Felségjogok az Egyesült Királyságban

{{Az Egyesült Királyság politikai élete<nowiki>}}

A felségjogok vagy királyi előjogok az Egyesült Királyság kodifikálatlan alkotmánya alapján mindazon joghatóságot, előjogot, és mentelmi jogot értünk, amely a brit uralkodóhoz ("souvereign") kötődik. Az uralkodó önmagában abszolút autoritást képvisel, és a brit kormány végrehajtó hatalmának a forrása.

Az előjogokat korábban az uralkodó gyakorolta saját kezdeményezésére. A 19. századtól kezdve konvenció alapján a miniszterelnök vagy a kabinet javaslatára volt szükség, akik végül a parlament számára felelősséget viselik ezekért a döntésekért, hogy az uralkodó előjogával éljen. Az uralkodó alkotmány szempontjából megtartotta annak jogát, hogy a kormányfő javaslatát figyelmen kívül hagyja, de gyakorlatban csak rendkívül helyzetben döntött így, vagy ahol nem volt elég precedensértékű körülmény.

Ma a felségjogok az Egyesült Királyság politikájában a kül-, véelmi valmaint nemzetbiztonsági ügyekben jelennek meg. Az uralkodónak jelentős az alkotmányos súlya ezekben az ügyekben, de döntési szabadsága meglehetősen korlátolt, ugyanis e jogkörök valójában a miniszterelnök és más miniszterek vagy kormányzati tisztségviselők kezében van.

Felségjogok

Felségjogok a törvényhozásban

IV. Vilmos, az utolsó uralkodó, aki felség alapján önkényesen feloszlatta a Parlamentet

Az uralkodó egyik történelmi előjoga a Parlament feloszlatása volt, amely talán a legfontosabb fennmaradó előjoga volt a szuverén által személyesen gyakoroltnak, és amely a legnagyobb vitapontot jelenti. Ezt az előjogot általában a Parlament és a miniszterelnök kérésére gyakorolta, saját belátása szerint vagy bizalmatlansági indítvány nyomán . Az alkotmányelméleti szakemberek véleménye eltérő volt arról, hogy lehetséges-e a Parlament egyoldalú feloszlatása ma; Sir Ivor Jennings azt írta, hogy a feloszlatás magában foglalja a "miniszterek beleegyezését", és mint ilyen, az uralkodó nem oszthatja fel a Parlamentet miniszteri beleegyezés nélkül; "ha a miniszterek nem hajlandók ilyen tanácsokat adni, akkor nem tehet többet, mint elbocsátja őket". A.V. Dicey azonban úgy vélte, hogy bizonyos szélsőséges körülmények között az uralkodó egyedül feloszlathatja a Parlamentet, azzal a feltétellel, hogy "olyan alkalom adódott, amelyre méltányos ok feltételezni, hogy a Ház véleménye nem a választók véleménye

Felségjogok a végrehajtó hatalom terén

A miniszterelnök kinevezését elméletileg szintén a királyi előjog szabályozza. Gyakorlatilag az uralkodó kinevezheti miniszterelnöknek bárkit, de a gyakorlatban a kinevezett mindig az a személy, aki a legalkalmasabb az alsóház többségének irányítására. Általában ez annak a politikai pártnak a vezetője, amelyet az országgyűlési választások után többségben visszaküldenek a Parlamentbe. Nehézségek adódhatnak azzal a parlamenttel, amelyben egyetlen pártnak sincsen többségi támogatása, ahogy legutóbb 2017-ben fordult elő.

Ebben a helyzetben az alkotmányos konvenció szerint az előző hivatalban lévőnek első joga van koalíciós kormányt alakítani és kinevezést kérni. Ha a miniszterelnök a parlamenti ülés közepén nyugdíjazása mellett dönt, akkor ha nincs egyértelmű "várakozó miniszterelnök" (pl. Neville Chamberlain 1937-ben vagy Anthony Eden 1955-ben) az uralkodónak elvileg utódot kell választania (miután megfelelő tanácsokat vett, nem feltétlenül a leköszönő miniszterelnöktől), de az utolsó uralkodó, aki aktívan részt vett egy ilyen folyamatban, V. György volt, aki Stanley Baldwint nevezte ki Lord Curzon helyett 1923-ban. A modernebb időkben az uralkodó az érintett politikusokra bízta, hogy privát konzultációk útján válasszanak utódot ( Winston Churchill 1940 májusában, Harold Macmillan 1957 januárjában, Alec Douglas-Home 1963 októberében). Manapság az uralkodónak nincs mérlegelési jogköre, mivel a kormánypárt új vezetőt választ, akit majdnem automatikusan kineveznek, amikor a Commons többségének támogatását parancsolja (legutóbb Theresa May 2016-ban vagy Boris Johnson 2019-ben). .

Felségjogok a bírói hatalom terén

Az igazságszolgáltatási rendszert leginkább érintő felsőjog a kegyelem joga, amelynek két eleme van: a kegyelem megadása és a nolle prosequi megadása. A kegyelmek kiküszöbölhetik a "fájdalmakat, büntetéseket és büntetéseket" a büntetőítéletből, bár maguk nem távolítják el az ítéleteket. Ezt a hatáskört általában a Belügyminisztérium államtitkárának tanácsára gyakorolják; az uralkodónak nincs közvetlen szerepe a használatában. A nolle prosequi megadását Anglia és Wales legfőbb ügyésze (vagy annak megfelelője Skóciában vagy Észak-Írországban) végzi a korona nevében, hogy az egyén ellen bírósági eljárást leállítson. Ezt a bíróságok nem vizsgálhatják felül, amint azt az R v. Szabadalmi Ellenőr megerősítette, és ez nem számít felmentésnek; az alperest később ugyanazon vád alapján bíróság elé állíthatják.

 

Irodalom

• Barnett, Hilaire. Constitutional & Administrative Law, 7th, Routledge-Cavendish (2009). ISBN 978-0-415-45829-0 
• Bagehot, Walter. The English Constitution.. Cambridge University Press (2001). ISBN 978-0-511-05297-2 
• Carroll, Alex. Constitutional and Administrative Law, 4th, Pearson Longman (2007). ISBN 978-1-4058-1231-3 
• Holdsworth, W. S. (1921). „The Prerogative in the Sixteenth Century”. Columbia Law Review 21 (6), Kiadó: Columbia Law School. DOI:10.2307/1111147. ISSN 0010-1958.  
• Textbook on Administrative Law, 6, Oxford University Press (2009). ISBN 978-0-19-921776-2 
• Loveland, Ian. Constitutional Law, Administrative Law, and Human Rights: A Critical Introduction, 5th, Oxford University Press (2009). ISBN 978-0-19-921974-2 
• Ministry of Justice: Review of the Executive Royal Prerogative Powers: Final Report, 2009. [2011. március 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. június 8.)
• Waite, P. B. (1959). „The Struggle of Prerogative and Common Law in the Reign of James I”. The Canadian Journal of Economics and Political Science 25 (2), Kiadó: Blackwell Publishing. DOI:10.2307/139057. ISSN 0315-4890.  
• Williams, D. G. T.. „The Prerogative and Parliamentary Control”. The Cambridge Law Journal 29 (2), Kiadó: Cambridge University Press. ISSN 0008-1973.