsövön távozzon, hanem oldalra is kifújjon és érintse a nagy külső hajtóanyagtartály oldalát is.[43]
Közvetett okok
A vizsgálat a balesetet kiváltó közvetlen ok mellett más közrejátszó tényezők szövevényes hálózatát tárta fel az időjárási, kommunikációs, döntéshozatali, vagy NASA-n belüli szervezeti okokig bezárólag, amelyek együttesen juttatták el a STS–51-L folyamatát a fatális végkifejletig:[43][10]
- időjárási okok: az O-gyűrűk meghibásodását az okozta, hogy soha ki nem próbált módon, szokatlanul alacsony környezeti hőmérséklet mellett ment végbe a start. Aznap Floridát egy Kanada felől érkező, rendkívül erős, szokatlan hidegfront érte el és a start reggelén kemény fagyok érintették az indítóállás környékét. Ilyen körülmények között a gumigyűrűk rugalmassága drámaian lecsökkent, amely alkalmatlanná tette őket a tömítési funkciójuk ellátására. A mérnökök ugyan jelezték, hogy ilyen körülményekre nem rendelkeznek semmilyen korábbi tapasztalattal és teszteredménnyel, mégis úgy ítélték meg, hogy engedélyezik a startot a műszaki bizonytalanság ellenére.
- kommunikációs hiányosságok: a Morton-Thiokol és a NASA között korábban is folyt információcsere arra vonatkozóan, hogy az O-gyűrűk bizonyos üzemeltetési körülmények között veszélyforrást jelenthetnek, azonban ezek az üzenetváltások soha nem jutottak el a megfelelő döntéshozatali szintekre, ahol megállíthatta volna valamely felelős vezető a folyamatokat és leállíthatták volna a repüléseket mindaddig, ameddig a hibákat megnyugtató módon kijavítják.
- szervezeti kultúra-beli hiányosságok: a NASA a vizsgálat során végig arra hivatkozott, hogy bár nem megfelelő szinteken megvolt az az információ, hogy rizikós az STS-rendszer startja, ám a maguk elé kitűzött időrendnek – amely még így sem teljesítette az eredetileg maguk elé kitűzött célokat – mindenképpen meg akartak felelni, ezért biztonsági kockázatokat is inkább felvállaltak. A vizsgálat megállapította, hogy a NASA számos esetben inkább áthágta a saját maga által felállított szabályokat és engedélyezték a folyamatok továbbhaladását úgy is, hogy magas szintű hibák veszélyét rejtette a rendszert, amelyet tévesen elfogadható rizikójúnak minősítettek.
Richard Feynman szerepe a vizsgálóbizottságban
A bizottság egyik kulcsfontosságúvá vált tagja volt Richard Feynman Nobel-díjas elméleti fizikus, aki korábban a Manhattan terv részese is volt. Feynman a vizsgálatok idején már komoly rákbeteg volt, felesége bátorítására vállalta a feladatot és végül azzal vált kulcsfigurává, hogy kutatásai révén vált a bizottság jelentése olyan átfogóvá, áttekinthetővé, teljessé és az igazságot kíméletlenül kimondóvá, amely alapot teremtett a Challenger-katasztrófa megnyugtató lezárásához.
William Rogers, a bizottság elnöke azt az intenciót kapta Reagan elnöktől a munka megkezdésekor, hogy „ne bántsa a NASA-”t, mert egyrészt megtestesítenek valamiféle eszményt, afféle technológiai élcsapat képet a közvélemény felé, másrészt nagy szükség van rájuk a továbblépéshez. Rogers a vizsgálat kezdetén igazodott is ehhez a politikai elváráshoz (maga is inkább politikus volt, mintsem a vizsgálat tárgyához értő műszaki ember), és elnézte az űrhivatalnak a számos pontatlanságot, késést, vagy éppen a mundér becsületét védő csúsztatást, vagy később akár hamisnak bizonyuló állítást. Feynmann azonban már-már mániákusan az igazságot kereste, a balesethez vezető, mélyebben gyökerező okokat és szívósan ezek kiderítésére helyezte a hangsúlyt.[44] A vizsgálat hamar az O-gyűrűk felé terelődött és Feynman volt az, aki egy egyszerű kísérlettel bebizonyította, ami felett hosszú hónapok vitája zajlott (és amelynek létezését a NASA vezetők igyekeztek elkendőzni), hogy az O-gyűrű hideg környezetben nem megfelelő. Az egyik nyilvános bizottsági meghallgatáson, anélkül, hogy tájékoztatta volna szándékáról Rogers elnököt, Donald Kutyna tábornokkal egy kísérletet készítettek elő és a jelen lévő NASA illetékesek előtt egy iskolai kísérlet egyszerűségével bemutatták a kérdéses alkatrész nem megfelelőségét (Feynman egy jeges vízzel teli kancsót kért, majd egy iratkapoccsal összeszorított pár centis apró gumigyűrűt tett a jeges vízbe, majd azt onnan kiemelve a gyűrű csak lassan, alig volt képes visszanyerni az alakját). Hogy ezzel az attitűddel inkább szolgálta a közvéleményt, mintsem saját bizottságának központi akarat szerinti működését, bizonyítja Rogers elnök egyik megnyilvánulása, miszerint a kéretlen bemutatót úgy nyugtázta: „Feynman kezd igazi fájó ponttá válni!”[45]
Más alkalomkor nem a felelős menedzserek válaszaira volt kíváncsi, hanem szándékosan elment az alsóbb szinteken helyet foglaló NASA mérnökök, vagy a Morton-Thiokol mérnökei közé és őket kérdezte ki. Ezek során döbbenten tapasztalta, hogy szervezeti szinten mennyire félreértelmezte a NASA és a gyártó azt, amit mérnöki szinten másként láttak, értelmeztek. A legérdekesebb kérdése az volt a mérnökökhöz, hogy mennyire tartják biztonságosnak a rendszert. A NASA hivatalos becslése szerint a rendszer biztonsági tényezője 105 volt, azaz 100 000 felszállásra jutott egy végzetes meghibásodás. A mérnökök egyéni értékelése 1:50 és 1:200 közé esett, mert a legtöbbje tudott olyan potenciális meghibásodásról, amely a biztonságra is komoly hatással volt (hogy a NASA, vagy a mérnökök becslése volt-e a pontosabb bizonyítja, hogy végül a Space Shuttle rendszer 135 repülésére 2 halálos baleset esett, azaz rendszer tényleges biztonsági tényezője 1:67,5 volt). A NASA végletesen félreértékelte a saját maga által létrehozott és üzemeltetett rendszert.
Feynman eredményeit végül a bizottság megállapításainak mellékleteként adták ki. Feynman észrevette, hogy bár a bizottság is állapított meg hiányosságokat, amik a NASA vezetőit terhelték, ezek a megállapítások a jelentés apró részleteiben szétszórva helyezkedtek el, és ezeket csak a legéberebb olvasók fedezhették fel. Amikor a bizottság ilyen formán akarta publikálni a jelentést, Feynman megfenyegette őket, hogy nem hajlandó aláírni azt, és megállapításait önállóan fogja megjelentetni. Ekkor hajlandóak voltak belemenni a részletes változat közzétételébe. Feynman ezeket a washingtoni tapasztalatait kiábrándítónak találta. Egész életében a természet jelenségeit próbálta megérteni. Az általa végzett munka nehéz volt, intenzív gondolkodást igényelt. Washingtonba azzal a szándékkal ment, hogy ugyanezt az erőfeszítést a bizottság tagjaként is megtegye. Azonban olyan emberekkel kellett dolgoznia, akik bár nem voltak csalók, hazudozók vagy lusták, de csak kevéssé voltak érdekeltek az igazság kiderítésében. Fontosabb volt számukra, hogy olyan történetet tálaljanak a washingtoni törvényhozók, a NASA és az amerikai emberek elé, ami elfogadható a számukra.
Képviselőházi meghallgatások
A Kongresszusi bizottság meghallgatásokat tartott a balesettel kapcsolatban, majd 1986. október 29-én a bizottság kiadta saját jelentését, amelyben egyetértettek a Rogers bizottság által a baleset technikai okairól szóló megállapításokkal. A balesethez vezető egyéb okokat viszont másképpen ítélték meg. A Kongresszusi bizottság megállapítása szerint nem a NASA és az alvállalkozók közötti elégtelen kommunikáció vagy a hibás eljárási rendek vezettek a balesethez, hanem kifejezetten a hibás vezetői döntések. A meghozott döntések során gyakran nem a mérnöki, hanem a PR érdekek domináltak.[46]
A baleset következményei
A NASA a balesetet követően azonnal leállította a Shuttle repülések további előkészítését és felfüggesztett minden ilyen irányú tevékenységet, amíg a Rogers Bizottság dolgozott. A bizottság végül egy kilenc ajánlásból álló javaslatcsomagot terjesztett elő, amellyel a Space-Shuttle-program biztonságát tudta növelni az űrhivatal, majd Reagan elnök egy 30 napos határidőt szabott a NASA-nak, hogy kidolgozza azon javaslatait, amelyekkel beépítheti ezeket az ajánlásokat a működésébe.[47]
A vizsgáló bizottság ajánlásának megfelelően a NASA elindította a gyorsítórakéták teljes újratervezési programját, amelyet független külső szervezet felügyelt, ahogyan azt a bizottság határozottan kikötötte a megállapításain belül. A NASA új szerződést is kötött a Morton-Thiokollal, amelyben a gyorsítórakéták működéséért a teljes felelősséget a gyártóra terhelték és kikötötték egy záradékban, hogy a jövőben bármilyen, „halálesettel, vagy a küldetés végzetes kudarcával” járó esetben a Thiokol 10 millió dolláros bánatpénzt köteles fizetni és hivatalosan is elismeri a jogi felelősségét a hibáért. A Challenger esetében a Thiokol „önkéntesen” befizette a rá kirótt pénzbüntetést azért cserébe, hogy megmeneküljön a jogi felelősség alól.[48]
Ezek mellett a NASA megalapította a szervezetén belül a Biztonsági, Megbízhatósági és Minőségbiztosítási Irodáját (Office of Safety, Reliability and Quality Assurance), amelyet a vizsgáló bizottság által ajánlottak szerint a NASA főigazgató helyettesének rendeltek alá, aki így közvetlenül a főigazgatónak tartozott jelentési kötelezettséggel ezekben az ügyekben. Az iroda vezetője George Martin, a Martin-Marietta korábbi vezetője lett. Az iroda Biztonsági Divíziójának (Safety Division) igazgatói tisztét pedig a balvégzetű repülés repülésigazgatójára, Jay Greene-re bízták. [49][50]
Magában a Space-Shuttle-programban is változásokat vezettek be szintén a bizottság ajánlására. A Rogers Bizottság kritikával illette a szerintük irreálisan optimista start ütemtervet, amely közvetett okozója volt a balesetnek. Ennek keretében a NASA megpróbált átállni egy sokkal kivitelezhetőbb felbocsátási ütemre. Ennek egyik eleme volt, hogy előirányozták egy új űrrepülőgép példány, az Endeavour megépítését, amellyel helyettesíthették az elpusztult Challengert, illetve jónéhány, a Védelmi Minisztériummal kooperációban felbocsátott űreszköz indítását átkonvertálták valamely hagyományos, egyszer használatos hordozóeszközre. 1986 augusztusában maga Reagan elnök jelentette be, hogy a NASA felhagy a kereskedelmi célú műholdak űrrepülőgéppel való pályára állításával is.[49]
A változások áttételesen érintették a Légierő tevékenységét is. A tragédia idején éppen folyamatban volt a kaliforniai Vandenberg Légibázison a 6-os számú indítóállás nagyarányú átalakítása, ahonnan a titkos katonai műholdak űrrepülőgéppel való feljuttatásának technikai feltételeit kívánták megteremteni. A poláris pályára bocsátott első ilyen jellegű repülést 1986. október 15-re tűzték ki. A néhai, még 1969-ben tervasztalon maradt MOL űrállomás (Manned Orbiting Laboratory) újragondolásával készülő koncepcióhoz szükséges átalakítások a tervek szerint 4 milliárd dollárt emésztettek volna fel. A Challenger-katasztrófa aztán katalizátora lett annak a folyamatnak, amely ezeket a fejlesztéseket is megkérdőjelezte, majd a Légierő 1988. május 13-i döntésével törlésre kerültek. A haderő a továbbiakban inkább a Titan IV hordozórakétákat favorizálta.[51]
A módosítások végrehajtását követően időről-időre felmerült a kérdés, hogy vajon a NASA valóban tanult-e a Challenger-katasztrófa leckéjéből és a menedzsment struktúrában, vagy a döntéshozatali folyamatokban elvégzett változások elég mélyrehatóak, vagy hosszú távon érzékelhetőek voltak-e. A választ a 2003-as Columbia-katasztrófa látszott megadni. Az STS–107-en történtek ismét felvetették a NASA-n belüli biztonsági elvek és folyamatok hatékonyságának kérdését az újabb elvesztett űrrepülőgéppel kapcsolatban. Az akkor elvégzett baleseti kivizsgálást végző Columbia Baleseti Kivizsgáló Bizottság (CAIB – Columbia Accident Investigation Board) jelentésében meg is állapította, hogy a NASA elmulasztotta, hogy tanuljon a Challenger feladta megannyi leckéből.[52] Különösen kritikus hangot ütött meg a bizottság abban a tekintetben, hogy felállítson egy valóban független, repülésbiztonságért felelős szervezetet a saját berkein belül és „ebben a tekintetben a NASA válaszai nem felelnek meg a Rogers Bizottság által javasoltaknak”. A bizottság tovább ment azzal, hogy „a Challenger-katasztrófát okozó szervezeti hiányosságokat a NASA nem oldotta meg” és „ugyanazok a hibás döntéshozatali folyamatok, amelyek a Challenger elvesztését okozták, felelősek a Columbia pusztulásáért 17 évvel később”.[53]
A Space-Shuttle-program folytatása
A katasztrófát követően az űrrepülőgép flotta két évig és nyolc hónapig kényszerült a földre, amíg a NASA végre nem hajtotta a kérdéses műszaki változtatásokat, különös tekintettel az első számú hibaokra, a gyorsítórakéta újratervezésére. A program az STS–26 repüléssel, 1988. szeptember 29-én tért vissza a folytatáshoz, amikor a Discovery űrrepülőgép felszállt a Kennedy Űrközpont 39B indítóállásáról. A legénység mindössze öt főt számlált és köztük volt Richard O. Covey másodpilóta, aki a Challenger-katasztrófa idején a CapCom szerepét töltötte be a houstoni irányítóközpontban. Az STS–26 ezen kívül rakományként magával vitte a TRDS–3 műholdat, amely a Challenger rakományát képző, de ugyancsak tragikus véget ért műhold pótlására indult az űrbe.[54]
A Return to Flight (Visszatérés a repüléshez) jelmondatú küldetés sok tekintetben ismét tesztrepülés volt. Egyrészt az újratervezett gyorsítórakéta próbarepülése is volt, másrészt sok tekintetben áttért a NASA egy sokkal szigorúbb biztonsági protokollra, így például a legénység az STS–4 után ismét szkafandert viselt a felszállás során. Mindössze két apró probléma merült fel (a kabin hűtőrendszerénél és a Ku sávú antennánál regisztráltak hibát), így a hosszú szünet utáni első repülést teljes sikernek könyvelhette el a NASA. Ezt követően az űrhivatal űrrepülőgép programja beállt a kb. 6 repülés/év ritmusra, amelyet egészen 2003-ig, a Columbia balesetéig sikerült fenntartani. [55]
Még később Barbara Morgan, aki Christa McAuliffe tartaléka volt a „Tanár az űrben” programban az STS–51–L felkészülése során, 12 évvel az események után beválogatásra került az űrhajós testületbe és kiképzése után, 2007. augusztusában az STS–118 repülésen jutott el a világűrbe.[56]
„Az eltérések normalizálódása”
A 2003-as Columbia katasztrófa visszaható tanulságokkal járt a Challenger balesetére vonatkozóan. az újabb űrrepülőgép elvesztését kivizsgáló CAIB (Columbia Accident Investigation Board – Columbia Baleseti Vizsgáló Bizottság) jelentésében egészen odáig ment, hogy a NASA nem tanult a Challenger katasztrófából és az akkor hozott biztonságnövelő intézkedések hatása addig erodálódott, hogy lényegében visszatértek a korábbi káros gyakorlathoz hasonlóhoz. A Columbia megsemmisülése előtt ez abban nyilvánult meg, hogy korábban négy alkalommal – STS–7 (1983), STS–32 (1990), STS–50 (1992) és STS–112 (2002) – is megfigyelték a külső tartály szigetelésének hibáját és lehullását, sőt még azt is, amikor a lehulló szigetelésdarabok eltalálják az emelkedő űrszerelvény egy-egy darabját, a mérnökök mégis veszélytelennek ítélték meg a jelenséget.[52]
Később Diane Vaughan szociológus önálló jelenségként azonosította ezt a viselkedést, amely az „eltérések normalizálódása” nevet kapta a szakirodalomban. Ennek a jelenségnek a lényege, hogy a nagyobb szervezetekben dolgozó szakemberek kvázi hozzászoknak egy káros jelenséghez, ha annak nincsenek végzetes következményei és elfogadják az egyébként nem biztonságos gyakorlatot. Ezt jelenséget először a Challenger esetében azonosította Vaughan, de példák mutatkoztak később az egészségügyben, a repülésbiztonság területén, vagy éppen a COVID–19 járvány esetén is.[57][58]
Képek
-
Jég meredezik a start reggelén az STS–51–L indítóállványán
-
A Challenger legénysége a hagyományos „űrhajós reggelin”
-
A Challenger utolsó legénysége a White Roomban, a beszállás előtt
-
A Challenger startja 1986. január 28-án Cape Canaveralről
-
Egy perdöntő nyom: fekete füstpamacs tör elő a gyorsítórakéta oldalából a szegmensek kapcsolódási pontjánál
-
Egy újabb perdöntő nyom: a gyorsítórakéta oldalán, teljesen elkülönülten a fő gázsugártól, egy önálló lángcsóva jelenik meg
-
A világot bejárt ikonikus fotó: felrobban az emelkedőben levő Challenger
-
A katasztrófa pillanata, a főtartály összetörik a kiáramló és elegyedő folyékony gázok pedig berobbannak
-
A darabjaira tört űrhajó egyes roncsdarabjai önálló pályán hullanak alá az égből
-
Jay Greene, a repülésirányítás vezetője az irányítóközpontban a katasztrófát követően
-
Az irányítóközpont
-
Ronald Reagan elnök és stábja a Challenger balesetének visszajátszását nézi a televízióban
-
Reagan elnök beszédet intéz az amerikai nemzethez a katasztrófa estéjén
-
A roncsmentés során összegyűjtött gyorsítórakéta darabjai
-
A megtalált roncsdarabok gyűjtése és osztályozása egy hangárban
-
Az utolsó perdöntő nyom: a jobb oldali gyorsítórakéta azon szekciójának roncsai, amelyek az O-gyűrűt tartották
-
Az USS Dewey roncsgyűjtés közben, éppen a gyorsítórakéta orrkúpját gyűjtik be a tengerészek
-
A USGC Cutter Dallas nevű hajója partra emel egy nagyobb roncsdarabot – a külső hővédő téglákkal fedett törzsközéprész külső borítását – Cape Canaveral kikötőjében
-
Az űrrepülőgép egyik roncsdarabját éppen a használaton kívüli Minuteman rakétasilóba helyezik
-
Emlékposzter a Challenger űrhajósainak tiszteletére
Tiszteletadás
A fent leírtak szerint az űrhajósok emlékére 1986. január 31-én tartottak gyászszertartást Ronald Reagan elnök és Nancy Reagan First Lady jelenlétében Houstonban, majd a holttestek tenger alól való felhozatalát követően mindegyikük számára ünnepélyes keretek között tartottak temetési szertartást az Arlingtoni Nemzeti Temetőben, illetve az egyes űrhajósok lakóhelyén.[33] Később az Arlington Nemzeti Temetőben emlékművet avattak a Challenger legénysége tiszteletére azon a helyen, ahol a legénység tagjainak azonosítatlan maradványait közös sírba temették.[59]
A Challenger űrhajó roncsait kiemelték az óceánból és Cape Canaveral-en, de nem az űrrepülőtéren, hanem az attól délre fekvő légierő-bázison egy használaton kívül helyezett Minuteman rakétasilóba temették.[60]
A NASA mind a floridai Kennedy Űrközpontban, mind a houstoni Johnson Space Centerben emlékművet állított, amely megemlékezik a Challenger hősi halottairól. Cape Canaveralen 1991. május 9-én állították fel a Space Mirror Memorial (Űrtükör Emlékmű) nevű szerkezetet, amely egy magasfényű fekete gránittömb – és amely kezdetben egy mozgató szerkezet révén folyamatosan követte a nap mozgását, a felülete pedig visszatükrözte a napfényt –, amelyre felvésték az Apollo–1 és az STS–51–L űrhajósainak neveit (később a tragikus sorsú STS–107 űrhajósainak nevei is felkerültek rá).[61]. Szintén a Kennedy Űrközpontban, annak Központi Látogató Komplexumában nyitották meg 2015-ben a Forever Remembered (Örökké Emlékezünk) című állandó kiállítást, amely a Challenger és a Columbia elhunyt űrhajósainak állít emléket. A kiállítás egyik központi darabja a Challenger törzsközép részének egyik óceánból kiemelt darabja.[62] Hosutonban egy fasor őrzi az elhunyt űrhajósok emlékét, az Astronaut Memorial Grove (Űrhajós emlék fasor) mentén az Apollo–1, a Challenger és a Columbia minden egyes elhunyt űrhajósa emlékére ültettek egy-egy fát.[63]
1987-ben az Egyesült Államok Szenátusának épületében is emlékhelyet avattak a Challenger áldozatainak tiszteletére: Charles Schmitt festőművész alkotását, egy falfestményt lepleztek le a Szenátus Brumidi folyosójának egy addig még díszítetlenül hagyott falfelületén. A művész a képet vászonra festette, amelyet aztán később illesztettek fel a falra.[64]
A családtagok megalapították a Challenger Center for Space Science Education (Challenger Űrtudományok Oktatási Központja) szervezetet, amely állandó emléket állít a legénység elhunyt tagjainak. Összesen negyvenhárom oktatási központot és egy központi irodát hoztak létre ebben a nonprofit szervezetben.[65]
Egyesült Államok-szerte több emlékművet is avattak a katasztrófát szenvedett űrhajósok emlékére:
- a kaliforniai Palo Altóban létrehozták a Challenger sétányt, amelyet olyan vörösfenyő fák öveznek, amelyek magjai egy kísérlet keretében 1985-ben a Challenger fedélzetén megjárták a világűrt.[66]
- 1986-ban, a texasi Websterben egy közparkot neveztek el Challenger Seven Memorial Park néven (Challenger Hetek Emlékpark) a baleset emlékére.[67]
- 1987-ben, az ohioi Columbusban felavatták a Their Spirit Circle Earth (A lelkük a Föld körül kering) című emlékművet.[68]
- több általános iskola kapta nevét a Challenger legénysége után, így Sammamishban[69], Huntsville-ben[70], Chicagoban[71], illetve a floridai Cocoaban[72].
- 1990-ben Los Angelesben avatták fel Space Shuttle Challenger Monument (Challenger űrrepülőgép emlékmű) című alkotást, amely az űrsikló 1/10 arányú makettje és a tragédiára emlékezik. Az emlékmű a szintén Challenger űrhajós Elisson Onizuka után elnevezett utcában áll.[73]
1990-ben nyitotta meg kapuit a Christa McAuliffe Planetárium a new hampshire-i Concordban - Christa McAuliffe szülővárosában –, majd 2001-ben emlékhelyet avattak az USA első űrhajósának, az 1998-ban elhunyt Alan Shepard tiszteletére. 2009-ben, miután megnégyszerezték az oktatási létesítményhez tartozó területet, átnevezték az intézményt, amely a McAuliffe-Shepard Discovery Center nevet kapta, emléket állítva egyszerre Christa McAuliffe-nek és a szintén a közeli Derry-ben született Shepardnak. Az intézmény csillagászati és űrkutatási témájú képzéseket, előadásokat, táborokat szervez. [74]
Az 1950-ben a texasi League City-ben épült CCISD's Veteran Memorial Stadiumot 2014-ben újjáépítették és az új létesítmény a Challenger Columbia Stadium elnevezést kapta a két űrsikló balesetben elhunyt halottak tiszteletére.[75]
1987-ben a Sziklás-hegység coloradói részén elterülő Sangre de Cristo Hegyhát egyik csúcsát Challenger Pointnak nevezte el USGS Bord of Geographic Names (Egyesült Államok Geológiai Szolgálata Földrajzi Nevek Bizottsága) szervezet (a három csúcsból álló, korábban Kit Carson Peak elnevezésű hely egyik alacsonyabb csúcsát nevezték át Challenger Pointra, míg a hármas másik tagja a Columbia Point nevet vette fel és csak a fő csúcs maradt Kit Carson Peak).[76]
A különböző égitestek elnevezésében is emléket állítottak az elhunyt űrhajósoknak. Így saját kisbolygót kapott a legénység mind a hét tagja: 3350 Scobee, 3351 Smith, 3352 McAuliffe, 3353 Jarvis, 3354 McNair, 3355 Onizuka, and 3356 Resnik, illetve a NASA úgy határozott 2004-ben, hogy a sikeresen a Mars felszínére ért és ott rendkívül sikeres kutatási programot futott Opportunity marsszonda leszállóhelyét Challenger Memorial Station néven említi a későbbiekben, mint marsrajzi elnevezés.[77] A Holdon is kráternevek őrzik az űrhajósok emlékét, az Apollo-medencében hét kisebb becsapódásnyomot neveztek el utánuk. [78][79][80][81][82][83][84]
A katasztrófa a kultúrában
Könyvek
- Malcolm McConnell: Challenger : A Major Malfunction : A True Story of Politics, Greed, and the Wrong Stuff, 1986. Doubleday[85]
- Diane Vaughan: The Challenger Launch Decision: Risky Technology, Culture, and Deviance at NASA, 1996. University of Chicago Press[86]
- Ellen S. Zinner és Mary Beth Williams: When A Community Weeps: Case Studies In Group Survivorship, 1998. Taylor and French[87]
- Allan J. McDonald: Truth, Lies, and O-Rings: Inside the Space Shuttle Challenger Disaster, 2009. University Press of Florida[88]
A teljes Challenger bibliográfia
Filmek
1990-ben mutatták be az ABC tévétársaság gondozásában készült Challenger című játékfilmet. A mű az O-gyűrűket érintő vizsgálatokat és aggodalmakat járja körbe, átszőve a repülésre készülő űrhajósok emberi oldalának bemutatásával. A főbb szerepekben: Barry Botswick Dick Scobee, Karen Allen Christa McAuliffe, Brian Kerwin Michael Smith, Joe Morton Ron McNair, Keone Young Ellison Onizuka, Richard Jenkins Greg Jarvis és Julie Fulton Judith Resnik alakítójaként.[89]
2013-ban mutatták be a BBC dokudrámáját, amelyben Richard Feynmann önéletrajzi kötetének, a What Do You Care What Other People Think? (Mit törődsz vele, mit mondanak mások?) című műnek az űrrepülőgép katasztrófára vonatkozó részét dolgozták fel, William Hurttel Feynmann szerepében.[90]
2019. januárjában mutatták be a Vision Makers játékfilmjét The Challenger Disaster (A Challenger-katasztrófa) címmel, Dean Cain és Glenn Morshower főszereplésével. A film képzeletbeli történetet mesél el, amelyben katasztrófa előtti estén egy mérnök próbálja leállítani a másnapi startot a mutatkozó műszaki probléma miatt.[91]
Videó felvételek
2010-ig mindössze egyetlen, a CNN helyszíni felvétele volt elérhető a katasztrófát megörökítő videófelvételek között. Ez a felvétel egyébként annyira beleégett az amerikai köztudatba, hogy a később megkérdezett amerikaiak nagy többsége állította, hogy élőben látta a katasztrófát, azonban csak kevesen lát(hat)ták élőben, mert a nagy tévétársaságok nem közvetítették. A katasztrófát övező sajtószenzáció hullámán azonban a felvételt állandóan visszajátszották az amerikai televíziók a hírműsoraikban, vagy akár az adásukat megszakítva közzétett közleményeik illusztrációjaként. 2010 után azonban – elsősorban a videómegosztó oldalak elterjedése okán – számos magánvideó került elő, amely a katasztrófa pillanatait mutatja be, különböző nézőpontokból:[17]
- egy, a titkosítás alól feloldott eredeti, fekete-fehér NASA videó, amely az űrszerelvény pusztulását, majd később az egyik gyorsító rakéta önmegsemmisítőjének aktiválását mutatja végig[92]
- egy Jack Moss által készített felvétel, amelyet Winter Haven-beli otthonának kertjéből vett fel, kb. 130 km távolságból Cape Canaveraltől[93]
- egy Ishbel és Hugh Searle által egy, az Orlando Nemzetközi Reptérről felszálló repülőgépből készített felvétel, amelyet lányuk tett közzé, kiegészítve a párral készült interjúval és kommentárokkal.[94]
- egy Super 8 kamerával filmre rögzített felvétel, amelyet Jeffrey Ault készített Orange City-ből, kb. 16 kilométerre a felszállás helyszínétől[95]
- Lawrence Hebert filmfelvétele, amelyet az Electric Sky Films megbízásából készített a Kennedy Űrközpontról a helyszínen, szintén végigköveti a startot[96]
- Steven Virostek videója[97]
- Michael és Frances VanKulick videója[98]
- az ABC News felvételei, amelyek kevésbé közvetlenül az eseményekre, mint inkább a nézők reakcióira koncentrál[99]
Televízió
2018. januárjában mutatta be a History Channel a Days That Shaped America (Napok, amelyek megváltoztatták Amerikát) sorozatának első epizódját, amelynek alcíme Challenger volt és a katasztrófát dolgozta fel.[100]
A Netflix streaming szolgáltató 2020. szeptemberében kezdte el sugározni Challenger: The Final Flight (Challenger: Az utolsó repülés) című négy részes dokumentumsorozatát, amely szemtanúk, családtagok, más űrhajósok, a döntéshozatalban résztvevő NASA és Morton-Thiokol vezetők megszólaltatásával és eredeti felvételekkel dolgozza fel a katasztrófát.[101]
Jegyzetek
- ↑ a b c NASA - STS-51L Mission Profile (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. május 14.)
- ↑ SOLID ROCKET MOTOR JOINT RELIABILITY (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. április 30.)
- ↑ McConnell, Malcolm. Challenger: A Major Malfunction. Doubleday, 118. o. [1987]. ISBN 978-0-385-23877-9
- ↑ a b c Report of the PRESIDENTIAL COMMISSION on the Space Shuttle Challenger Accident – Chapter VI: An Accident Rooted in History (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. április 30.)
- ↑ Vaughan, Diane. The Challenger launch decision: risky technology, culture, and deviance at NASA. Doubleday, 143-144. o. [1996]. ISBN 978-0-226-85175-4
- ↑ Vaughan, Diane. The Challenger launch decision: risky technology, culture, and deviance at NASA. Doubleday, 153. o. [1996]. ISBN 978-0-226-85175-4
- ↑ Vaughan, Diane. The Challenger launch decision: risky technology, culture, and deviance at NASA. Doubleday, 162. o. [1996]. ISBN 978-0-226-85175-4
- ↑ a b Chris Bergin: Remembering the mistakes of Challenger (angol nyelven). Spaceflight.com. (Hozzáférés: 2021. május 14.)
- ↑ a b c HOWARD BERKES: Remembering Roger Boisjoly: He Tried To Stop Shuttle Challenger Launch (angol nyelven). The Two-Way. (Hozzáférés: 2021. május 14.)
- ↑ a b c d Report of the PRESIDENTIAL COMMISSION on the Space Shuttle Challenger Accident – Chapter V: The Contributing Cause of The Accident (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. április 30.)
- ↑ a b c d TRANSCRIPT OF THE CHALLENGER CREW COMMENTS FROM THE OPERATIONAL RECORDER (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. május 19.)
- ↑ a b c Report of the PRESIDENTIAL COMMISSION on the Space Shuttle Challenger Accident – Chapter III: The Accident (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. május 14.)
- ↑ Report of the PRESIDENTIAL COMMISSION on the Space Shuttle Challenger Accident – Volume 3: Appendix N - NASA Photo and TV Support Team Report (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. május 14.)
- ↑ [https://www.govinfo.gov/content/pkg/GPO-CRPT-99hrpt1016/pdf/GPO-CRPT-99hrpt1016.pdf INVESTIGATION OF THE CHALLENGER ACCIDENT – REPORT OF THE COMMITTEE ON SCIENCE AND TECHNOLOGY HOUSE OF REPRESENTATIVES NINETY-NINTH CONGRESS SECOND SESSION] (angol nyelven). U.S. GOVERNMENT PRINTING OFFICE. (Hozzáférés: 2021. május 18.)
- ↑ Local Reference Orbiter Attitude. [2007. július 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. október 8.)
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o Challenger timeline (angol nyelven). SpaceflightNow.com. (Hozzáférés: 2021. május 19.)
- ↑ a b 5 Myths of Challenger Shuttle Disaster Debunked (angol nyelven). NationalGeographic.com. (Hozzáférés: 2021. május 21.)
- ↑ a b c d Joseph P. Kerwin: Report from Joseph P. Kerwin to Rear Admiral Richrad H. Truly (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. május 19.)
- ↑ Space Shuttle Challenger Accident Investigation (angol nyelven). Archive.org. (Hozzáférés: 2021. május 21.)
- ↑ a b Report of the PRESIDENTIAL COMMISSION on the Space Shuttle Challenger Accident – Chapter IX: Other Safety Considerations (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. május 21.)
- ↑ AGENCY CONTINGENCY ACTION PLAN (CAP) FOR SPACE FLIGHT OPERATIONS (SFO) (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. május 21.)
- ↑ a b Mullane, Mike. Riding Rockets: The Outrageous Tales of a Space Shuttle Astronaut. Simon and Schuster, 245-257. o. [2006]. ISBN 978-0-7432-7682-5
- ↑ a b Dean Lucas: Challenger Explosion (angol nyelven). FamousPictures.org. (Hozzáférés: 2021. május 31.)
- ↑ a b c d e f Edward A. O'Connor, Jr: Report of the PRESIDENTIAL COMMISSION on the Space Shuttle Challenger Accident – Volume 3 Appendix O: NASA Search, Recovery and Reconstruction Task Force Team Report (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. május 31.)
- ↑ Dennis E. Powell: Obviously, A Major Malfunction (angol nyelven). Miami [FL] Herald Sunday magazine. (Hozzáférés: 2021. május 31.)
- ↑ C. A. Bartolomew: Space Shuttle Challenger Salvage Report (angol nyelven). US Navy. (Hozzáférés: 2021. május 31.)
- ↑ a b Jay Barbree: Chapter 6: Raising heroes from the sea (angol nyelven). NBC Newa. (Hozzáférés: 2021. május 31.)
- ↑ David Dyer: Was the Challenger crew killed instantly? (angol nyelven). Quora. (Hozzáférés: 2021. május 27.)
- ↑ John Noble Wilford: SHUTTLE'S DEBRIS IS STORED IN SILOS (angol nyelven). The New York Times. (Hozzáférés: 2021. május 27.)
- ↑ Bernard Weinraub: THE SHUTTLE EXPLOSION; REAGAN POSTPONES STATE OF UNION SPEECH (angol nyelven). The New York Times. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ Peggy Noonan: Address to the Nation on the Explosion of the Space Shuttle Challenger (angol nyelven). Ronald Reagan Presidental Library & Museum. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ Reagan's Eulogy for the Challenger Astronauts (angol nyelven). Euologyspeech.net. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ a b When a Community Weeps: Case Studies in Group Survivorship. Taylor & Francis, 29. o. [1998]. ISBN 978-0-87630-953-8
- ↑ TERENCE HUNT: Reagan's Eulogy for the Challenger Astronauts (angol nyelven). AP. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ a b William E. Schmidt: BODIES OF ASTRONAUTS FLOWN TO DELAWARE (angol nyelven). The New York Times. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ Public Funeral Service Held for 7th Astronaut (angol nyelven). The New York Times. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ Challenger Astronaut McNair Will Be Buried in His Hometown (angol nyelven). Los Angeles Times. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ Christa McAuliffe (angol nyelven). FondaGrave. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ Gregory Bruce Jarvis (angol nyelven). FondaGrave. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ Space Shuttle Challenger Memorial (angol nyelven). FondaGrave. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ Report of the PRESIDENTIAL COMMISSION on the Space Shuttle Challenger Accident – Presidential Commission Staff (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ Report of the PRESIDENTIAL COMMISSION on the Space Shuttle Challenger Accident
- ↑ a b Report of the PRESIDENTIAL COMMISSION on the Space Shuttle Challenger Accident – Chapter IV: The Cause of the Accident (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. június 16.)
- ↑ Challenger: Az utolsó repülés (angol nyelven). Netflix. (Hozzáférés: 2021. június 15.)
- ↑ JAMES GLEICK: Richard Feynman Dead at 69; Leading Theoretical Physicist (angol nyelven). NY Times. (Hozzáférés: 2021. június 15.)
- ↑ U.S House Committee on Science and Technology – Investigation of the Challenger Accident; Report of the Committee on Science and Technology, House of Representatives.. [2006. szeptember 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. március 13.)
- ↑ Actions to Implement the Recommendations of The Prazdential Commission on the Space Shuttle Chalelenger Accident. NASA. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ No Downlink: A Dramatic Narrative about the Challenger Accident and Our Time. New York: Farrar, Straus, Giroux, 355. o. [1996]. ISBN 978-0-374-12036-8
- ↑ a b IMPLEMENTATION of the RECOMMENDATIONS of the Presidential Commission on the Space Shuttle Challenger Accident. NASA. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ [https://historycollection.jsc.nasa.gov/JSCHistoryPortal/history/oral_histories/GreeneJH/GreeneJH_Bio.pdf NASA JOHNSON SPACE CENTER ORAL HISTORY PROJECT BIOGRAPHICAL DATA SHEET]. NASA. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ Space Launch Complex 6 [SLC-6]. GlobalSecurity.org. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ a b Report of Columbia Accident Investigation Board, Volume I – CHAPTER 7 The Accidentʼs Organizational Causes. NASA. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ Report of Columbia Accident Investigation Board – CHAPTER 8 History As Cause: Columbia and Challenger. NASA. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ STS-26. NASA. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ 30 Years Ago: STS-26 Returns Shuttle to Flight. NASA. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ NASA Educator Astronaut Program. NASA. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ Vaughan, Diane. The Challenger Launch Decision: Risky Technology, Culture, and Deviance at NASA. University of Chicago Press, 1-30. o. [2016]. ISBN 978-0-226-34696-0
- ↑ EMILY PETRUZZELLI: Editorial: Normalization of Deviance in the Time of COVID-19. AIChE. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ Space Shuttle Challenger Memorial (angol nyelven). Arlington National Cemetery. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ John Noble Wilford: SHUTTLE'S DEBRIS IS STORED IN SILOS (angol nyelven). The New York Times. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ SPACE MIRROR MEMORIAL (angol nyelven). NASA Kennedy Space Center. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ FOREVER REMEMBERED – TRIBUTE TO THE CREWS OF CHALLENGER AND COLUMBIA (angol nyelven). NASA Kennedy Space Center. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ NASA JSC Special: A Message From The Center Director: Memorials (angol nyelven). Spaceref. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ Painting of Challenger Crew, Brumidi Corridors, U.S. Capitol, by Charles Schmidt, 1987 (angol nyelven). US. Capitol. (Hozzáférés: 2021. június 21.)
- ↑ Challenger Center (angol nyelven). Challenger Center. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ Sue Dremann: Still standing in tribute (angol nyelven). Palo Alto Online. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ Challenger 7 Memorial Park (angol nyelven). HARRIS COUNTY PRECINCT ONE. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ Their Spirits Circle the Earth, (sculpture) (angol nyelven). Art Inventories Catalogue. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ Challenger Elementary School (angol nyelven). Challenger Elementary School. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ Challenger Middle School (angol nyelven). Challenger Middle School. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ McAuliffe Elementary School (angol nyelven). McAuliffe Elementary School. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ [https://www.brevardschools.org/Challenger7ES CHALLENGER 7 ELEMENTARY SCHOOL] (angol nyelven). CHALLENGER 7 ELEMENTARY SCHOOL. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ Jay Levine: Challenger Crew Recognized With Monument (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ The Sky Is No Limit, It's Just The Beginning! (angol nyelven). McAuliffe-Shepard Discovery Center. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ Challenger Columbia Stadium (angol nyelven). texasbob.com. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ Kit Carson Mountain, Colorado (angol nyelven). Peakbagger.com.. (Hozzáférés: 2021. június 22.)
- ↑ Space Shuttle Challenger Crew Memorialized on Mars (angol nyelven). Spaceref. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ Jarvis (angol nyelven). IAU. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ Scobee (angol nyelven). IAU. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ Schmith (angol nyelven). IAU. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ McNair (angol nyelven). IAU. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ Onizuka (angol nyelven). IAU. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ Resnik (angol nyelven). IAU. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ McAuliffe (angol nyelven). IAU. (Hozzáférés: 2021. június 18.)
- ↑ A Major Malfunction : A True Story of Politics, Greed, and the Wrong Stuff (angol nyelven). Biblio.org. (Hozzáférés: 2021. június 23.)
- ↑ The Challenger Launch Decision: Risky Technology, Culture, and Deviance at NASA (angol nyelven). JSTOR. (Hozzáférés: 2021. június 23.)
- ↑ When A Community Weeps: Case Studies In Group Survivorship (angol nyelven). WorldCat. (Hozzáférés: 2021. június 23.)
- ↑ Truth, Lies, and O-Rings: Inside the Space Shuttle Challenger Disaster (angol nyelven). SCRIBD. (Hozzáférés: 2021. június 23.)
- ↑ Rick Kogan: ABC`S `CHALLENGER` IS ANOTHER DISASTER (angol nyelven). Chicago Tribune. (Hozzáférés: 2021. június 23.)
- ↑ The Challenger (angol nyelven). BBC. (Hozzáférés: 2021. június 23.)
- ↑ The Challenger Disaster (2019) (angol nyelven). IMDb. (Hozzáférés: 2021. június 23.)
- ↑ Declassified Video of Challenger Space Shuttle Explosion NASA - STABILIZED (angol nyelven). Youtube. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ Challenger space shuttle disaster amateur video discovered (angol nyelven). The Guardian. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ Rare Space Shuttle Challenger Footage (angol nyelven). Youtube. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ 1986 Challenger Explosion Super 8 film (angol nyelven). Youtube. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ The very latest 1986 Challenger Shuttle Explosion video (angol nyelven). Youtube. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ Timothy Stenovec: New Challenger Video: Rare Footage Of 1986 Disaster Uncovered (EXCLUSIVE VIDEO) (angol nyelven). Huffington Post. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ Timothy Stenovec: Challenger Disaster Home Video Surfaces After 28 Years (EXCLUSIVE) (angol nyelven). Huffington Post. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ Challenger Explosion, Live Audience Reaction, 25th Anniversary (angol nyelven). Youtube. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ DAYS THAT SHAPED AMERICA – Challenger Disaster (angol nyelven). History Channel. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
- ↑ Challenger: The Final Flight (angol nyelven). IMDb. (Hozzáférés: 2021. június 24.)
Fordítás
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Space Shuttle Challenger disaster című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Lásd még
További információk
Magyar oldalak
Külföldi oldalak
Könyvek
- Kereszty András: A Challenger-video – (1986) ISBN 963-14-1077-3