Puchner Antal Szaniszló

Puchner Antal Szaniszló
Született	1779. november 11. Selmecbánya
Meghalt	1852. december 28. (73 évesen) Bécs
Állampolgársága	Habsburg Birodalom osztrák
Rendfokozata	lovassági tábornok
Kitüntetései	Katonai Mária Terézia-rend parancsnoka
A Wikimédia Commons tartalmaz Puchner Antal Szaniszló témájú médiaállományokat.

Josef Kriehuber litográfiája

Puchner Antal Szaniszló, Stanislaus Anton Puchner, báró (Selmecbánya, 1779 – Bécs, 1852. december 28.) császári és királyi lovassági tábornok, az 1848–49-es szabadságharccal ellenséges erdélyi főhadparancsnok.

Életpályája

Pozsonyban végezett jogi tanulmányok után lépett a hadseregbe. 1799 és 1801 között hadnagyként szolgált a nemesi testőrségben. Egy könnyűlovas ezred főhadnagyaként részt vett a napóleoni háborúkban. Azután a Itáliában szolgált, 1824-től ezredesi, 1832-től vezérőrnagyi rangban. 1834 és 1840 között ő volt a Pápai államot megszálló osztrák csapatok parancsnoka. 1840-től altábornagyként a bécsi Udvari Haditanácsnál szolgált, majd 1846-ban erdélyi főhadparancsnokká nevezték ki. E minőségében 1848. május 29-én ő nyitotta meg az utolsó erdélyi országgyűlést, amely kimondta a Magyarországgal való uniót.

A Batthyány-kormány megalakulása után az erdélyi főhadparancsnokságot is a magyar hadügyminiszter alá rendelték, Puchner azonban magyar származása ellenére nem volt sem az unió, sem az alkotmány híve. A magyar minisztérium utasításait rendre figyelmen kívül hagyta és Latour bécsi hadügyminiszter – többnyire titkos csatornákon eljuttatott – utasításait követte. Az 1848. október 3-ai uralkodói manifesztum következményeként október 18-án nyíltan felmondta az engedelmességet a magyar országgyűlésnek és ostromállapotot hirdetett ki. Nagyszebeni főhadiszállásáról irányította az erdélyi hadműveleteket, melyek következtében december közepéig – Háromszék kivételével – egész Erdély a császáriak kezére jutott.

Az erdélyi magyar csapatok élére december 8-án kinevezett Bem tábornok sikerei után Puchner maga állt az erdélyi császári hadsereg élére. Az erdélyi téli hadjárat kezdetben váltakozó sikerrel folyt. Puchner a január 17-i gálfalvi ütközetet elvesztette, de Bem Nagyszeben ellen indított január 21-ei támadását sikerült visszavernie, majd február 4-én, a vízaknai ütközetben csaknem döntő vereséget mért a magyar csapatokra. Az 1849. február 9-i piski ütközetben végül Bem csapatai győztek és rövidesen felszabadították Erdélyt. Puchner a megmaradt császári és cári csapatokkal Havasalföldre szorult ki. A szabadságharc elleni akciókban ezután már nem vett részt.

Rövidesen Bécsbe utazott, hogy vereségét igazolja. Mentségeit el is fogadták, mert Bem elleni január 21-ei nagyszebeni és február 4-ei vízaknai győzelmei jutalmául március 13-án lovassági tábornokká léptették elő, és megkapta a Katonai Mária Terézia-rend parancsnoki keresztjét. 1849 októberében Velence (és egész Veneto tartomány) kormányzója lett, de rövidesen, 1850. július 22-én lemondott, betegsége miatt nyugalomba kellett vonulnia. Bikali birtokán temették el.

Felhasznált források

• Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerkesztő: Liptai Ervin), Zrínyi Katonai Kiadó – 1985, ISBN 9633263379
• Hermann Róbert: Az 1848–1849-es szabadságharc nagy csatái, Zrínyi Kiadó – 2004, ISBN 9633273676
• Révai nagy lexikona