„Magyar Királyi Rendőrség” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
[nem ellenőrzött változat][nem ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló
Nincs szerkesztési összefoglaló
4. sor: 4. sor:




A dualizmus kori Magyarország rendőrsége két csoportra oszlott: állami és önkormányzati rendőrségekre. Az ország törvényei a rendfenntartás jogát az államnak és az önkormányzatoknak biztosították. Ebből adódóan rendőrséget a községek és városok hoztak létre. A községekben azonban alig akadt rendőrség- álltalában azok létszáma sem haladta meg a 10 főt, gyakorlatilag rendőrőrsként működtek-, fenntartási költségüket a kisebb települések önkormányzatai nem tudták finanszírozni. A városi rendőrségek a helyi önkormányzat irányítása alatt álltak (mint napjainkban az Egyesült Államokbeli rendőrségek, vagy hazánkban az önkormányzati rendészetek, városőrségek, településőrségek, kerületőrségek, de ezeket a szerveket nem rendőrök alkotják, hanem közterület- felügyelők, mezőőrök, személy- és vagyonőrök, akiknek a joguk csekélyebb mint a rendőröknek.) A belügyminiszter munkájukba közvetlenül nem, csak az önkormányzatokon keresztül szólhatott bele mint törvényesség felügyelője. Az önkormányzatok rendőrségeinek tisztjei azonban önkormányzati tisztviselőnek minősültek, így nem vonatkoztak rájuk azok a kedvezmények, amelyek az állami alkalmazottakat megillették. A városi rendőrségek jelentették a magyarországi rendőrség gerincét, hiszen működési terület, a lakosság száma, bűnesetek száma, valamint a testületi létszám tekintetében is a Magyar Királyságban működő rendőrségek túlnyomó többségét alkották. A városi rendőrségek szervezeti felépítése ugyan eltér egymástól, azonban a struktúra lényegeseb vonásai azonosak voltak. A szervezet élén a kapitány állt, aki a kapitányi hivatalon keresztül irányította a testületet. A hivatalhoz több osztály tartozott. A nagyobb városokban az osztályok munkatársai specializálódtak egy-egy szakterületre. A kisebb városokban a szakosodás nem jöhetett létre, sőt, az alacsonyabb létszámú testületeknél az osztálytagozódás sem alakulhatott ki. A jelentősebb városokban azonban a századfordulóra már megjelentek a detektívcsoportok is. A kapitányi hivatalhoz tartozott a fogda, de a rendőrlegénység döntő többsége a város közigazgatási határain belül elhelyezett őrszobákhoz tartozott, és ezek körzetében teljesítettek szolgálatot. Kisebb városokban nem alakult ki az őrszoba rendszer. A városi rendőrségekbe tagolódtak a mezőrendőrök, az éjjeliőrök és álltalában a tűzoltóegyletek is. Az állami rendőrségek alkották a rendőri szervezetek másik csoportját. Három állami rendőrség működött: a Fővárosi Rendőrség, a Magyar Királyi Határrendőrség, és a Fiumei Állami Rendőrség. Állami rendőrséget ott hoztak létre, ahol kiemelt fontosságot tulajdonítottak a rend fenntartására, illetve annak, hogy azzt az állam közvetlenül felügyelje. Az állami rendőrségek elit csoporttot alkottak a magyarországi rendőrségek között. A személyi állomány képzettsége, felszerelése, ellátása, bűnfelderítési mutatóik mindegyike követendő mintát jelentett az önkormányzati rendőrségek számára. Az altiszti karnak a kezdetekben hat hetes kiképzés a 20. századra másfél évre hosszabodott, írástudatlan nem lehetett altiszt. Az önkormányzati rendőrségek legénységi állományának egy része azonban írástudatlan volt, így őket tapasztaltabb járőrvezetők mellé osztották be, úgy tanulták meg a rendőri hivatást. Az állami rendőrségek közvetlen miniszteriális irányítás alatt voltak, bár a fővárosi és fiumei városi tanácsnak is volt beleszolási lehetősége. Az állami és városi rendőrségek öszlétszáma mintegy 10-12 ezer főre becsülthető. A Határrendőrség 16 kapitányság, 27 kirendeltség alkotta, és mintegy 600 főnyi személyi állomámny teljesített szolgálatot. A rendőröknek a bilincs használatról minden eetben jelentést kellet tenniük. Lőfegyvert a rendőr csak saját testi épségének védelmére használhatta, azonban kardot használhatott jogos védelem gyanánt, a saját vagy mások testi épségének megúvása céljából, a fenyegető magatartás elhárítására, a felszólításra át nem adott fegyver használójával vagy a szolgálat ellátását tettlegesen akadályozóval szemben.
A dualizmus kori Magyarország rendőrsége két csoportra oszlott: állami és önkormányzati rendőrségekre. Az ország törvényei a rendfenntartás jogát az államnak és az önkormányzatoknak biztosították. Ebből adódóan rendőrséget a községek és városok hoztak létre. A községekben azonban alig akadt rendőrség- álltalában azok létszáma sem haladta meg a 10 főt, gyakorlatilag rendőrőrsként működtek-, fenntartási költségüket a kisebb települések önkormányzatai nem tudták finanszírozni. A városi rendőrségek a helyi önkormányzat irányítása alatt álltak (mint napjainkban az Egyesült Államokbeli rendőrségek, vagy hazánkban az önkormányzati rendészetek, városőrségek, településőrségek, kerületőrségek, de ezeket a szerveket nem rendőrök alkotják, hanem közterület- felügyelők, mezőőrök, személy- és vagyonőrök, akiknek a joguk csekélyebb mint a rendőröknek.) A belügyminiszter munkájukba közvetlenül nem, csak az önkormányzatokon keresztül szólhatott bele mint törvényesség felügyelője. Az önkormányzatok rendőrségeinek tisztjei azonban önkormányzati tisztviselőnek minősültek, így nem vonatkoztak rájuk azok a kedvezmények, amelyek az állami alkalmazottakat megillették. A városi rendőrségek jelentették a magyarországi rendőrség gerincét, hiszen működési terület, a lakosság száma, bűnesetek száma, valamint a testületi létszám tekintetében is a Magyar Királyságban működő rendőrségek túlnyomó többségét alkották. A városi rendőrségek szervezeti felépítése ugyan eltér egymástól, azonban a struktúra lényegeseb vonásai azonosak voltak. A szervezet élén a kapitány állt, aki a kapitányi hivatalon keresztül irányította a testületet. A hivatalhoz több osztály tartozott. A nagyobb városokban az osztályok munkatársai specializálódtak egy-egy szakterületre. A kisebb városokban a szakosodás nem jöhetett létre, sőt, az alacsonyabb létszámú testületeknél az osztálytagozódás sem alakulhatott ki. A jelentősebb városokban azonban a századfordulóra már megjelentek a detektívcsoportok is. A kapitányi hivatalhoz tartozott a fogda, de a rendőrlegénység döntő többsége a város közigazgatási határain belül elhelyezett őrszobákhoz tartozott, és ezek körzetében teljesítettek szolgálatot. Kisebb városokban nem alakult ki az őrszoba rendszer. A városi rendőrségekbe tagolódtak a mezőrendőrök, az éjjeliőrök és álltalában a tűzoltóegyletek is. Az állami rendőrségek alkották a rendőri szervezetek másik csoportját. Három állami rendőrség működött: a Fővárosi Rendőrség, a Magyar Királyi Határrendőrség, és a Fiumei Állami Rendőrség. Állami rendőrséget ott hoztak létre, ahol kiemelt fontosságot tulajdonítottak a rend fenntartására, illetve annak, hogy azt az állam közvetlenül felügyelje. Az állami rendőrségek elit csoporttot alkottak a magyarországi rendőrségek között. A személyi állomány képzettsége, felszerelése, ellátása, bűnfelderítési mutatóik mindegyike követendő mintát jelentett az önkormányzati rendőrségek számára. Az altiszti karnak a kezdetekben hat hetes kiképzés a 20. századra másfél évre hosszabodott, írástudatlan nem lehetett altiszt. Az önkormányzati rendőrségek legénységi állományának egy része azonban írástudatlan volt, így őket tapasztaltabb járőrvezetők mellé osztották be, úgy tanulták meg a rendőri hivatást. Az állami rendőrségek közvetlen miniszteriális irányítás alatt voltak, bár a fővárosi és fiumei városi tanácsnak is volt beleszolási lehetősége. Az állami és városi rendőrségek öszlétszáma mintegy 10-12 ezer főre becsülthető. A Határrendőrség 16 kapitányság, 27 kirendeltség alkotta, és mintegy 600 főnyi személyi állomámny teljesített szolgálatot. A rendőröknek a bilincs használatról minden eetben jelentést kellet tenniük. Lőfegyvert a rendőr csak saját testi épségének védelmére használhatta, azonban kardot használhatott jogos védelem gyanánt, a saját vagy mások testi épségének megúvása céljából, a fenyegető magatartás elhárítására, a felszólításra át nem adott fegyver használójával vagy a szolgálat ellátását tettlegesen akadályozóval szemben.
<br />
<br />
[[Fájl:Rendőrök2.jpg|bélyegkép|Rendőrök a 2. világháború alatt]]
[[Fájl:Rendőrök2.jpg|bélyegkép|Rendőrök a 2. világháború alatt]]

A lap 2020. március 23., 16:11-kori változata

Fájl:Rendőrök1.jpg
Rendőrök Zrínyi sisakban

A polgári magyar állam rendőrsége 1867-1918

A dualizmus kori Magyarország rendőrsége két csoportra oszlott: állami és önkormányzati rendőrségekre. Az ország törvényei a rendfenntartás jogát az államnak és az önkormányzatoknak biztosították. Ebből adódóan rendőrséget a községek és városok hoztak létre. A községekben azonban alig akadt rendőrség- álltalában azok létszáma sem haladta meg a 10 főt, gyakorlatilag rendőrőrsként működtek-, fenntartási költségüket a kisebb települések önkormányzatai nem tudták finanszírozni. A városi rendőrségek a helyi önkormányzat irányítása alatt álltak (mint napjainkban az Egyesült Államokbeli rendőrségek, vagy hazánkban az önkormányzati rendészetek, városőrségek, településőrségek, kerületőrségek, de ezeket a szerveket nem rendőrök alkotják, hanem közterület- felügyelők, mezőőrök, személy- és vagyonőrök, akiknek a joguk csekélyebb mint a rendőröknek.) A belügyminiszter munkájukba közvetlenül nem, csak az önkormányzatokon keresztül szólhatott bele mint törvényesség felügyelője. Az önkormányzatok rendőrségeinek tisztjei azonban önkormányzati tisztviselőnek minősültek, így nem vonatkoztak rájuk azok a kedvezmények, amelyek az állami alkalmazottakat megillették. A városi rendőrségek jelentették a magyarországi rendőrség gerincét, hiszen működési terület, a lakosság száma, bűnesetek száma, valamint a testületi létszám tekintetében is a Magyar Királyságban működő rendőrségek túlnyomó többségét alkották. A városi rendőrségek szervezeti felépítése ugyan eltér egymástól, azonban a struktúra lényegeseb vonásai azonosak voltak. A szervezet élén a kapitány állt, aki a kapitányi hivatalon keresztül irányította a testületet. A hivatalhoz több osztály tartozott. A nagyobb városokban az osztályok munkatársai specializálódtak egy-egy szakterületre. A kisebb városokban a szakosodás nem jöhetett létre, sőt, az alacsonyabb létszámú testületeknél az osztálytagozódás sem alakulhatott ki. A jelentősebb városokban azonban a századfordulóra már megjelentek a detektívcsoportok is. A kapitányi hivatalhoz tartozott a fogda, de a rendőrlegénység döntő többsége a város közigazgatási határain belül elhelyezett őrszobákhoz tartozott, és ezek körzetében teljesítettek szolgálatot. Kisebb városokban nem alakult ki az őrszoba rendszer. A városi rendőrségekbe tagolódtak a mezőrendőrök, az éjjeliőrök és álltalában a tűzoltóegyletek is. Az állami rendőrségek alkották a rendőri szervezetek másik csoportját. Három állami rendőrség működött: a Fővárosi Rendőrség, a Magyar Királyi Határrendőrség, és a Fiumei Állami Rendőrség. Állami rendőrséget ott hoztak létre, ahol kiemelt fontosságot tulajdonítottak a rend fenntartására, illetve annak, hogy azt az állam közvetlenül felügyelje. Az állami rendőrségek elit csoporttot alkottak a magyarországi rendőrségek között. A személyi állomány képzettsége, felszerelése, ellátása, bűnfelderítési mutatóik mindegyike követendő mintát jelentett az önkormányzati rendőrségek számára. Az altiszti karnak a kezdetekben hat hetes kiképzés a 20. századra másfél évre hosszabodott, írástudatlan nem lehetett altiszt. Az önkormányzati rendőrségek legénységi állományának egy része azonban írástudatlan volt, így őket tapasztaltabb járőrvezetők mellé osztották be, úgy tanulták meg a rendőri hivatást. Az állami rendőrségek közvetlen miniszteriális irányítás alatt voltak, bár a fővárosi és fiumei városi tanácsnak is volt beleszolási lehetősége. Az állami és városi rendőrségek öszlétszáma mintegy 10-12 ezer főre becsülthető. A Határrendőrség 16 kapitányság, 27 kirendeltség alkotta, és mintegy 600 főnyi személyi állomámny teljesített szolgálatot. A rendőröknek a bilincs használatról minden eetben jelentést kellet tenniük. Lőfegyvert a rendőr csak saját testi épségének védelmére használhatta, azonban kardot használhatott jogos védelem gyanánt, a saját vagy mások testi épségének megúvása céljából, a fenyegető magatartás elhárítására, a felszólításra át nem adott fegyver használójával vagy a szolgálat ellátását tettlegesen akadályozóval szemben.

Fájl:Rendőrök2.jpg
Rendőrök a 2. világháború alatt
Fájl:Rendőrök3.jpg
Rendőrök "babmérő" sapkában
Magyar Királyi Rendőrség rendfokozatai

Rendőrség a Horthy-korban

A háborút követően a rendőrség és a csendőrség rendfenntartási szerepe nem változott, a csendőrségek továbbra is a vidék rendjét voltak hivatottak fenntartani, a rendőrök pedig a város rendjét, azonban a rendőrségeket kiették az önkormányzatok irányítása alól, és központi irányítás alá helyezték, közvetlenül a kormány felügyelte és irányította Belügyminisztráriumon keresztül. Országos Rendőr- Főkapitányi hivatlat szerveztek, és az ország városait főkapitányságok között oszották fel. A főkapitányságok székhelyei voltak: Budapest, Debrecen, Miskolc, Pécs, Szeged, Székesfehérvár, és Szombathely. 1931-ben a vidéki főkapitányságokat megszüntették, és valamennyi vidéki városi rendőrséget egy vezetési centrum alá, az újonnan létrehozott vidéki főkapitányság alá helyezték. A körzeti szemlélő központok székhelyei a területvisszacsatolások után követően Szombathely, Székesfehérvár, Szeged, Debrecen, Kassa, Kolozsvár voltak. A rendőr jogai és kötelességei szinte teljesen megegyeztek a dualizmus kori szabályozással, annyi különbséggel, hogy megjelentek a karhatalmi feladatok, a közlekedés rendészeti feladatok, és a vízirendészeti feladatok is. A Magyar Királyi Rendőrség létszáma 1941-es adatok alapján 12-15 ezer főre tehető.

Budapesti Rendőrfőkapitányok:

1881-1884: Thasiz Elek

1884-1885: Jekelfalussy Lajos (miniszteri biztos)

1885-1892: Török János

1892-1895: dr. Sélley Sándor

1996-1906: Rudnay Béla

1906-1917: dr. Boda Dezső

1917-1918: Dietz Károly

1919: Moór Pál

1919-1920: Dietz Károly

1920-1921: dr Nádosy Imre

1921-1928: Marinovich Jenő

1928-1932: Bezegh-Huszágh Miklós

1932-1937: dr. Ferenczy Tibor

1937-1944: dr. Éliássy Sándor

1944: Petrányi György

1944: Kovács Nagy Pál

1944-1945: Sédey Gyula