Jules Ferry

Jules Ferry
Franciaország miniszterelnöke, közoktatási és kulturális minisztere
Hivatali idő 1880. szeptember 23. – 1881. november 10.
Előd	Charles de Freycinet
Utód	Léon Gambetta
Franciaország miniszterelnöke.
Hivatali idő 1883. február 21. – 1885. március 30.
közoktatási és kulturális miniszter
Hivatali idő 1879. február 4. – 1881. november 10.
Hivatali idő 1882. január 30. – 1882. július 29.
Hivatali idő 1883. február 21. – 1883. november 20.
Katonai pályafutása
Csatái	porosz–francia háború
Született	1832. április 5. Saint-Dié-des-Vosges
Elhunyt	1893. március 17. (60 évesen) Párizs
Sírhely	Right Bank Cemetery, Saint-Dié-des-Vosges
Párt	mérsékelt köztársaságpárti
Szülei	Charles-Édouard Ferry
Házastársa	Eugénie Risler (1875. október 23. – )
Foglalkozás	jogász
Iskolái	Párizsi Egyetem Paris Faculty of Law and Economics
Halál oka	szívinfarktus
A Wikimédia Commons tartalmaz Jules Ferry témájú médiaállományokat.

Jules François Ferry (Saint-Dié-des-Vosges, 1832. április 5. – Párizs, 1893. március 17.) francia politikus, ügyvéd, újságíró. A Harmadik Köztársaság 12. és 17. miniszterelnöke volt.

Pályafutása

Apja ügyvéd volt, és ő is jogot tanult Párizsban. Bírósági ügyvéd lett, de hamarosan az újságírás felé fordult. A La Presse-ben és a Le Temps-ban írt cikkeivel vált ismertté. Amikor a Le Temps szerkesztője lett, cikksorozatban bírálta a párizsi városigazgatást, amelynek élén Seine megye prefektusa, Georges Eugène Haussmann állt.

1865-től a prefektusok hatalma ellen, és a francia települések, városok nagyobb önállóságáért kampányolt. A települések szabadságát pártoló gondolatait Lausanne-ban is kifejtette a Béke és szabadság nemzetközi ligájának kongresszusán 1869-ben. Szintén abban az évben Seine megye egyik képviselője lett a törvényhozó testületben, ahol a baloldalon ülésezett. Más ellenzéki vezetőkhöz csatlakozva támadta III. Napóleon politikáját. Több képviselővel együtt azt kérte, hogy oszlassák fel a törvényhozó testületet, mert már nem képviseli az ország lakosságának többségét. Emiatt heves személyes vitája támadt Émile Ollivier-vel.

Ellenezte a Poroszország elleni hadüzenetet, és hiába követelte a fegyvergyártásra vonatkozó 1834-es törvény eltörlését. 1870. augusztus 4-én, amikor a wörthi vesztes csata híre eljutott Párizsba, és az emberek tömegesen özönlöttek a Bourbon-palota elé, Ferry arra szólította fel az egybegyűlteket a Concorde híddal szemben egy teraszról, hogy maradjanak a törvényesség határain belül. A november 15-én lemondott Étienne Arago helyett Párizs polgármesterévé nevezték ki. 1871. február 8-án Vosges nemzetgyűlési képviselőjévé választották. Kilépett a nemzetvédelmi kormányból, de még május 18-ig ellátta polgármesteri teendőit.

A kommün megalakulásakor azonnal elhagyta a párizsi városházát, és Versailles-ban csatlakozott az oda menekült kormányhoz.

Franciaország pozíciója meggyengült a vesztes porosz–francia háború után. A laurioni ezüstbányák kitermelési koncessziójával kapcsolatos problémák miatt Athénba küldték. Hazatért, amikor Adolphe Thiers megbukott, és a nemzetgyűlésben a baloldali republikánusok elnöke lett.

Patrice de Mac-Mahon lemondása után az új elnök, Jules Grévy Ferryre bízta 1879. február 4-én a közoktatási és kulturális tárcát. 1880. szeptember 23-án kormányfő lett. Óriási önbizalma ellenére vonakodva fogadta el a megbizatást, és végig mérsékelt és megalkuvó politikát folytatott.

Léon Gambetta után Charles de Freycinet alakított kormányt, és Ferry vette át az oktatási és kulturális minisztériumot. Az oktatás reformjával foglalkozott, és sikeresen megvédte a szenátus előtt az ingyenes és kötelező elemi oktatásról szóló törvénytervezetét, amit az 1882. március 28-án elfogadtak. Bevezették a világi oktatást, amelyben a leányok és fiúk 6 évestől 13 éves korig részesültek. A vallásos nevelést erkölcsi és polgári nevelés váltotta fel. A oktatási törvény megerősítette az állam semlegességét a vallás kérdésében, és szétválasztotta a köz- és magánszférát. Az igazolatlan és ismétlődő hiányzásokat büntették. Lehetővé vált, hogy a gyerekeket magánintézményekben, illetve otthon taníttassák.

1883. február. 22-én Grévy elnök másodszorra is megbízta kormányalakítással. Novemberben a külügyekért is felelős lett, de a francia hadsereg tonkini veresége után 1885 március 30-án kénytelen volt benyújtani lemondását. 1891-ben a szenátus tagja, 1893-ban a szenátus elnöke. Készer követtek el ellene merényletet, 1883-ban és 1885-ben. Golyóval a mellkasában élt tovább, halálát szívinfarktus okozta.

Kapcsolódó szócikk

Franciaország miniszterelnökeinek listája