„Szászvár” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
aNincs szerkesztési összefoglaló |
a →Nevezetességei: kép |
||
| 55. sor: | 55. sor: | ||
== Nevezetességei == |
== Nevezetességei == |
||
Szászvár középkori várán kívül [[kőszénbányászat]]áról is híres, évtizedeken keresztül [[bányásztelepülés]]ként emlegették. Sajnos az Északi Bányaüzemet [[1995]]-ben bezárták, de emlékét ma is őrzi a község Bányászati Múzeuma. |
Szászvár középkori várán kívül [[kőszénbányászat]]áról is híres, évtizedeken keresztül [[bányásztelepülés]]ként emlegették. Sajnos az Északi Bányaüzemet [[1995]]-ben bezárták, de emlékét ma is őrzi a község Bányászati Múzeuma. |
||
[[Fájl:Szászvár Nagyboldogasszony templom.JPG|bélyegkép|'''Szászvár Nagyboldogasszony templom''']] |
|||
A szénbányászat első nyomát Szászváron [[1811]]-ben találjuk meg, de a termelés a század közepéig nem volt jelentős. Az első tőkeerős társulás a szén kitermelésére a [[19. század]] végén alakult Esztergom-Szászvári Kőszénbánya Rt. néven. A megalakulással megugrik a termelés, mert villamosítják az üzemet, az egykori malomtulajdonos Grósz Ábris jóvoltából a gépi szellőztetésre térnek át. A [[második világháború]] idején hadiüzemmé nyilvánítják, s bevezetik a [[mélyművelés]]t. A termelés [[1946]] után lendült fel igazán. Szászváron az [[1960]]. évi népszámláláskor a népesség 57,1%-a kizárólag a bányából élt, amelyből igen magas kalóriájú kohókoksz előállítására is alkalmas [[jura (időszak)|jura]] kori feketekőszenet hoztak a felszínre igen fáradságos, jobbára kézi erővel végzett munkával. Az 1960-as évek elején a Szászvár környéki lencsés szénelőfordulások elfogytak. Ezért [[1965]]-ben a [[nagymányok]]i, [[1966]]-ban a többi bányában is megszűnt a munka, a termelést csak Szászváron folytatták. A kutatások újabb gazdag szénréteget tártak fel, de hiába. [[1992]]-ben az állam kivonult az itteni bányászatból. Magán bányatársaság alakult, s ezzel egy időben 600 ember munkahelye szűnt meg. Néhány év után ez a vállalkozás is felbomlott. |
A szénbányászat első nyomát Szászváron [[1811]]-ben találjuk meg, de a termelés a század közepéig nem volt jelentős. Az első tőkeerős társulás a szén kitermelésére a [[19. század]] végén alakult Esztergom-Szászvári Kőszénbánya Rt. néven. A megalakulással megugrik a termelés, mert villamosítják az üzemet, az egykori malomtulajdonos Grósz Ábris jóvoltából a gépi szellőztetésre térnek át. A [[második világháború]] idején hadiüzemmé nyilvánítják, s bevezetik a [[mélyművelés]]t. A termelés [[1946]] után lendült fel igazán. Szászváron az [[1960]]. évi népszámláláskor a népesség 57,1%-a kizárólag a bányából élt, amelyből igen magas kalóriájú kohókoksz előállítására is alkalmas [[jura (időszak)|jura]] kori feketekőszenet hoztak a felszínre igen fáradságos, jobbára kézi erővel végzett munkával. Az 1960-as évek elején a Szászvár környéki lencsés szénelőfordulások elfogytak. Ezért [[1965]]-ben a [[nagymányok]]i, [[1966]]-ban a többi bányában is megszűnt a munka, a termelést csak Szászváron folytatták. A kutatások újabb gazdag szénréteget tártak fel, de hiába. [[1992]]-ben az állam kivonult az itteni bányászatból. Magán bányatársaság alakult, s ezzel egy időben 600 ember munkahelye szűnt meg. Néhány év után ez a vállalkozás is felbomlott. |
||
A lap 2018. július 12., 09:43-kori változata
| Szászvár | |||
 | |||
| Szászvár légifotója | |||
| |||
| Közigazgatás | |||
| Ország |  Magyarország | ||
| Régió | Dél-Dunántúl | ||
| Vármegye | Baranya | ||
| Járás | Komlói | ||
| Jogállás | nagyközség | ||
| Polgármester | Dunai Péter (független)[1] | ||
| Irányítószám | 7349 | ||
| Körzethívószám | 72 | ||
| Népesség | |||
| Teljes népesség | 2170 fő (2023. jan. 1.)[2] | ||
| Népsűrűség | 108,5 fő/km² | ||
| Földrajzi adatok | |||
| Terület | 21,17 km² | ||
| Időzóna | CET, UTC+1 | ||
| Elhelyezkedése | |||
 | |||
 é. sz. 46° 16′ 00″, k. h. 18° 22′ 00″Koordináták: é. sz. 46° 16′ 00″, k. h. 18° 22′ 00″ | |||
 Szászvár
Pozíció Baranya vármegye térképén
| |||
| Szászvár weboldala | |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Szászvár témájú médiaállományokat. | |||
| Sablon • Wikidata • Segítség | |||
Szászvár (németül: Saswar[3]) nagyközség Baranya megyében, a Komlói járásban.
Fekvése
A község Baranya megye északkeleti részén, Baranya és Tolna megye határának közvetlen szomszédságában fekszik. Földrajzilag a Baranyai-hegyhát része a Mecsek keleti lábánál, a Völgységi-patak mellett.
Története
A település környéke már a kőkorszakban is lakott volt, de első írásos említésével csak a 13. század első felében keletkezett oklevelekben találkozunk. A községről a középkori dokumentumokban először Zaas, Zaz vagy Zaass (1334-es pápai tizedjegyzék) alakban írva olvashatunk, majd egy 1393-ban keletkezett oklevél már Szászt mint a pécsi püspöki birtok egyik hűbéres faluját, illetve annak plébánosát „Mihály szászi plébánost” említi. Egy 1401-ből származó oklevélből tudjuk, hogy Szász falu vásáros hely volt, s e jelentőségét az egész középkor folyamán megtartotta.
Szászvár várát – amely a mai település központjában állott – Burgundiai Bertalan pécsi püspök (1219-1252) építtette 1235 körül. A vár a török terjeszkedés idején jutott fontosabb szerephez. 1540-ben Izabella királyné parancsára Athinai Simon elfoglalja Szászt, amely így rövid időre a királyné tulajdona lett. 1543. július 13-án Szulejmán szultán kezére került Pécs, s ugyanezen a napon adta meg magát Szász is Ahmed ruméliai bejler-bejnek. A település jelentőségét, stratégiai fontosságát jelzi, hogy a törökök közigazgatási központtá, nahije székhellyé tették. Az 1554-es defter összeírása szerint ekkor 188 község tartozott hozzá, s ez a dokumentum a helységet mint Szász "város"-t említi, ahol 37 adózó ház volt. A vár elfoglalását követően a megszállók jelentős létszámú katonaságot hagytak itt: Ali cselebi defterdár 1545. évi deftere szerint Szászon 142 török katona állomásozott, akiknek zsoldja összesen 3059 akcse volt. A török uralom másfél évszázada alatt több ízben támadás érte a várat, a harcok célja minden esetben az volt, hogy az ellenségtől visszafoglalják a települést. 1603-ban keresztény csapatok törtek be a várba és felgyújtották azt. 1662-ben kiskomáromi gyalogosok érkeztek a városba, s a tűz újra fellángolt.
Az 1664-es Zrínyi-féle hadjárat során a magyar katonák egy része elfoglalta a települést, s ismét felgyújtották a várat. 1680 körül keresztény csapatok felrobbantották az erődítményt, de arra vonatkozóan nincs adatunk, hogy azt a török katonák elhagyták volna. Végül 1686-ban Szász és annak vára a császári csapatok birtokába került.
A harcok során a település elpusztult, egy 1696-os dokumentum már csak faluként említi.
A vár visszafoglalás utáni sorsáról keveset tudunk, valószínű, hogy még hosszú évtizedeken keresztül romokban állt. 1776-ban Klimó György pécsi püspök rendelte el a lakatlan, romos épület újjáépítését, de az csak 1821-ben Király püspök idején készült el teljesen. A vár maradványait megőrző plébániaház épületének kutatása, a vár elpusztult részeit feltáró ásatás – dr. Sándor Mária és dr. Gerő Győző régészek irányításával – 1980-ban kezdődött. 2016 nyarára a várat teljesen felújították és megnyitották a turisták előtt.[4]
Szászváron a középkorban apátság is működött, ennek történetéről el kell mondani, hogy a Mázán levő Koroncó dűlőn állott évszázadokig a bencés szerzetesek monostora. Ők telepedtek át a 14. század végén, vagy a 15. század elején a nagyobb védelmet nyújtó Szászvárra. Ott templomot is építettek. A szászvári apát címet több évszázadon át adományozták, megkapta például Martinovics Ignác is, akit jakobinus nézetei miatt 1795. május 20-án a Vérmezőn kivégeztek.
Napjainkban a szászváriak túlnyomó többsége római katolikus vallású. Szászvár késő barokk stílusú plébániatemplomát 1772-1779 között, a 15. századból való apátsági templom helyére építették, kapuzatán középkori részletek láthatók. A templom tornya eredetileg 1827-ből való, 1890-ben azonban süllyedés miatt lebontották, mai formáját 1892-ben kapta. Hajója négy boltszakaszos, szentélye félköríves. A freskókat és festményeket Boros Ferenc, a szekszárdi származású festőművész készítette 1846-ban, részben pedig Éber Sándor alkotásai. Berendezése, az oltár, a szószék, az orgona a 19. század első felében készültek klasszicista stílusban.
Szászvárhoz 1975-ben hozzá csatolták Máza községet, létrehozván Mázaszászvár települését. Szászvár 1991-ben vált ismét önálló településsé.
Népesség
A település népességének változása:
| Lakosok száma | 2407 | 2382 | 2328 | 2225 | 2237 | 2231 | 2170 |
| 2013 | 2014 | 2015 | 2019 | 2021 | 2022 | 2023 |
2001-ben lakosságának 2,1%-a német, 1,2%-a cigány nemzetiségű volt.
A 2011-es népszámlálás során a lakosok 84,5%-a magyarnak, 2,6% cigánynak, 7,6% németnek mondta magát (15,3% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). A vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 44,5%, református 1,9%, evangélikus 2,4%, görögkatolikus 0,1%, felekezeten kívüli 26,4% (24,3% nem nyilatkozott).[5]
Nevezetességei
Szászvár középkori várán kívül kőszénbányászatáról is híres, évtizedeken keresztül bányásztelepülésként emlegették. Sajnos az Északi Bányaüzemet 1995-ben bezárták, de emlékét ma is őrzi a község Bányászati Múzeuma.
A szénbányászat első nyomát Szászváron 1811-ben találjuk meg, de a termelés a század közepéig nem volt jelentős. Az első tőkeerős társulás a szén kitermelésére a 19. század végén alakult Esztergom-Szászvári Kőszénbánya Rt. néven. A megalakulással megugrik a termelés, mert villamosítják az üzemet, az egykori malomtulajdonos Grósz Ábris jóvoltából a gépi szellőztetésre térnek át. A második világháború idején hadiüzemmé nyilvánítják, s bevezetik a mélyművelést. A termelés 1946 után lendült fel igazán. Szászváron az 1960. évi népszámláláskor a népesség 57,1%-a kizárólag a bányából élt, amelyből igen magas kalóriájú kohókoksz előállítására is alkalmas jura kori feketekőszenet hoztak a felszínre igen fáradságos, jobbára kézi erővel végzett munkával. Az 1960-as évek elején a Szászvár környéki lencsés szénelőfordulások elfogytak. Ezért 1965-ben a nagymányoki, 1966-ban a többi bányában is megszűnt a munka, a termelést csak Szászváron folytatták. A kutatások újabb gazdag szénréteget tártak fel, de hiába. 1992-ben az állam kivonult az itteni bányászatból. Magán bányatársaság alakult, s ezzel egy időben 600 ember munkahelye szűnt meg. Néhány év után ez a vállalkozás is felbomlott.
Az 1960-as évekig kőbánya és mészégető is működött a környéken.
2001-ben készült el, a községi régi bikaistállójából a Borház. A Borházban állandó kiállításon mutatjuk be a település és környéke szőlőtermelésének és borkultúrájának eszközeit, írásos dokumentumait. Az épület a helyi Szőlő és Bortermelők Baráti Köre Egyesület székhelye is. Helyreállítása 2002. októberében készült el, teljesen felújított és korszerűsített medencék, öltözők, parkosított terület, büfé épülettel a Strandfürdő.
A Bányász parkban kopjafa, a Temetőben pedig emlékmű őrzi a bányaszerencsétlenségben elhunytak emlékét. A Császtai Hősi Emlékmű az első világháborúban hősi halált haltakról emlékezik meg. Az egykori temetőben évszázados síremlékek őrzik az itt élt emberek emlékét.
Neves szülöttei
A község híres szülötte Kiss György szobrászművész (1852-1919), aki Zala György, Fadrusz János és Strobl Alajos kortársa volt. A művész szobrai Szászváron kívül megtalálhatók Pécsett, Szombathelyen, Esztergomban és Budapesten is. Életéről és alkotásairól könyv és CD lemez is megjelent.
Források
- ↑ Szászvár települési választás eredményei (magyar nyelven) (html). Nemzeti Választási Iroda, 2014. október 12. (Hozzáférés: 2014. október 27.)
- ↑ Magyarország helységnévtára (magyar és angol nyelven). Központi Statisztikai Hivatal, 2023. október 30. (Hozzáférés: 2023. november 5.)
- ↑ http://www.ungarndeutsche.de/de/cms/uploads/Ortsnamen_ungarndeutsche.pdf (Hozzáférés 2013. augusztus 15.)
- ↑ Megnyílott a szászvári vár. Archeológia, 2016. június 18. (Hozzáférés: 2016. június 19.)
- ↑ Szászvár Helységnévtár
További információk
- Szászvár Önkormányzatának honlapja
- Szászvári Sportegyesület honlapja
- Szászvár az utazom.com honlapján
- Légi fotók Szászvárról
- Fucskár Ágnes, Fucskár József Attila: Várak Magyarországon. Budapest, Alexandra Kiadó, 2015. 87. oldal. ISBN 978-963-357-649-6
