„Viola pomposa” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a →top: egyértelműsítés - Lipcse |
|||
| 3. sor: | 3. sor: | ||
Hangolása: C-G-d-a-é' |
Hangolása: C-G-d-a-é' |
||
Bachot egyébként szoros barátság fűzte [[Johann Christian Hoffmann]] ([[1683]]-[[1750]]) [[ |
Bachot egyébként szoros barátság fűzte [[Johann Christian Hoffmann]] ([[1683]]-[[1750]]) [[Lipcse (Németország)|Lipcse]]i udvari [[hangszerkészítő]]höz, akinek egy-két ilyen hangszere fennmaradt az utókor számára. Az alkotó amúgy láthatólag egy nagyobbfajta brácsából indult ki, de a kávát kb. 9 cm-esre növelte. A hangszer hosszúsága kb. 60 cm. |
||
[[Ernst Ludwig Gerber]] (1746-1819) [[1790]]-es ''Lexikon der Tonkünstler'' művének első kötetében a következőket írja: ''„ez a kényelmes hangszer lehetővé tette a játékosok számára, hogy a tervezett magas és gyors futamokat könnyebben szólaltathassa meg”.'' |
[[Ernst Ludwig Gerber]] (1746-1819) [[1790]]-es ''Lexikon der Tonkünstler'' művének első kötetében a következőket írja: ''„ez a kényelmes hangszer lehetővé tette a játékosok számára, hogy a tervezett magas és gyors futamokat könnyebben szólaltathassa meg”.'' |
||
A lap 2016. április 9., 15:34-kori változata
A viola pomposa egy tenorfekvésű vonós hangszer. Feltalálója Johann Nikolaus Forkelnek (1749-1818) a Musikalischer Almanach für Deutschland auf das Jahr 1782-ben közölt írása szerint Johann Sebastian Bach. Szintén e forrás szerint a név is Bachtól ered. A cikk még azt is állítja, hogy „úgy hangolják, mint a csellót, de felül egy húrral több van rajta, valamivel nagyobb a brácsánál, és pánttal rögzített olymódon, hogy a mell előtt karon tartható.”
Hangolása: C-G-d-a-é'
Bachot egyébként szoros barátság fűzte Johann Christian Hoffmann (1683-1750) Lipcsei udvari hangszerkészítőhöz, akinek egy-két ilyen hangszere fennmaradt az utókor számára. Az alkotó amúgy láthatólag egy nagyobbfajta brácsából indult ki, de a kávát kb. 9 cm-esre növelte. A hangszer hosszúsága kb. 60 cm.
Ernst Ludwig Gerber (1746-1819) 1790-es Lexikon der Tonkünstler művének első kötetében a következőket írja: „ez a kényelmes hangszer lehetővé tette a játékosok számára, hogy a tervezett magas és gyors futamokat könnyebben szólaltathassa meg”.
A hangszer 1770 körül teljesen kikerült a köztudatból. A régizenészek ma is ritkán játszanak rajta, a belga Sigiswald Kuijken 2003-ban készíttetett egy „utángyártást”, amit Bach kantáták, ill. a Csellószvitek előadására használ.
