Szánkhja

A szánkhja vagy számkhja ( szanszkrit सांख्य) a legrégibb indiai filozófiai rendszer, a hat darsana egyike (njája; vaisésika; jóga; védánta; mímámszá, szánkhja). Alapítója a hagyomány szerint Kapila risi (hindi: कपिल ऋषि), aki feltehetőleg a Kr. e. 6. században élt.

A szánkhja szó jelentése körülbelül: összeszámlálás, számbavétel. Az elnevezés a szám szó származéka, arra utal, hogy a rendszer szívesen alkalmaz felsorolásokat. De lehet szam + hja ige, aminek jelentése: végigmond, teljesen kifejt. Számba veszi a tapasztalati és a tapasztalaton túli világ összetevőit, számot vet az ember sorsával "e világon" mint a transzcendenciába vezető úton.

Kapila eredeti műve, a Szánkhja-Szútra elveszett, illetve a jelenleg hozzáférhető, hasonló címet viselő mű hitelessége kétséges. Max Müller 19. századi német orientalista szerint a szánkhja bölcselet leghitelesebb műve a rendkívül tömör szerkezetű Tattva-Szamásza és az sem zárható ki, hogy ez azonos Kapila eredeti szútrájával.

Isten

A Szánkhja-rendszer adott okot a legtöbb félreértésre nyugaton. Ez onnan ered, hogy ebben a rendszerben nincs szó Istenről. A nyugati felfogás, különösen a 19. század materialista-ateista irányzata, melynek csökevényei ma is élnek, diadalmasan mutatott rá az ősi Szánkhjára, mert a maga nézetének igazolását látta benne. Tény az, hogy a Szánkhja nem vonja bölcseleti vizsgálódásába az isten-fogalmat, de egyetlen szóval sem állítja, hogy nincs Isten. Hangsúlyozza, hogy Istent csak a tudatfeletti szemlélet foghatja fel, de a Szánkhja-rendszer az ésszerű tudat megismerési módjaival igyekszik rávezetni az embert arra, hogy elérje a felszabadulást.

A nyugati materializmus a maga ateista meggyőződésének támogatására próbálta felhasználni ezt a bölcseleti formát, de már az első lépésekor hamis tételekkel, hiányos ítélettel, s az indiai gondolat gyökeres félreértésével indult el. Az istenhívő ortodox hinduk a Szánkhját a megismerés egyik fokozatának tekintik, s egyáltalán nem látnak benne ateista értelmezést. Ha mi is így fogjuk fel, akkor nem esünk abba a tévedésbe, mint a nyugat nem egy korábbi tudósa.

Dualizmus

A szánkhja dualista bölcselet. Eltérően azonban az Európában megszokott dualista filozófiáktól, itt nem az anyag és a szellem, illetve a test és a lélek dualizmusáról van szó. Az itteni dualizmusban mind a két alaptényező, vagyis a dualizmus mindkét tagja szellemi természetű. Az egyik tényező, az ún. purusa a passzív, permanens, változatlan, szemlélődő szellem, amely hasonló szerepet tölt be a számkhjában, mint a njája és a vaisésika rendszerben az átman, azzal az eltéréssel, hogy a purusa sohasem cselekszik. A másik tényező az ún. prakriti az aktív, cselekvő, immanens, a világ dolgaiba belemerülő, sőt azokat teremtő szellemiség, amely létrehozza mindazokat a jelenségeket, amelyeket a purusa látni szeretne.

A purusa szó eredeti jelentése: ember, szellem, lélek. A purusa abszolút szabad individuális szellemiség, aki azonban annyira belefeledkezik a prakriti játékába, hogy elfeledkezik a saját szabadságáról. Olyan ez, mint amikor valaki a televíziót nézi és szidja a rossz műsort, mégsem képes azonban kikapcsolni a készüléket és elfordulni a látványtól. Amit a purusa szemlél és egyáltalán valaha is szemlélhet, az mind-mind a prakriti színjátéka. A prakriti hozza létre a külvilág jelenségeit, a saját testünket, sőt a saját értelmünket, gondolatainkat, személyiségünket, emlékeinket stb. is. A prakriti összetett szó, amelynek tagjai: pra = elő és kriti = teremtő. A prakriti a minden lehetőséget magában hordozó teremtő potencialitás, amely eredetileg öntudatlan, s csak akkor ébred öntudatra, ha a purusa nézi és látja. A prakriti önmaga kibontakoztatásával egyszerre teremti meg a szubjektív és objektív világot, vagyis az érzékszerveket, az érzékelhető objektumokat és az érzé- kelési folyamatot is.

A purusa tulajdonsága a sokaság, míg a prakritié az egység, legalábbis őseredeti állapotában. A prakriti azáltal hozza létre a purusa által látni kívánt jelenségek sokszínűségét és sokrétűségét, hogy részekre tagolja és ezzel megsokszorozza önmagát. A purusa kezdet és vég nélküli, nem teremtett és ezért nem is elpusztítható, szubtilis és minőség nélküli. A purusa nem természeti erő. Mentes minden cselekvő aktivitástól, ezért szeplőtelen, vagyis jó és rossz tettek nem tapadnak hozzá és a karmikus következmények sincsenek reá hatással.

Sok purusa van, mivel minden élőlényhez egy-egy külön purusa tartozik. A purusa csak szemlélni tud, e tekintetben azonban potenciális lehetőségei korlátlanok. Mindent észlelhet, amire ráirányítja a figyelmét. Bárhová elérhet, bárhol jelen lehet, bármekkorára kiterjedhet, hiszen eredeti dimenziója végtelen. Azonban minden, amit a purusa láthat, csupán a prakriti produktuma, színjátéka. Ebbe a csalóka színjátékba a purusa annyira belemerül és belefeledkezik, hogy együtt szenved, és együtt örül a történésekkel, s a karmikus következményeket olyannyira átéli, mintha azok ténylegesen vele történnének meg.

A megszabadulás útja

Csak kevés feljegyzés maradt fenn arról, hogy Kapila tanítványai milyen gyakorlati lépéseken keresztül törekedtek a megszabadulás felé. Feltételezhető, hogy a szánkhja gyakorlata legalább a következő fázisokat tartalmazta:

• A szánkhja kategóriák, ezen belül is különösen a tattvák megtanulása, kívülről történő bemagolása, hogy a tanítvány annak mindig birtokában legyen.
• A kategóriák racionális ésszel történő megértése, amennyire ez lehetséges.
• Elmélkedések, amelyek során intuitív felismerések születnek, és egyre nyilvánvalóbbá válik az egyes fogalmak tényleges jelentése.
• Olyan gyakorlatok, amelyek során a tanítás személyes tapasztaláson alapuló mély meggyőződéssé válik.

A történelmi Buddha megvilágosodását megelőzően legalább két éven keresztül számkhja tanítvány volt és egyes módszereket a buddhizmus átvett a számkhjától. Ezért az ősi buddhista irodalomban, így a Páli Kánon írásaiban és a Viszuddhimaggában is találhatók a számkhja praxisára vonatkozó adatok. Eszerint a számkhja tanítványok életmódja hasonló volt a korai buddhista szerzetesekéhez. Mezítláb vándoroltak Indiában, a délelőttöt főleg koldulással, a délutánt pedig bölcseleti vitákkal és meditációval töltötték. Semmiféle vagyonuk nem lehetett. Élelmiszert csak annyit koldulhattak, ami az aznapi egyszeri étkezéshez szükséges volt. A kezdő tanítvány legfontosabb meditációs gyakorlata a tudat teljes lecsendesítése volt: az abban lévő örvénylések, filmszerűen pergő emlékek, fantáziák, gondolatok, vágyak kiküszöbölése. A következő szakaszban a tanítvány az egyes tattvákat tette kontempláció tárgyává, mégpedig hátulról visszafelé, vagyis a mahábhútákkal kezdve. Ezen belül is az első elmélkedési téma a legdurvább őselem, a prithiví, vagyis föld-elem volt. Ezzel kapcsolatban kapta a tanítvány az első beavatási fokozatot, amelynek során megtudta, hogy mindaz, amit a prithivíről eddig tudott és amit erről a beavatatlan világi emberek tudni vélnek, az mind téves és megalapozatlan. A föld ugyanis nem az, aminek látszik. Ez utóbbi felismerést segítette elő a föld-kaszina gyakorlat. A föld-kaszina egy korong alakú meditációs tárgy, amelyet a tanítvány szigorú előírások alapján maga készített agyagból. A föld-elemet szimbolizáló agyagkorongot középen átlyukasztották és az erdőben, csendes helyen faágra akasztották. A tanítvány dolga az volt, hogy szemlélje a föld-korongot, amely állandó változásban volt, hiszen a kaszina minden szélfuvallatra megmozdult, ráadásul a folyton változó fényviszonyok miatt is mindig más és más képet mutatott, nyilvánvalóvá téve annak állandótlan jellegét. A gyakorlat során a tanítványnak magától kellett felismernie az egységes ős-prakriti — vagyis az avjakta — valamint az evolúció során kibontakozott vjakta, vagyis a kibomlott teremtettség közötti lényeges különbséget. A gyakorlás hónapokon keresztül tarthatott, miközben a tanítvány a mestertől semmiféle útmutatást, vagy felvilágosítást nem kapott. Nem az volt a cél, hogy valaki elmagyarázza számára a dolgokat, hanem az, hogy magától jusson el az összefüggések felismeréséig. A gyakorlatok egy későbbi fázisát képezte az őselemekből összetett képződmé- nyek feletti elmélkedés, amelynek egyik legfontosabb kezdeti lépése valószínűleg a temetői kontempláció lehetett. Az ősi Indiában más volt a halotti szertartás, mint Európában. Tulajdonképpen a holttesteket egyáltalán nem is temették el, hanem csak kivitték őket a temetőbe és otthagyták feloszlani. A számkhja tanítványok tízféle aszubha kontemplációt, vagyis a test undorító volta feletti szemlélődést végeztek: 1) a felpüffedt holttest szemlélése; 2) az elkékült holttest szemlélése; 3) a gennyesedő holttest szemlélése; 4) a férgek által rágott test szemlélése; 5) a szétesés előtt álló test szemlélése; 6) a szétrágott test szemlélése; 7) a darabokra széthullott test szemlélése; 8) a szétesésnek indult testrészek szemlélése; 9) a vértócsás holttest szemlélése; 10) a testből visszamaradt csontok szemlélése. Az ősi India temetkezési helyein bármelyik aszubha kontemplációhoz könnyen lehetett példákat találni. A gyakorlat célja azonban nem az undor felkeltése, hanem inkább az undor leküzdése volt, vagyis a higgadt uralom megszerzése az undor felett. Ennek során a tanítvány tudatosította, hogy nem azonos a saját testével, vagyis hogy „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem azonos a saját lényegiségemmel.” Ez volt az a pont, ahonnan kezdve a tanítvány megkezdte saját önvalójának elhatárolását a jelenségek világától, vagyis a purusa elkülönítését a prakrititől. Ennek során természetesen nemcsak a külvilágtól és a durva anyagi testtől kellett elhatárolódnia, hanem a szubtilisebb tudattartalmaktól is. A tudatban lévő különféle jelenségek, mint pl. vágyak, indulatok, emlékek, érzelmek azonban a karma működési mechanizmusa miatt folyamatosan újraképződnek. A tanítványnak ezért arra kellett törekednie, hogy életvitele során lehetőleg ne hozzon létre újabb karmikus indíttatásokat. Ez a feladat csaknem lehetetlen, hiszen a prakriti által teremtett anyagi jelenségek világában a puszta létezés is folyton újabb karmikus tényezőket hoz létre. A tanítvány ezért arra törekedett, hogy legalább a negatív karmikus hatású rossz cselekedeteket kiküszöbölje. Ha már mindenképpen cselekednie kell, akkor kizárólag pozitív karmikus hatású, mások javát szolgáló tetteket hajtson végre, ezekért azonban ne várjon ellenszolgáltatást, sőt a karmikus jutalomról is tudatosan mondjon le, hiszen a pozitív karmikus hatások is erősítik a prakritihoz való kötődést Ez egyúttal a számkhja morális beállítódását is meghatározza. Bár a számkhja az egyéni megszabadulás útja, a megszabadulás érdekében kiemelt fontosságot kap az az erkölcsi követelmény, amely szerint tilos más élőlényeknek ártani, azokat szándékosan elpusztítani, vagy nekik szenvedést okozni. A megszabaduláshoz vezető út végén a tanítvány a megszabadító magasabb tudás birtokába jut. Ez azt jelenti, hogy felismeri önmaga különböző voltát. A purusa nem téveszti össze többé magát sem a fizikai testtel, sem a manasz által konstruált tudati képződményekkel, sem az ahamkárával, sem a buddhival. Ezzel felszámolja az avidját, vagyis a hamis tudást és rájön arra, hogy az érzékelhető világot mi magunk teremtjük az érzéki benyomásokból a manasz segítségével, és mi magunk vagyunk azok, akikben a szanycsara, a kifejlődés lezajlik. Ezért a jelenségvilág lebontását, a pratiszanycsarát is önmagunkon belül kell végrehajtani. Az avidjá felszámolásával létrejön az igazi tudás, a vidjá, s a purusa felismeri saját tévedését, vagyis azt, hogy az érzetekből kreált dolgokkal magát összeté- vesztette. Rájön arra, hogy ha a szellemi szemünket lecsukjuk, akkor a prakriti nem játszik többé és a világ megszűnik létezni. Ha a purusa felszabadul a prakriti igézete alól, akkor eléri a felülemelkedett és megvilágosodott tökéletes szellemi szabadság (móksa) állapotát. Fölismeri, hogy mindig is tökéletesen szabad volt, csak ennek nem volt tudatában. A megvilágosodott purusa egy ideig még tovább viseli az anyagi testet, mint valami elnyűtt ruhát, a világ dolgai és szenvedései azonban többé nem érintik. A durva fizikai test (szthúla-saríra) halálával a finomtest (linga-saríra) — a karmikus következmények hordozója — feloldódik a prakritiben. A purusa egyedül marad és ráismer önmagára. A Számkhja-Szútra negyedik részében példabeszédek találhatók, amelyek a taní- tás lényegét szemléltetik. Befejezésül ezekből mutatunk be néhány szemelvényt. A király fiának esete: Egy elveszett gyermeket vadember nevel föl a fővárostól távoli erdőben. A fiú azt hiszi, hogy ő maga is vadember. Az egyik miniszter azonban kinyomozza az esetet és elmondja a fiúnak, hogy ő a király fia. Ettől kezdve a fiú királyfiként viselkedik. Ugyanígy a bráhmin gyermeke is fölismerheti önmaga valódi természetét. Példázat az aranyrögről: Amint egy egészen pici aranyrögből is megtudhatunk mindent az aranyról, ugyanúgy Istenről tudva is megtudhatunk mindent a világról. A bráhmin, aki súdrák között nevelkedik: Ha egy bráhmint súdrák nevelnek, úgy súdrának hiheti önmagát. Hasonlóan ha a purusa a májá (illuzió) fogságá- ban van, azt képzelheti, hogy teste van. A levágott kéz példázata: Ahogy a levágott kezet nem lehet többé visszaragasztani, úgy a prakrititől való elkülönülés is örökre megszabadít. A béka-asszony esete: Egy király az erdőben vadászat közben szép leánnyal találkozik és feleségül kéri. A leány hozzámegy, de kiköti, hogy soha ne engedjék őt vizet látni. Egyszer azonban az asszony vizet kér és a király ígéretéről megfeledkezve hoz neki. Az asszony ekkor békává változik és eltűnik a tóban, mivel eredetileg a békakirály leánya volt. Ugyanígy tűnhet el az igaz tudás a feledékenység következtében.

A számkhja teljes kategóriarendszere: A) TATTVA I. A nyolcféle prakriti, amelyek az egyetlen prakriti kibontakozásának nyolc különböző fázisai II. A tizenhatféle vikára: öt buddhindrija, öt karméndrija, manasz és öt mahábhúta. III. PURUSA.

B) BHAVA IV. TRAIGUNJA, vagyis a három guna. V. SZANYCSARA, vagyis fejlődés. VI. PRATISZANYCSARA, vagyis visszafejlődés, lebomlás. VII. ADHJÁTMA, tizenháromféle szubjektivitás. VIII. ADHIBHÚTA, tizenháromféle objektivitás. IX. ADHIDAIVATA, tizenháromféle istenség. X. ABHIBUDDHI, az indriják ötféle tudatosítása. XI. KARMAJÓNI, az ötféle tevékenységforrás. XII. VÁJU, öt alapvető szél, vagy energiaáramlat. XIII. KARMÁTMAN, a cselekvő én ötféle manifesztációja. XIV. AVIDJÁ, az öt fő csoportba sorolható, összesen 62 féle tudatlanság. XV. ASAKTI, erőtlenség, amely 28 féle lehet. XVI. TUSTI, elégedettség, amely kilencféle. XVII. SZIDDHI, tökéletesség, amelynek nyolc alosztálya van. XVIII. MÚLIKÁRTHA, a tízféle gyökértény. XIX. ANUGRAHASZARGA, az ötféle jóindulatú teremtés. XX. BHÚTASZARGA, a tizennégyféle anyagi létforma teremtése. XXI. BANDHA, a kötelékek három fajtája. XXII. MÓKSA, a háromrétű megszabadulás. XXIII. PRAMÁNA, a háromfajta ismeretforrás. XXIV. DUHKHA, a háromfajta szenvedés.

Hivatkozások

• Héjjas István: India ősi bölcsessége, Az indiai eredetű vallások filozófiája és létszemlélete, 2006
• Baktay Ervin: India bölcsessége, Szanátana Dharma - Az örök törvény, reprint 2000.