„Pillanatragasztó” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
kis átfogalmazás
tagolás stb.
1. sor: 1. sor:
[[Fájl:Super glue.jpg|bélyegkép|250px|jobb]]
[[Fájl:Super glue.jpg|bélyegkép|250px|jobb]]
A '''pillanatragasztó''' (vagy cián-akrilát) egy erős, gyorsan kötő [[ragasztó]], mely a szilárd felületeken nedvesség hatására [[polimer]]izálódik; a polimerizáció következtében szoros köteléket alakít ki az alkalmazott tárgyak között. A Kodak Research Labs két munkása, Dr. Harry Coover és Fred Joyner fedezte fel véletlenül az egyik kísérletezésük alatt, miközben célzókészülékekre alkalmas plasztikát próbáltak készíteni.
A '''pillanatragasztó''' (vagy ''cián-akrilát, cianoakrilát'') egy erős, gyorsan kötő [[ragasztó]], mely kémiai úton, a nedvesség hatására [[polimer]]izálódva alakít ki kötést a ragasztandó felületek között.


== Története ==
A pillanatragasztó egy akrilgyanta, melyben a polimerizációt a vízben levő [[hidroxidion]]ok idézik elő. Az úgynevezett [[anion]]os polimerizációs folyamaton megy keresztül, melyben a cianoakrilátos monomerek a víz hatására összekötődnek. A kötődő láncok addig kötődnek tovább, ameddig a polimerszálak csak bírják, így tartós műanyaghálót alkotnak. Ezek a polimerek több millió polimerszállal kötik össze az összeragasztandó felületeket, így különlegesen erős köteléket hoznak létre.
A [[második világháború]] alatt, 1942-ben, miközben célzókészülékek készítésére alkalmas műanyagot próbáltak előállítani, a Dr. Harry Coover által vezetett kutatócsoport fedezte fel véletlenül a vegyületet. Dr. Harry Coover – már a ''Kodak Research Labs'' kutatójaként – 1951-ben kollégájával, Fred Joynerrel „újra felfedezte” a ragasztóanyagot, melyet 1958-ban hoztak először forgalomba.


== Működése ==
A pillanatragasztót a mindennapokban törött tárgyak javítására szokták használni. Ezen kívül használják a törvényszéki orvostanban is, ahol az ujjlenyomatok felfedezésére használják, továbbá sebeket is össze lehet ragasztani vele.
Kémiailag a pillanatragasztó egy akrilgyanta, melyben a polimerizációt a vízben levő [[hidroxidion]]ok idézik elő. Az úgynevezett [[anion]]os polimerizációs folyamaton megy keresztül, melyben a cianoakrilát monomerek a víz hatására egymáshoz kötődnek. A kötődő láncok addig kötődnek tovább, ameddig a polimerszálak csak bírják, így tartós műanyaghálót alkotnak, melyek polimerszálakkal kötik össze az összeragasztandó felületeket, különlegesen erős kötést hozva létre.


== Használata ==
A ragasztó kötésekor a polimerizációs folyamat olyan gyorsan megy végbe, hogy a bőrön található nedvesség miatt pillanatok alatt ráragad a bőrre. Ezért óvatosan kell kezelni, például ha a szembe kerül, akkor összeragaszthatja a szempillákat. Az akrilmonomerből távozó pára ingerli az orrot, a torkot és a tüdőt.
A pillanatragasztót a mindennapokban törött tárgyak javítására alkalmazzák, de használják a törvényszéki orvostanban is ujjlenyomatok rögzítésére, továbbá sebeket is össze lehet ragasztani vele. A ragasztó kötéséhez szükséges víz a felületek vagy a környező levegő nedvességtartalmából származhat.

A ragasztó kötésekor a polimerizációs folyamat olyan gyorsan megy végbe, hogy a bőrön található nedvesség miatt pillanatok alatt ráragadhat a [[Bőr (anatómia)|bőrre]]. Ezért óvatosan kell kezelni, például ha a szembe kerül, akkor összeragaszthatja a szempillákat. Az akrilmonomerből távozó pára ingerli az orrot, a torkot és a tüdőt. A folyékony ragasztó [[pamut]]tal, [[gyapjú]]val, [[Bőr (anyag)|bőrrel]] érintkezve hőt fejleszt, pl. a farmernadrágra csöppenő pillanatragasztó fájdalmas égési sérülést okozhat.


== Források ==
== Források ==

A lap 2015. szeptember 2., 06:02-kori változata

A pillanatragasztó (vagy cián-akrilát, cianoakrilát) egy erős, gyorsan kötő ragasztó, mely kémiai úton, a nedvesség hatására polimerizálódva alakít ki kötést a ragasztandó felületek között.

Története

A második világháború alatt, 1942-ben, miközben célzókészülékek készítésére alkalmas műanyagot próbáltak előállítani, a Dr. Harry Coover által vezetett kutatócsoport fedezte fel véletlenül a vegyületet. Dr. Harry Coover – már a Kodak Research Labs kutatójaként – 1951-ben kollégájával, Fred Joynerrel „újra felfedezte” a ragasztóanyagot, melyet 1958-ban hoztak először forgalomba.

Működése

Kémiailag a pillanatragasztó egy akrilgyanta, melyben a polimerizációt a vízben levő hidroxidionok idézik elő. Az úgynevezett anionos polimerizációs folyamaton megy keresztül, melyben a cianoakrilát monomerek a víz hatására egymáshoz kötődnek. A kötődő láncok addig kötődnek tovább, ameddig a polimerszálak csak bírják, így tartós műanyaghálót alkotnak, melyek polimerszálakkal kötik össze az összeragasztandó felületeket, különlegesen erős kötést hozva létre.

Használata

A pillanatragasztót a mindennapokban törött tárgyak javítására alkalmazzák, de használják a törvényszéki orvostanban is ujjlenyomatok rögzítésére, továbbá sebeket is össze lehet ragasztani vele. A ragasztó kötéséhez szükséges víz a felületek vagy a környező levegő nedvességtartalmából származhat.

A ragasztó kötésekor a polimerizációs folyamat olyan gyorsan megy végbe, hogy a bőrön található nedvesség miatt pillanatok alatt ráragadhat a bőrre. Ezért óvatosan kell kezelni, például ha a szembe kerül, akkor összeragaszthatja a szempillákat. Az akrilmonomerből távozó pára ingerli az orrot, a torkot és a tüdőt. A folyékony ragasztó pamuttal, gyapjúval, bőrrel érintkezve hőt fejleszt, pl. a farmernadrágra csöppenő pillanatragasztó fájdalmas égési sérülést okozhat.

Források

  • John Toedt, Darrell Koza and Kathleen Van Cleef-Toedt, Chemical composition of everyday products, GREENWOOD PRESS, London, 2005