Vita:Szkíta nyelv

ilyen vitatott téma, és nincs vitalapja? :O Torzsmokus ^vita 2018. november 26., 12:51 (CET)

Nincsen un. "indoeurópai történelemírás", nevetséges ez az indoeurópai összeesküvés elmélet.

Nevetséges frusztrált áltudományos marhaságok terjengenek a magyar wikin, mivel egyeseket frusztrálja az hogy a világ minden táján (még olyan országokban is is ahol nem indoeurópai nyelv a hivatalos nyelv)a szkíta nyelvet indoiráni nyelvként tartják nyilván. Ez persze sérti a magyarországi műveletlen (még gimnáziumi érettségivel sem rendelkező) szakmunkás proletár szkíta mesékben hívő alsóbb néprétegek fantáziavilágát. Ez a nevetséges hozzáállás egy tipikus dilettáns Badiny Jós Ferenc féle gonosz magyaerellenes globális "indoeurópai összeesküvés" elméleten azaz konteón alapul.– Dwirm ^vita 2019. január 19., 11:39 (CET)

Üdvözöllek, felebarátom!

Ha úgy érzed, hogy a cikkben leírtak tévútra viszik az olvasókat, jogodban áll ennek hangot adni. De egyúttal kötelességed a kifogásolt, forrásokkal is alátámasztott állításokat pontról-pontra, módszeresen, tudós férfiúhoz illő alapossággal megcáfolni, és helyettük jobbal, meggyőzőbbel szolgálni. Nosza, ürítsd hát ki zsákjaidat, hintsed elénk mindazt, mit eddig alkottál, felhalmoztál e tárgyban, mások javára!

Úgy tűnik, elmulasztottad bizonyítani állításaidat, egyetlen valamirevaló forrást sem idéztél, csupán tagadtad, semmibe vetted a tényeket, illetve igyekeztél eltüntetni vagy átírni, kétségbe vonni minden megállapítást, mely nem tetszik neked. Érvek és bizonyítékok híján a forrásmunkák szerzőit próbáltad lejáratni (lásd: Szkíták), illetve a szerkesztőket stb. támadtad. Utóbbira példa lehet fenti hozzászólásod.

Indoeurópai nyelvészet és történetírás – kevésbé finoman megfogalmazva túlméretezett germán nemzeti büszkeség – igenis létezik. Mégpedig véleményedtől függetlenül. Mondanám, hogy tanulmányozd a cikkben is idézett forrásokat, ahol ezt nem homályos célzásokkal, hanem félreérthetetlenül tudtodra adják, de bizonyos vagyok benne: előbb közölnek rólam aktképet a bulvárlapok, mintsem ez ügyben tájékozódnál. Nevetséges indoeurópai összeesküvés-elméletről, tipikus, dilettáns, Badiny-féle gonosz magyarellenességről stb. pedig csakis te beszélsz, a cikkben erről szó sem esik. Még burkolt formában sem.

Nincsen alma kukac nélkül. Ebből a nyilvánvaló körülményből meríti ötleteit többek között a filmirodalom is. Mert vajon mennyire élveznénk Batman kalandjait Joker nélkül? Avagy Eder mester merész vállalkozásait Pumukli nélkül? Kukacoskodás nélkül a Wikipédia-cikk ízetlen, akárcsak – hogy Rejtőt idézzem – folyami rák Worcester-szósz nélkül. Akinek nem ez a véleménye, nem ért hozzá.

Sorsom nem arra szánt, hogy leszereljem, meggyőzzem a csak magukra gondoló, megszállott igazságosztókat. Hiábavaló bizonykodni, magyarázkodni olyan embernek, kit a tények legkevésbé sem érdekelnek. Akit egy eszme annyira hatalmában tart, hogy nem képes észszerűen gondolkodni.

Dolgozni szeretnék, alkotni, megosztani ismereteimet a tudni vágyókkal, nem pedig hadakozni a hozzád hasonló gáncsoskodókkal.

Legyen hozzád kegyes a sors, felebarátom! Jebusaeus ^vita 2019. február 15., 00:57 (CET)

Tények és eredmények

Istvánovits és Kulcsár (2018) művének (első fejezet) néhány bekezdését elemezve mutatom be, mennyire megbízható és tényszerű forrás a tudományos közlemények többsége a szkíták nyelvét illetően.

„A szkítáról elsőként Johann Kaspar Zeuss (11. kép) 1837-ben, majd 1866-ban megjelent munkájában Karl Müllenhoff (12. kép) mutatta ki, hogy az iráni nyelvek közé tartozik.* Noha korábban többen kétségbe vonták e megállapítás helyességét, az ún. szkíta–szarmata–alán nyelv iráni voltát komoly szakember ma már nem kérdőjelezi meg.” * [lábjegyzet] „Azóta komoly kutatók sora igazolta az állításukat (pl. Szemerényi 1980., Harmatta 1970. stb.).”

Meggyőző állítások, nemde? Komoly kutatók kimutatták, komoly kutatók sora igazolta. Komoly szakember pedig ma már nem kérdőjelezi meg. (Magam ezen üzenetet ekként fejtem vissza: aki mégis kétségeit meri hangoztatni, kiközösíti magát a komolyan vehetők köréből.)

Engem azonban (amúgy sem vesznek komolyan) az efféle befolyásolási kísérletek nem téríthetnek el célomtól. Lássuk a tényeket e megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatásokkal kapcsolatban.

A szkíták nyelvéről feltételezték – többek között ókori közhelyekre alapozva –, hogy ez volt az indoeurópai nyelvek őse. S mivel a szóban forgó nyelvek közül az indoirániak csoportját tartották ősibbnek, feltételezték, hogy szkítáink nyelve is ezen ágazatot képviselte.

Zeuss (1837) és Müllenhoff (1866) kizárólag indoeurópai (mindenekelőtt indoiráni) nyelvekkel hasonlította össze a szkíta vagy szkítának vélt szavakat. Pontosabban közülük is csak egyiket-másikat. Ám ezeknek is csak egy részét – tehát még a kiválasztottak közül sem mindet – sikerült úgy-ahogy (vagyis felébe-harmadába) egyeztetni avesztai, szanszkrit stb. kifejezésekkel. (Példák tekintetében lásd a szócikk szövegét.) Mindezek után – az eredmény, ím, igazolta feltevésüket – szakembereink kijelentették, hogy a szkíták irániak, iráni nyelvűek voltak. Ne higgye, ki nem akarja: világraszóló felfedezés lett volna – kutatóinkat lepte volna meg leginkább –, ha iráni nyelvekkel összehasonlítva a szkíták nyelve nem iráninak bizonyul.

Ha írástudóink történetesen mongol, szláv stb. nyelvvel vetik össze a szkíták anyanyelvét, szintén találnak egyezéseket. (Példák tekintetében lásd a szócikk szövegét.) Az eredmény ez esetben sem kétséges: a szkíták mongolok, szlávok stb. voltak.

Biztosíthatok mindenkit, ha a szuahélit választjuk összehasonlítási alapnak, akkor is találunk néhány párhuzamot, formai egyezéseket, s a szkíták nyelvét ezek alapján szuahélinek is minősíthetjük. (A magyarok nyelve e szempontból kivétel, s mint ilyennel, nem kell vele foglalkozni.)

Vagyis – ha csupán egyetlen nyelvet vagy nyelvek rokon csoportját vesszük alapul – a kiindulási feltétel határozza meg az eredményt.

Rejtő Jenő (2000) Piszkos Fred közbelép című művében kitűnően ragadja meg e módszer lényegét: „Képzelje el, hogy Stanley mennyi fáradságtól kímélte volna meg magát, ha Livingstone ott van vele már az induláskor mint kézipoggyász, a karaván holmija között. Hihetetlen, hogy ezt az egyszerű eljárást még eddig nem alkalmazták. Ön lesz az első… Vigyázzon a kormányra! Mr. Theo elgondolkozott. Ha Gustav Bahr csakugyan itt él valahol, akkor megoldották a házhoz szállított, mesterséges világhír szabadalmát.

Mindenki olyan eredményre jutott tehát a szkíták nyelvét illetően, amilyen nyelvet, nyelvcsoportot választott összehasonlítási alapnak. A szkíták irániságának feltevése pedig azért győzedelmeskedett, mert számosabb szaktekintély szavazott mellette.

Egyik szakférfiú sem vette a fáradságot, hogy vizsgálatait a nyelvek szélesebb körére kiterjessze, vagy legalább ellenőrizze, hogy a különböző nyelvekre alapozott szófejtések közül melyik látszik hihetőbbnek stb. Miért is tette volna, hiszen a szkíták irániságát akarta (szinte mind) bizonyítani.

A lábjegyzetben hivatkozott tudós férfiú, Oswald Szemerényi csupán négy szkíta, illetve szkítának vélt szót vett górcső alá (ezek közül egy valóban iráni: a szogdok neve), s ő is csak indoiráni, illetve indoeurópai nyelvek szótárát használta.

Harmatta János (1997), érdemekben megőszült iranistánk szerint pedig az egész eurázsiai puszta népessége – beleértve a belső-ázsiai türköket stb. is – iráni nyelven beszélt. (A magyarok e tekintetben is kivételesek.) Harmatta (1970) is, csakúgy, mint tudóstársai, eleve feltételezte, hogy a szkíták és „szarmaták” (alánok) nyelve iráni, s mi sem természetesebb, hogy talált is a vizsgált nyelvek, illetve irániak között párhuzamokat. S bizonyos szauromata kifejezések esetében még helyes eredményre is jutott. Tudniillik a szauromaták – nem a helytelenül szarmatának címzett szkíta alánokról van itt szó – csakugyan irániak voltak, nyelvük pedig méd. Vak tyúk is talál férjet – tartja hasonló esetekről az újmagyar közmondás.

A szkíták tehát irániak. Emellett tett hitet Zeuss és Müllenhoff, nem különben Vasmer, Abajev és a többi komoly tudós. Ma pedig már ott tartunk, hogy aki ezen kinyilatkoztatást megkérdőjelezi, az nem komoly szakember. Pedig az alapokat, melyen a szkíták irániságának feltevése nyugszik, egy jöttment cinege is szétrúgja. Csak utána kellene nézni a tényeknek. Ez viszont kényelmetlen, mert dolgozni kellene, ellenőrizni valamennyi megkérdőjelezhetetlennek vélt állítást. S még ennél is rosszabb, hogy a szakember ennek kapcsán elveszítheti komolyságát. S még ijesztőbb – rettenetes kimondani –: kiderülhet, hogy szkítáink nem voltak irániak.

„Az alapvetően földrajzi, törzsi és személynevekből álló forrásbázis mellett a kutatás számára a szarmaták/alánok máig élő leszármazottainak, a kaukázusi oszéteknek a nyelve szolgál jó kiindulási pontként.”

Az oszétok történetesen ironok, s csupán annyi közük van a szarmatáknak, alánoknak, masszagetáknak is címzett jászikhoz, hogy egy időben az ő hűbéreseik voltak, s szomszédaik a szkíta hűbérurak elferdített nevét ragasztották rájuk. Szó sincsen tehát leszármazás szerinti kapcsolatról. A szerzők e helyen is elmulasztották az alaposabb, szélesebb körű tájékozódást. De mivel az ironok valóban irániak, nyelvük – nem kétséges – jó kiindulási alapként szolgál a kutatás számára.

„Ma már ahhoz sem férhet kétség, hogy a kimmerek a szkíták közeli rokonai voltak, ha nem ugyanannak a népnek egy csoportja.” S lábjegyzetben azt is megtudhatjuk, hogy Makkay János (1991, 1998) szerint a kimmer–szkíta rokonság egyértelmű. „Azt persze hozzá kell tennünk, hogy a nyelvészeknek mindössze néhány kimmer királynév áll rendelkezésére.”

A kimmerek – szó sincsen arról, hogy ehhez ne férhetne bármikor kétség – Szamária városából az asszírok által kitelepített izraeliták voltak. Megtudhatjuk, ha nem kizárólag Makkay stb. tanulmányaiból merítjük ismereteinket. S mit számít, hogy egy-két kimmer főember nevét ismerjük csupán – kérdem én –, ha a szkíták irániságát kell bizonyítani? Komoly szakember ennél lényegesen kevesebb adattal is jól boldogul. Sőt!

„Az ún. szkíta-európai izoglosszák – egymásnak megfeleltethető fonetikai, lexikai, grammatikai és morfológiai, azaz nyelvi jelenségek – alapján egyértelműen megállapítható, hogy a szkíták/szarmaták elődei az indoárjáknál és a többi iráni népnél később váltak csak el az indoeurópai nyelvet beszélő közösségektől (elsősorban a szlávoktól, germánoktól és latinoktól).”

A szkíta nyelv hangtanáról, szókészletének terjedelméről, nyelvtanáról lényegében semmit sem tudunk. (Valószínűleg ezt ellensúlyozandó kellett e helyen újmagyar kifejezések bőségével élni.) Ezen üres halmazból egyértelműen legfeljebb az állapítható meg, hogy ki lehet bújni a valóság kényszere alól, ha kellő számban ismételgetjük a varázsszavakat: a szkíták irániak voltak. Még egyszer mondom, lassan, szótagolva, hogy az angol is értse: i-rá-ni-ak vol-tak!

Tovább is van, mondjam még? Nem teszem. Aki nem hiszi a mondottakat, járjon utána. Vagy rombolja, írja át a szócikket saját elgondolása szerint, rontsa hitelét a forrásoknak járassa le szerzőiket – miként Bábumester felebarátunk tette, s teszi újra, amint visszatér köreinkbe –, hátha így a valóságba is bevezetheti elképzeléseit.

Az indoeurópai történetírás és nyelvészet kérdésében pedig elegendő (lehet) elolvasni Olender (1994) tanulmányát. Mértéktartó, és nagyjában-egészében elfogulatlan. Hasonló tárgyban az ilyen munka sajnos ritkaság.

S végére a tanulság (nem mindenki élhet vele): az élet minden területén szakembernek kell lennünk – még a szkíták nyelvét illetően is –, különben bármit elhitethetnek velünk.

Források

• Harmatta János (1970): Studies in the History and Language of the Sarmatians. Acta Universitatis de Attila József Nominatae. Acta antiqua et archaeologica 13: 1–132.
• Harmatta János (1997): A türk rovásírás legkorábbi emlékei. (A hun rovásírás.) Antik tanulmányok 41: 159–174.
• Istvánovits Eszter és Kulcsár Valéria (2018): „…aligha állhat nekik bármely csatarend ellent.” Egy elfelejtett nép, a szarmaták. A Jósa András Múzeum Kiadványai 74. Monográfiák a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékéről 5. Nyíregyháza–Szeged.
• Makkay János (1991): Az indoeurópai népek őstörténete. Budapest.
• Makkay János (1998): Az indoeurópai nyelvű népek őstörténete. Budapest.
• Müllenhoff, K. (1866): Untersuchung über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten. Monatsberichte der königlich Preussischen Akademie der Wissenschafen zu Berlin. Aus dem Jahre 1866: 549–576.
• Olender, M. (1994): Europe, or How To Escape Babel. History and Theory 33 (4): 5–25.
• [http://mek.oszk.hu/01000/01038/01038.htm Rejtő Jenő (2000): Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára). Rejtő Jenő [összegyűjtött művei]. Budapest.
• Szemerényi, O. (1980): Four Old Iranian Ethnic Names: Scythian – Skudra – Sogdian – Saka. Sitzungsberichte der Österreichischen Akademie der Wissenschafen 371: 5–47.
• Télfy János (1863): Magyarok őstörténete. Görög források a scythák történetéhez. Pest.
• Zeuss, K. (1837): Die Deutschen und die Nachbarstämme. München.

Jebusaeus ^vita 2019. április 12., 23:26 (CEST)

Szkíta mese

A szkíták iráni mivoltának feltevése csakis addig tartható, míg a szkíta szavakat kizárólag iráni nyelvekkel hasonlítjuk össze. Avagy: Mindaddig, amíg összehasonlító vizsgálatainkat a szkíták nyelvével kapcsolatban nem terjesztjük ki a nyelvek szélesebb körére, a szkíta nyelvről bármit lehet állítani.

Fentebb kijelentettem, miszerint a szkíták (s bármely más népesség) nyelvével kapcsolatban – ha csupán egyetlen nyelvet vagy nyelvek rokon csoportját választjuk összehasonlítási alapnak – a kiindulási feltétel határozza meg, milyen eredményre jutunk. Ha csakis iráni nyelvekkel hasonlítjuk össze vizsgálatunk tárgyát, akkor iráni kapcsolatot állapíthatunk meg. És így tovább.

Szóegyezések – más nyelvek szavaihoz hangalakban (némelykor jelentésben is) hasonló kifejezések – minden nyelvben előfordulnak. Ennélfogva bármely nyelv szókészletének szavait bármely más nyelv szótárában kereshetjük, s bizonyosan találunk is egyezéseket. Vonatkozik ez különösképpen a rövidebb, egy-két szótagból álló kifejezésekre. (Lásd: Véletlen hangalaki egyezések a magyar és más nyelvek közt.)

Vegyük példának a német Birke (nyírfa) és a magyar birka (juh) kifejezést. Ha semmit sem tudnánk a németek nyelvéről, birka szavunkat bátran tekinthetnénk az említett germán kifejezés megfelelőjének is. Szótagjaik száma egyezik, nem különben vázuk, az értelmet hordozó mássalhangzók. Gondolhatnánk még (a mássalhangzók helyettesítésének szabályait alább részletezzük) germán köntösbe öltöztetett bőrke, varga stb. szavunkra is. A mássalhangzók különbözőségét pedig magyarázhatnánk – valamennyi feltevésünk megokolt lenne – a nyelvek változásával, eltérő hangkészletével, a szót lejegyző hallásával, a kéziratmásoló tévedésével stb.

Ha nincsen támpontunk a megfejtendő kifejezés jelentését illetően, az összehasonlító munkát – különösképpen a rövid szavak esetében – meglehetős szabadsággal végezhetjük. Viszont minél több szótagból áll a megfejtendő szó, illetve minél közelebbről ismerjük jelentését, annál nehezebb a feladatunk. Ha például tudnánk, hogy a germán kifejezés növénnyel kapcsolatos, nem hivatkozhatnánk birka, bőrke, varga stb., csakis barka stb. szavunkra.

Végül pedig – ismervén a német kifejezés jelentését – be kellene látnunk, hogy a vizsgált szavak nyilvánvaló (alaki) hasonlósága csupán a véletlen műve. Másként megfogalmazva, csakis akkor beszélhetnénk a germán Birke és a magyar birka kifejezés rokonságáról, ha mindkettő nagyjából ugyanazt jelentené, illetőleg nyilvánvaló összefüggés lenne jelentésük között.

Néhány ismeretlen jelentésű szkíta szó megfejtése – bármilyen nyelv szótárában keressük is megfelelőjüket – nem biztosít szilárd alapot a szkíta nyelv besorolásához. Mert akármelyik nyelvet választjuk is, mindegyik szókészletében találunk véletlen egyezéseket, alaki hasonlóságokat. Nem elegendő tehát egyetlen nyelvet vagy nyelvek rokon csoportját vizsgálat alá venni. Az összehasonlítást ki kell terjeszteni több nyelvre, nyelvek más csoportjaira is. S nyilván azon (élő vagy holt) nyelv rokona a szkítának, melynek szószedete a legtöbb és leginkább hihető egyezést tudja felmutatni.

Az alábbiakban a szkíták eredetmondáját (Hérodotosz, Hisztoriai IV. 5–6.) elemezzük – a magyar fordítás Télfy János (1863) munkája –, s a magyarok nyelvét vesszük összehasonlítási alapnak. (Nem, előkelő hunfalvysta felebarátaim, egyáltalán nem zavar, ha kizárnak a komoly szakemberek köréből. Engem a hatalom nem, csakis a tények és az eredmények érdekelnek.)

Előbb azonban – ha nem is teljes részletességgel – meg kell beszélnünk a szófejtés módszerének stb. néhány kérdését.

Amint a szócikk is hangsúlyozza: A kikövetkeztetett szóalakoknak – ami a formai követelményeket illeti – hasonlítaniuk kell a lejegyzett eredetihez. Lényeges a szótagok száma, és a szavak értelmét hordozó mássalhangzóknak is egyezniük kell. A képzésük módja stb. szerint rokonított mássalhangzók – pl. b/m, b/p, b/v, c/sz, d/l, d/t, f/p, g/k, k/p, l/r, p/v – egymással felcserélhetők és így tovább.

Számolnunk kell szövegromlással, illetve eltérő lebetűzésekkel is. Például Hérodotosz különböző kézirataiban a görögösített Lipoxaisz (Λιποξαις) nevet megtaláljuk még Leipoxaisz (Λειποξαις), Nipoxaisz (Νιποξαις) és Nitoxaisz (Νιτοξαις) alakban is (Schmitt 2003). Ugyanezen név Diodórosz Szikeliótész munkájában (II. 43.) Napész (Ναπης), s aki Hérodotosznál Kolaxaisz (Κολαξαις), az Diodórosznál Palosz (Παλος) névre hallgat (Diodoros in Oldfather 1967; Herodotos in Geréb 1893). Hérodotosz művében az egyik szkíta csoport görögös neve Paralatai (Παραλαται) (Herodotos in Geréb 1893), ugyanez a Tabula Peutingeriana tábláin (Pars XIII, Segmentorum XI–XII) Paralocae Scythae.

Az ógörög és a magyar nyelv hangkészlete különböző. A görög például nem ismeri a c, cs, f, gy, h, j, ly, ny, s, ty, zs hangot, s magánhangzóink jó részét. S bizonyos hangokat sem pontosan úgy képez, illetve ejt, hall, miként a magyar, például e, r. Kettőshangzóit illetően a Görög nevek átírása című lapon tájékozódhatunk.

A görög tehát (más nyelvekhez hasonlóan), idegenek szavait tolmácsolván, az általa nem ismert hangokat saját hangkészletének hasonló elemeivel kénytelen helyettesíteni, illetve írásban jelölni. A h hangot például rendszerint théta (θ), kappa (κ), tau (τ), khi (χ) jellel betűzi le, a j-t (ki is ejtheti, különösen szókezdő helyzetben) iótával (ι). S egyebekben is igyekszik idegenek szavait a maga hallásához, szavaihoz, nyelvének szabályaihoz igazítani. Egymást követő mássalhangzók közül például az egyiket kihagyhatja, szókezdő mássalhangzóhoz bizonyos esetekben hozzátoldhat még egyet és így tovább. (Lásd a szócikk megfelelő szakaszát.)

A magyar lehetőleg kerüli a mássalhangzók torlódását szó, illetve szótag elején, a görög viszont, bizonyos esetekben, előszeretettel viseltetik iránta, pl. iskola, szkholeio (σχολειο).

A görög, eltérően a magyartól, jelöli a névszókat. A jelölés eligazít a kérdéses szó nyelvtani nemét, számát és esetét illetően. Például a hímnemű út kifejezés egyes számú alanyesete (h)od|osz (οδος), többes számban (h)od|oi (οδοι: utak). A névszói toldalékot pedig szükség esetén – a kiejtést megkönnyítendő – segédhangzóval illeszti a jelölt szóhoz. A névszó toldaléka, beleértve a segédhangzót is – ezzel számolnunk kell –, magában foglalhat az eredeti szkíta kifejezés utolsó hangjaiból egyet vagy többet. A görög, példának okáért, a magyar mák|os kifejezést mak|osz (μακος) alakban írhatná le, s mák szavunkat – mivel nyelvében a névszó jelölése kötelező – ugyanígy (mak|osz).

Lássuk akkor a szkíták eredetmondájának magyar változatát. A neveket illetően felhasználtam még Diodórosz munkáját, illetve a Tabula Peutingeriana tábláit. Zárójelben közlöm a görögös eredetit, magyarra átírt alakját, s azután a magyar szófejtést. Az eredeti görög szövegben Jupiter neve helyett a Diosz (Διος: Isten; a fő, az égi istenség, vagyis Zeusz) kifejezés szerepel, a szkíták eget megszemélyesítő istenségének neve azonban – tudjuk Hérodotosztól – görögösen Papaiosz (Παπαιος) volt.

Bizonyos szavaink helyesírását illetően – hosszadalmas volna kifejteni az okokat – eltértem az akadémiai állásfoglalástól. A megértést a szóban forgó kifejezések eltérő lebetűzése nem akadályozza.

Hitetlenkedők és tudni vágyók e helyen találják az iráni szófejtéseket: Volt egyszer egy király, s annak három fia.

Amint pedig a scythák (Σκυθαι: Szküth|ai: [e]sküdt|ek) mondják, az ő nemzetök mindnyájan közől a legfiatalabb; s hogy ez igy keletkezett: ezen földön, mely pusztaság volt, született először egy ember, kinek neve volt Targitaus (Ταργιταος: Targita|osz: Hargita). Ezen Targitaus szüleinek mondják lenni – noha nekem hihetlent mondanak, de még is mondják – Jupitert (Παπαιος: Papai|osz: Babai|t) és Borysthén (Βορυσθενης: Borüszthen|ész: Boristen) folyójának egyik leányát. Ilyen nemzetségből született legyen Targitaus; ebből pedig származott három fiu: Lipoxais (Λειποξαις: Leipoxa|isz, Λιποξαις: Lipoxa|isz, Νιποξαις: Nipoxa|isz, Νιτοξαις: Nitoxa|isz: Napocska; Ναπης: Nap|ész: Nap), Arpoxais (Αρποξαις: Arpoxa|isz: Árpácska) és Kolaxais (Κολαξαις: Kolaxa|isz: Kalácska; Παλος: Pal|osz: Kalács), a legfiatalabb. Ezek uralkodván, az égből lehulló arany műdarabok; eke, járom, kétélű fejsze és csésze estek a scytha földre. A legidősebb első volt ki ezt látta s gyorsan oda szaladt, fölakarván venni; de az arany, midőn hozzá közeledett, égni kezdett. Ez visszavonulván, a második közeledett oda, és ugyanaz történt. E kettőt tehát elűzte az égő arany; de midőn a harmadik, a legifjabb, hozzá lépett, elaludt és ő azt elvitte magához. A két idősebb fivér megtudván ezt, átadták az egész országot a legifjabbnak.

Lipoxaistől származtak azok a scythák közől, kiket nemzetségre nézve Auchatáknak (Αυχαται: Aukha|t|ai: eke/é|seknek) neveznek; a középső Arpoxaistól pedig kik Katiarok- (Κατιαροι: Katiar|oi: hajtár|oknak) és Traspiseknek (Τρασπιες: Traszpi|esz: harcfi|aknak) hivatnak; végre a legifjabbiktól, a királytól, kik Paralátoknak (Παραλαται: Paralat|ai: karályok|nak; Paraloc|ae: karályok|nak) neveztetnek. Mindnyájoknak a nevök pedig Skolotok (Σκολοτοι: Szkolot|oi: [e]sküdött|ek) a király melléknevétől. De a görögök scytháknak nevezték el.

Források

• Diodoros Sikeliotes in Oldfather, Ch. H. (1967): The Library of History. II. Books II (continued) 35–IV, 58. With an english translation. London, Cambridge, Massachusetts.
• Herodotos in Geréb József (1893): Herodotos történeti könyvei. Görögül és magyarul. Második kötet. IV–VI. könyv. Görög és latín remekírók. Budapest.
• Schmitt, R. (2003): Die skythischen Personennamen bei Herodot. Annali dell’Università degli Studi di Napoli “L’Orientale”. Sezione orientale 63: 1–31.
• Tabula Peutingeriana. Pars XIII. (Segmentorum XI, XII). (Paralocae Scythae Peutinger tábláin.)
• Télfy János (1863): Magyarok őstörténete. Görög források a scythák történetéhez. Pest.

Jebusaeus ^vita 2019. május 24., 08:39 (CEST)