„Pruitt–Igoe” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
1 forrás archiválása és 0 megjelölése halott linkként. #IABot (v2.0beta9) |
idézőjelek; az amerikai helyesírásban is van nagykötőjel |
||
| 1. sor: | 1. sor: | ||
{{épület infobox}} |
{{épület infobox}} |
||
A '''Pruitt–Igoe''' |
A '''Pruitt–Igoe''' [[lakótelep]] az [[Amerikai Egyesült Államok]]ban, a [[Missouri (állam)|Missouri]] állambeli [[Saint Louis (Missouri)|St. Louisban]] található. A lakótelep a modern várostervezés egyik vitatott pontja. Sokan intő jelnek vélik, amely előre jelzi az [[1950-es évek]]től világszerte megindult tömbházak és óriás lakókomplexumok sorsát. Számos [[szociológia]]i tanulmány foglalkozik azzal, hogy maga az elképzelés volt-e téves, vagy csak a társadalmi adottságok figyelmen kívül hagyása vezetett-e a telep pusztulásához. |
||
== Háttér == |
== Háttér == |
||
| 12. sor: | 12. sor: | ||
Az építkezés [[1954]]-ben kezdődött, abban az évben, amikor a Brown kontra Közoktatási Minisztérium perben a Legfelsőbb Bíróság elismerte, hogy a színes bőrűek egyenlő jogokat birtokolnak mind az oktatás, mind az élet más területein. St. Louis már ekkoriban is a folyamatos népességcsökkenésben szenvedő amerikai városok között volt, köszönhetően annak, hogy lakosságának 50%-a már ekkor is színes bőrű volt. |
Az építkezés [[1954]]-ben kezdődött, abban az évben, amikor a Brown kontra Közoktatási Minisztérium perben a Legfelsőbb Bíróság elismerte, hogy a színes bőrűek egyenlő jogokat birtokolnak mind az oktatás, mind az élet más területein. St. Louis már ekkoriban is a folyamatos népességcsökkenésben szenvedő amerikai városok között volt, köszönhetően annak, hogy lakosságának 50%-a már ekkor is színes bőrű volt. |
||
A teljes épületegyüttes felépítése két évet vett igénybe. A házak etnikailag szeparált elképzelése nem valósult meg, a fehérek és a színes bőrűek vegyesen laktak a hatalmas tömbökben. Nem segített a lakótelep helyzetén az sem, hogy a város |
A teljes épületegyüttes felépítése két évet vett igénybe. A házak etnikailag szeparált elképzelése nem valósult meg, a fehérek és a színes bőrűek vegyesen laktak a hatalmas tömbökben. Nem segített a lakótelep helyzetén az sem, hogy a város De Soto-Carr nevű negyede mellett feküdt, amelyet a legszegényebb emberek lakták. Az átadástól számított két éven belül a leginkább középosztálybeli fehér családok elhagyták a telepet. |
||
== Az elképzelés == |
== Az elképzelés == |
||
[[Fájl:Pruitt-Igoe-corridor-conception.png|bélyegkép|jobbra|220px|Az eredeti elképzelés]] |
[[Fájl:Pruitt-Igoe-corridor-conception.png|bélyegkép|jobbra|220px|Az eredeti elképzelés]] |
||
Viszonylag rövid idő alatt aktív lakóközösség szerveződött, amely kiharcolta, hogy az épületek között a gyerekek számára játszótereket létesítsenek, a főként háztartásbeli nők számára pedig közösségi helyiségeket. Ennek ellenére a fehérek az akkor divatos szóhasználattal élve a |
Viszonylag rövid idő alatt aktív lakóközösség szerveződött, amely kiharcolta, hogy az épületek között a gyerekek számára játszótereket létesítsenek, a főként háztartásbeli nők számára pedig közösségi helyiségeket. Ennek ellenére a fehérek az akkor divatos szóhasználattal élve a ''white-flight'' (szó szerint: „fehér menekülés”) lehetőségét választották. |
||
Az épületkomplexum 33, egyenként 11 emeletes épületből állt, egy 23 hektáros alapterületen. Az apartmanok általában egy üvegablakos galériaszerű folyosóról nyíltak, amelyek az eredeti elképzelés szerint közösségi helységként szolgáltak volna. A liftek a zsúfoltság elkerülése végett csak az első, negyedik, hetedik és tizedik emeleten álltak meg. |
Az épületkomplexum 33, egyenként 11 emeletes épületből állt, egy 23 hektáros alapterületen. Az apartmanok általában egy üvegablakos galériaszerű folyosóról nyíltak, amelyek az eredeti elképzelés szerint közösségi helységként szolgáltak volna. A liftek a zsúfoltság elkerülése végett csak az első, negyedik, hetedik és tizedik emeleten álltak meg. |
||
| 45. sor: | 45. sor: | ||
[[Godfrey Reggio]] [[1983]]-as filmjében, a [[Koyaanisqatsi]] – Kizökkent világban is helyet kapott a Pruitt–Igoe felrobbantása. |
[[Godfrey Reggio]] [[1983]]-as filmjében, a [[Koyaanisqatsi]] – Kizökkent világban is helyet kapott a Pruitt–Igoe felrobbantása. |
||
== Jegyzetek == |
|||
<references /> |
|||
== Lásd még == |
== Lásd még == |
||
A lap 2019. szeptember 6., 13:12-kori változata
| Pruitt–Igoe | |
 | |
| Település | Saint Louis |
| Építész(ek) | Minoru Yamasaki |
| Hasznosítása | |
| Felhasználási terület | állami lakhatás |
| Elhelyezkedése | |
 Pruitt–Igoe
Pozíció az USA térképén
| |
 é. sz. 38° 38′ 32″, ny. h. 90° 12′ 34″Koordináták: é. sz. 38° 38′ 32″, ny. h. 90° 12′ 34″ | |
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Pruitt–Igoe témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
A Pruitt–Igoe lakótelep az Amerikai Egyesült Államokban, a Missouri állambeli St. Louisban található. A lakótelep a modern várostervezés egyik vitatott pontja. Sokan intő jelnek vélik, amely előre jelzi az 1950-es évektől világszerte megindult tömbházak és óriás lakókomplexumok sorsát. Számos szociológiai tanulmány foglalkozik azzal, hogy maga az elképzelés volt-e téves, vagy csak a társadalmi adottságok figyelmen kívül hagyása vezetett-e a telep pusztulásához.
Háttér
Az 1950-es években az Amerikai Egyesült Államokban is lakótelep-építések kezdődtek meg országszerte. A második világháború után rohamosan nőtt a népesség, illetve az igény a modern, jól tervezett, minden komforttal rendelkező otthonok iránt. Szinte minden nagyváros belefogott egy ilyen nagy horderejű, közpénzekből finanszírozott építkezésbe, így a Missouri államban található St. Louis is.
A tervezéssel egy japán származású, de második generációs amerikai építészt, Jamaszaki Minorut bízták meg, akinek ez volt az első jelentős építészeti feladata. Később számos repülőteret is tervezett, legnagyobb horderejű munkája azonban a World Trade Center, vagyis a Világkereskedelmi Központ.
Az épületegyüttest két St. Louis-hoz köthető személyről nevezték el: az egyik Wendell O. Pruitt, egy színes bőrű második világháborús pilóta, a másik William Leo Igoe, kongresszusi képviselő volt. A tervezés 1951-ben indult, amikor a szegregáció még élénken létezett az Egyesült Államokban – így az eredeti elképzelés szerint a „Pruitt” házakban a feketék, az „Igoe” épületekben a fehérek laktak volna.
Az építkezés 1954-ben kezdődött, abban az évben, amikor a Brown kontra Közoktatási Minisztérium perben a Legfelsőbb Bíróság elismerte, hogy a színes bőrűek egyenlő jogokat birtokolnak mind az oktatás, mind az élet más területein. St. Louis már ekkoriban is a folyamatos népességcsökkenésben szenvedő amerikai városok között volt, köszönhetően annak, hogy lakosságának 50%-a már ekkor is színes bőrű volt.
A teljes épületegyüttes felépítése két évet vett igénybe. A házak etnikailag szeparált elképzelése nem valósult meg, a fehérek és a színes bőrűek vegyesen laktak a hatalmas tömbökben. Nem segített a lakótelep helyzetén az sem, hogy a város De Soto-Carr nevű negyede mellett feküdt, amelyet a legszegényebb emberek lakták. Az átadástól számított két éven belül a leginkább középosztálybeli fehér családok elhagyták a telepet.
Az elképzelés
Viszonylag rövid idő alatt aktív lakóközösség szerveződött, amely kiharcolta, hogy az épületek között a gyerekek számára játszótereket létesítsenek, a főként háztartásbeli nők számára pedig közösségi helyiségeket. Ennek ellenére a fehérek az akkor divatos szóhasználattal élve a white-flight (szó szerint: „fehér menekülés”) lehetőségét választották.
Az épületkomplexum 33, egyenként 11 emeletes épületből állt, egy 23 hektáros alapterületen. Az apartmanok általában egy üvegablakos galériaszerű folyosóról nyíltak, amelyek az eredeti elképzelés szerint közösségi helységként szolgáltak volna. A liftek a zsúfoltság elkerülése végett csak az első, negyedik, hetedik és tizedik emeleten álltak meg.
Mindkét megoldás hamar a vandalizmus áldozatául esett. A gyerekek hamar rájöttek arra, hogy a lifteket hogyan lehet megbolondítani, így a sok gyerekes édesanyák kénytelen voltak lépcsőt használni. Az ablakokat sorra törték ki, nem is lehetett őket olyan ütemben helyreállítani. Nyáron a felső emeleteken csaknem elviselhetetlen hőség uralkodott.
A 2870 lakás csaknem fele teljesen kiüresedett, ezekbe más fekete családok költöztek be. Az eredeti "Pruitt" (színes bőrű) családok, akik szoros közösségben éltek, segítették egymást a szegénységben és gondozták környezetüket, lassan kisebbségbe kerültek az olcsó fedélt kereső, bűnöző életmódot folytató feketék mellett.
A telep sorsa
Sokan Yamasaki építészeti terveit okolják a telep kudarca miatt, mások szerint Missouri állam demográfiai adottságai, sőt, még a vietnámi háború okozta elkeseredettség is közre játszott a telep pusztulásában. Többször is megpróbálták megmenteni, visszacsalogatni oda a lakókat, ám minden ilyen próbálkozás kudarcot vallott.
Míg a tömbházak építése más városokban sikeresnek volt mondható, addig a Pruitt–Igoe két évtizeden keresztül haldoklott. New Yorkban a hasonló kezdeményezések, mint a Roosevelt-sziget brutalista stílusú óriás házai, túlélték a Nixon-korszakot, és a mai napig élhető otthonok maradtak.
Az elképzelések nagysága az építészeti adottságokkal nem állt arányban. A lakásépítésekre elkülönített alapokból a vietnámi háború hatására nem jutott annyi pénz, így a terv befejezésére: a parkok, sétálóutcák létrehozására sem. A hatvanas évekre a házak közötti zöldövezetekkel már senki sem törődött, a közösségi helyiségeket senki sem érezte magáénak. A szülők képtelenek voltak távol tartani gyerekeiket a rongálástól, erőszaktól, kábítószerektől.
A hetvenes évekre a Pruitt–Igoe lett a város szégyenfoltja, és helyi lakásügyi bizottság elrendelte a komplexum lebontását. 1972. március 16-án elkezdték felrobbantani az épületeket. Charles Jencks amerikai építész szerint ez volt „a modernizmus halála”.
A mű utóélete
Számos pályázat és elképzelés született a telek hasznosításával kapcsolatban. Ezek egyrészt a már említett folyamatos lakosságszám-csökkenés miatt nem valósulhattak meg, másrészt az épületek beton talapzatát hatalmas költséggel lehetne csak eltávolítani.
A Nixon-kormány ideje alatt épp elég vád érte a város vezetését, amiért a közpénzeket a telep lerombolásával gyakorlatilag kidobta az ablakon. Arról kevés szó esett, hogy St. Louis-ban több más, kisebb horderejű lakásépítés nem járta be ugyanezt a kálváriát.
Godfrey Reggio 1983-as filmjében, a Koyaanisqatsi – Kizökkent világban is helyet kapott a Pruitt–Igoe felrobbantása.
Lásd még
Külső hivatkozások
- Alexander von Hoffman: Miért épült a Pruitt–Igoe? (angolul)