A lív igei toldalékok története

Az igei toldalékok történetének összefoglalása

	PFU	PF	finn	észt	lív
időjelek	*-ø jelenidő	*-ø jelenidő	-ø	-ø	-ø
	*-k jelenidő	*-k jelenidő	–	–	–
	*-j múltidő	*-i imperfektum	-i	-si/-i	-iz/-īz
	*-s’ múltidő	–	–	–	–
módjelek	*-ø kijelentő mód	*-ø kijelentő mód	-ø	-ø	-ø
	*-ø felszólító mód	*-ø felszólító mód (Sg2-ben)	-ø	-ø	-ø
	*-k felszólító mód	*-k felszólító mód + *-ta/-tä Pl2 személyrag	-kaa/-kää	-ge	-õgid
	*-ne feltételes mód	*-ne lehetőségi mód	-ne	–	–
		*-η’c’i/-η’s’i > *-isi feltételes mód(az északi csoportban)	-isi	–	–
		*-kc’i > *-ksi feltételes mód (a déli csoportban)	–	-ks	-õks/-āks/-aks
		[*-va/-vä befejezetlen mn. in. + *-t partitívusz > *-vat/-vät referatív mód]	–	-vat	–
		[*-ja/-jä'1 nomen agentis > *-iji referatív mód]	–	–	-iji/-ji
		[*-k felszólító mód > *-k parancsoló mód]	–	-gu	-õg
igenemek	*-tз deverbális nomenképző	*-ta/-tä imperszonálisz/visszaható/szenvedő	-tt-/-tta/-ttä	-a-/-ta-/-da-	–
igenevek		*-ta/-tä deverbális nomenképző + *-k latívuszrag > *-tak/-täk infinitívusz	-ta/-tä/-da/-dä/-a/-ä/-Ca/-Cä	-da/-a	-õ/-Cõ/-dõ/-da
		*-ma/-mä deverbális nomenképző + *-hen illatívuszrag > *-mahen/-mähen	-ma/-mä	-ma	-õm/-mõ
	*-pз igenévképző	*-pa/pä befejezetlen melléknévi igenév > *-va/-vä	-va/-vä	-v	–
		*-ja/jä befejezetlen melléknévi igenév > *-ja/-jä	(-ja/-jä)	(-ja)	-ji
		*-ta/-tä passzívumképző + *-pa/pä befejezetlen mn. in. > *-tava/-tävä	-ttava/-ttävä	-tav/-dav	-tõb/-dõb
		*-n igenévképző + *-t (*-ut/-üt) denominális nomenképző > *-nut/-nüt	-nut/-nyt	-nud	-õn
		*-ta/-tä passzívumképző + *-u/-ü képző > *-tu/-tü	-ttu/-tty	-tud/-dud	-tõd/-dõd

Az időjelek

Az finnugor alapnyelv gazdag volt olyan képzőkben, amelyeket nem tudunk önálló szavakra visszavezetni. A képzők kezdetben aspektust jelöltek, később specializálódtak időjelekké: a folyamatosságot kifejezők jelenidő-jellé; a nem folyamatosságot kifejezők pedig múltidő-jellé váltak. Erre azért volt szükség, mert a puszta igető kifejezhetett jelen időt és múlt időt is, ennek megváltoztatásához volt szükség a képzőkre. Egyes finnugor nyelvekben ma is a jelen idő a jelölt a múlt időhöz képest. Ugyanakkor mindent összevetve a múlt idő ritkábban volt jelöletlen, mint a jelen idő.

Evvel magyarázható, hogy az alapnyelvre két múltidő-jelet is vissza tudunk vezetni, a *-j-t és az *-s’-t, e kettő közül az *-s’ eltűnt a balti-finn nyelvekből. A *-j a közfinn korra *-i-vé vált, amely az északi csoportban megőrződött, a déli csoportban viszont a -t végű igékben ti > si változás nyomán a nyelvérzék egy -si múltidő-jelet feltételezet, amely más tövű igékbe is átkerült. Az észtben ezt a -si jelet találjuk, a lívben -iz lett az alakja. A jelen idő lehetett jelöletlen, ennek folytatását találjuk a balti-finn nyelvekben is, a *-k elem eredetileg mozzanatos képző volt, amely a jelen idő jelévé, majd a felszólító mód jelévé vált.

A jövő időnek nincs jele, mind a három nyelvben a jelen idejű alak fejezi ki a jövő időt, szükség esetén valamilyen időhatározóval kiegészítve, úgy, ahogy a magyarban.

A módjelek

Az egyes szám második személyben a felszólító mód jelöletlen és személyrag nélküli, azaz a puszta igető fejezi ki. Többes szám második személyben jelenik meg a *-k jel, amelyhez a *-ta/-tä többes szám második személyű személyrag kapcsolódott. A finnben megmaradt a -k, az észtben és lívben -g-vé zöngésült. A finnben a személyrag -t-je kiesett, az észtben a személyrag emlékét a toldalékvégi -e őrzi, a lívben a -t -d-vé alakult.

Az alapnyelvi *-ne feltételes mód jele a közfinnben potenicálisszá, azaz a lehetőségi mód jelévé alakult, amely a cselekvés valószínű, lehetséges voltát fejezi ki, pl.: mennen ’talán megyek’. Az észtben és a lívben nem található meg, a finnben is nagyon ritka.

A közfinnben két feltételesmód-jel található, az északi csoportban az *-isi (< *-η’c’i/-η’s’i), a déli csoportban pedig *-ksi (< *-kc’i), ezekben talán a transzlatívusz és a prolatívusz elemeit találjuk. A finnben megőrzödött az -isi, az észtben és a lívben lekopott a véghangzó: -ks.

Az észt és a lív kifejlesztett két olyan módot, amelyek nem vezethetők vissza a közfinnre. Ezek balti hatásra alakultak ki, és a nyelveknek új eszközöket kellett kifejleszteniük ezek kifejezésére. Ezeknek az eseteknek nem csak a kifejezőeszköze, a felhasználása, de elnevezése is roppant változatos.

A referatív módnak nevei a szerint váltakoznak, hogy a mód melyik tulajdonságát emeljük ki. A magyarban nevezik kötőmódnak, mivel ’hogy’-gyal kezdődő mellékmondatokban fordul elő; függőmódnak, vagy idéző módnak, mivel az idézett szöveg ebben a módban áll; állítólagos módnak, mivel azt fejezi ki, hogy valamilyen hallomásból szerzett információt osztunk meg, amelynek igazságtartalmáról nem vagyunk meggyőződve, sőt kifejezhetünk vele szándékosan bizonytalanságot is. Latinul modus obliquus a neve, az obliquus jelentése: ’1. ferde, nem egyenes; 2. oldalsó, szélső; 3. közvetett’, fordíthatjuk tehát közvetett mód-nak. Másik latin neve a quotativus, azaz idéző mód. Észt elnevezése: kaudne kõneviis, amelyben a kaudne ’közvetett’-tet jelent, latin átvétel a kvotatiiv. A lettben az atstāstījuma izteiksme elbeszélő mód-nak fordítható, amely atstāstīt ’újramondani, újraírni’ igét tartalmazza.
Az észtben a referatív mód -vat végződése a *-va/-vä befejezetlen melléknévi igenévi képzőre és a *-t partitívuszragra megy vissza, a -vat minden személyben és számban azonos alakú. A lív -iji a *-ja/-jä képzőből jött létre. A -ja/-jä egyrészt a nomen agentis képzője, azaz olyan képző, amely névszóból vagy igéből hozza létre a cselekvőt vagy a tárgyat, pl.: ’énekes’: finn laulaja, észt laulja, lív lōlaji. Másrészt a folyamatos melléknévi igenévi másik képzője a *-va/-vä mellett, amely a karjalaiban és a vepszében használatos. A -ja/-jä és -va/-vä végű alakok válthatják is egymást, pl.: finn laulaja/laulava; észt laulja/laulev ’énekes/éneklő’. A -ji végű forma a lívben a folyamatos melléknévi igenévi alakká vált, szerkezetben először modus relativus lett belőle, kifejezhetett feltételességet és a közvetett megnyilatkozást.
Az -iji módjeles referatív igékhez nem járulnak személyragok, de többes számban megkapják a -d többesszám-jelet. A lettben a referatív mód végződései -ot az ún. egyenes igéknél, és -oties az ún. visszaható igéknél, ezek az alakok szintén személyragnélküliek. Az -ot/-oties azonos az egyik határozói igenév képzőjével, amely a mondatban mód- vagy időhatározó.

A másik, az észtben és a lívben megtalálható, nem közfinn eredetű igemód a parancsoló mód, latinul: jussiv, észt megnevezése: möönev kõneviis vagy jussiiv. A parancsoló mód közvetett parancsolást fejez ki, azaz akkor használják, ha mellékmondatban jelenik meg egy felszólítás. Az észtben a végződése -gu, a lívben -g, történetileg a felszólító mód jelére vezethető vissza. Egyik nyelvben sincs teljes paradigmája, az észtben minden számban és személyben azonos, a lívben többes számban az -õd többesjel járul hozzá.

Az igenemek

A balti finn nyelvekben található egy ún. imperszonáliszi alak, ennek lényege, hogy általános érvényű kijelentésekben önmagában állhat alany kitétele nélkül, pl.: finn Kutsutaan. ’Hívnak./Hívatnak.’ Csak egyetlen alakja van, amely megfeleltethető a harmadik személynek, de számot nem jelöl. Alapvetően aktív cselekvést fejez ki, de ha alanya valamilyen tárgy, akkor szenvedő szerkezethez hasonló jelentést kapunk (pl.: Ovi suljetaan. ’Az ajtó bezáródik./Az ajtók záródnak.’), ezért az imperszonáliszt passzívumnak is nevezik. A közfinnben *-ta/-tä, (esetleg *-tta/-ttä) volt az alakja, megegyezett a visszaható igeképzővel (pl.: finn houli ’gond’ > huoltaa ’gondoskodni’), a műveltető képző is innen származik (pl.: finn syödä ’enni’ > syöttä ’etetni’). A finnben -tta-/-ttä- az alakja, amelyben a mássalhangzó nyúlása feltehetően másodlagos. Az észtben -a-/-ta-/-da- alakokban fordul elő.
A lívben az igén egy -t- passzívumképzőt és egy -b elemet találunk, amely egyszerre lehet az egyes szám harmadik személyű igei személyrag vagy a folyamatos melléknévi igenév képzője. Az első esetben egy ragozott igével van dolgunk ‑ mint az észt vagy a lett esetében ‑ a második esetben pedig egy olyan passzív szerkezettel, amelyből hiányzik a ragozott ige és csak egy melléknévi igenév szerepel.

• lív: Iļ laps kītõb, ku ta doņņõb. ’A gyerekeről (azt) mondják, hogy szeszélyesek.’
  • észt: Lapsest öeldakse, et ta jonnib.
  • lett: Par bērnu saka, ka viņš niķojas.
• lív: Kuskõs lōlab. ’Valahol énekelnek.’
  • észt: Kuskil lauldakse.
  • lett: Kaut kur dzied.
• lív: Ku äb ūo tõvā, või siz kītõb vaigā. ’Ha nem mély, akkor azt mondják (rá, hogy) sekély.’
  • észt: Kui ei ole sügav, kas siis öeldakse madal.
  • lett: Ja nav dziļš, vai tad saka sekls.
• lív: Zīngõb luštõks. ’Az örömről énekelnek.’
  • észt: Lauldakse lusti pärast.
  • lett: Ziņģē par prieku.

Igenévképzők

A főnévi igenevek képzői

A közfinnben két infinitívuszi végződés volt. A *-tak/-täk a *-ta/-tä deverbális nomenképző és *-k latívuszrag összeolvadásával jött létre, a toldalékvégi -k hamar eltűnt, és a toldalék elején lévő t sem marad érintetlen. A finnben ugyan bizonyos esetekben megőrződött, de egy szótagos tövekben zöngésült (pl.: juoda ’inni’), a fokváltakozás nyomán pedig hasonult (pl.: nt > nn – mennä ’menni’; lt > ll – tulla ’jönni’; rt > rr – purra ’harapni’), vagy teljesen eltűnt (pl.: sanoa ’mondani’). Az észtben leggyakrabban -da alakban van jelen (pl.: elada ’élni’), de egy szótagos hosszú magánhangzóra vagy diftongusra végződő szavaknál az -a is előfordul (pl.: süüa ’enni’). A lívben hosszú magánhangzós szótag után és mássalhangzó-torlódásra végződő töveknél a t eltűnik és csak egy redukált magánhangzó, az -õ az alakja, más esetekben a t hasonul az előtte álló mássalhangzóval, alakja tehát -Cõ.
A finnben és a lívben ez az infinitívusz az elsődleges forma, ez a szótári alak, és minden olyan mondatbeli szerepet elláthat, amelyet a magyar -ni képzővel ellátott megfelelője, azaz lehet alany, tárgy és különböző határozók. Az észtben viszont visszaszorul a másik infinitívusszal szemben, és alapvetően csak tárgy a mondatban, a szótárban pedig a -ma végű igék találhatóak.
A *ma/-mä deverbális nomenképzőből és a *-hen illatívuszragból megalkotott *-mahen/-mähen infinitívusz minden vizsgált nyelvben erősen megrövidült, az illatívuszi rag teljesen lekopott, evvel magyarázható, hogy a finnben újra hozzáillesztették a ragot -maan/-mään alakban, ugyanakkor az észtben önállóan is magában hordozza az illatívuszi jelentést. Az alakja a finnben -ma/-mä, az észtben -ma, a lívben pedig -õm. Az infinitívuszokhoz különböző esetragok kapcsolódhatnak határozókat hozva létre.

Esetragos főnévi igenevek

	infinitívusz: - finn: -ta/-tä/-a/-ä/-Ca/-Cä - észt: -da - lív: -õ/-Cõ/-dõ/-da	infinitívusz: - finn: -ma/-mä - észt: -ma - lív: -õm/-ām/-am/-mõ
illatívusz: - finn: -Vn/-hVn/-seen - észt: -se - lív: -z		(a cselekvés kezdete) - finn: -maan/-mään - észt: -ma(-ø) - lív: -mõ(-ø)
inesszívusz: - finn: -ssa/-ssä - észt: -s - lív: -s/-õs	(egyidejű időbeliség) - finn: -essa/-dessa/-Cessa … - észt: -des - lív: -õs/-Cõs/-dõs/-das	(a cselekvés folyamatossága) - finn: -massa/-mässä - észt: -mas - lívben nincs
elatívusz: - finn: -sta/-stä - észt: -st - lív: -st/-õst		(a cselekvés befelezettsége) - finn: -masta/-mästä - észt: -mast - lív: -õmõst/-āmõst/-amõst
adesszívusz: - finn: -lla/-llä - észt: -l - lívben nincs		(módhatározó) - finn: -malla/-mällä - észtben nincs - lívben nincs
insztuktívusz: - finn: -n - észt: -n - lív: -ņ	(mód- és állapothatározó) - finn: -en/-den/-Cen - észtben nincs - lívben nincs
transzlatívusz: - finn: -ksi - észt: -ks - lív: -ks/-õks/-kõks	(célhatározó) - finn: -akse-/-dakse-/-Cakse- … - észtben nincs - lívben nincs	(célhatározó) - finnben nincs - észt: -maks - lívben nincs
abesszívusz: - finn: -tta/-ttä - észt: -ta - lív: -t/-õt		(állapothatározó) - finn: -matta/-mättä - észt: -mata - lív: -õmõt/-āmõt/-amõt

A főnévi igenevekhez kapcsolódó esetragok olyan határozókat hoznak létre, amelyek teljes tagmondatokat képesek helyettesíteni, leggyakrabban idő-, mód-, állapot- és célhatározók. A finnben nyolc, az észtben hat, a lívben négy ilyen található. A finnben a -ma/-mä infinitívuszi képző csak esetragok előtt fordul elő, az észtben viszont a -ma képzős alak lett az alapalak, és a -da képzős alak felhasználása a korlátozottabb.

A -ma képzős infinitívusz a belső helyhatározói esetekkel állva olyan rendszert alkot, amelyben az illatívusz a párhuzamosan folyó cselekvés kezdetét, az ineszívusz a folyamatosságát, az elatívusz pedig a befejezettségét jelöli.

pl.: finn

• Minä menen syömään, kun me tavaamme. ’Éppen enni indultam, amikor találkoztunk.’
• Minä olen syömässä, kun me tavaamme. ’Éppen evés közben voltam, amikor találkoztunk.’
• Minä tulen syömästä, kun me tavaamme. ’Éppen evésből jöttem, amikor találkoztunk.’

A lívben a -ma infinitívusz elatívuszának különleges funkciója van. A létigével olyan szerkezetet alkot, amely kötelességet fejez ki. A szerkezetben a létige ragozódik, az entitás pedig, amelyre a kötelezettség vonatkozik, datívuszban áll. A szerkezet minden valószínűség szerint lett hatásra jött létre. A lettben a létige mellett a főige jā- prefixummal ellátott jelen idejű töve található. Ezt a szerkezetet a lettben az ötödik igemódnak tartják, bár igemód léte ott is kétséges. A lettben kötelező módnak, azaz vajadzības izteiksme-nek (szó szerint: szükséges módnak) hívják, latin elnevezése debitívusz. A lívben is beszélnek debitívuszról, de ezeknek a szerkezeteknek az igemód léte it is vitatható.
A debitívusz létigéje mindig egyes szám harmadik személyű, a lettben az egyszerű jelen időben elmaradhat, de a lívben minden időben kötelezően ki kell tenni. A létigén megjelenhetnek egyéb szintetikusan képzett igemódok, mint például a feltételes mód.

• lív: Minnõn um āndamõst mūpõ vastūkst. ’Holnap kell választ adnom.’
  • lett: Man rītdien [ir] jādod atbilde.
• lív: Līvliztõn vȯļ kāndamõst saksād iggõzt. ’A líveknek hordoznia kellett a német igát.’
  • lett: Lībiešiem bija jānes vācu jūgs.
• lív: Mōilmõ äb mōdõkst rōntõd, mis vȯlks kēratõmõst. ’Nem tudni, a világon hány könyv van, amiket össze kellene írni.’
  • lett: Pasaulē nevarētu satilpt grāmatas, kas būtu jāsaraksta.
• lív: Mäddõn vȯlks vȯnd ätsmidēgõst mǟngamõst. ’Kellett volna játszanunk valamit.’
  • lett: Mums būtu bijis kaut kas jāspēlē.

A finnben az -a/-ä képzős infinitívusz is állhat ineszívusszal, ez egyidejűséget fejez ki, ez mindhárom nyelvben megtalálható.

• lív: Kēļ kūjõb jarā rõkāndõs. ’A nyelve kiszáradt beszéd közben.’
  • észt: Keel kuivab rääkides ära.

A finnben az -a/-ä végű infinitívusz kaphat esszívuszi ragot, az -ma/-mä végű pedig adesszívuszit, az észtben és lívben ilyeneket nem találunk. A cél kifejezésére a finnben és az észtben is a transzlítvusz szolgál, míg a finnben ez -a/-ä infinitívuszhoz, addig az észtben a -ma infinitívuszhoz társul. A -ma(/-mä/-mõ) infinitívusz abesszívusza viszont mind a három nyelvben előfordul.

pl.:	’kétségtelenül’	’jelöletlenül’	’akaratlanul’
lív	kōdlõmõt	tǟtõmõt	tōmõt
észt	kahtlemata	märkimata	tahtmata
finn	epäilemättä	merkkaamatta	tahtomatta

A melléknévi igenevek képzői

Az igenevek rendszerét a következő táblázat foglalja össze:

igenem		melléknévi igenév képzője		közfinn	finn	észt	lív
cselekvő	szenvedő	folyamatos	befejezett
-ø	–	-va/-vä	–	*-va/-vä	-va/-vä	-v	(-ji)
-ø	–	–	-nut/-nüt	*-nut/-nüt	-nut/-nyt	-nud	-n/-nd
–	-tta-/-ttä-	-va/-vä	–	*-ttava/-ttävä	-ttava/-ttävä	-tav/-dav	-tõb/-dõb
–	-tt-	–	-u/-ü	*-ttu/-ttü	-ttu/-ttü	-tud/-dud	-tõd/-dõd

A PF *-pa/pä befejezetlen melléknévi igenév gyenge fokú *-va/-vä alakja található meg a finnben: -va/-vä, ennek véghangzó nélküli változata pedig az észtben: -v. A lívben az ezzel párhuzamos PF *-ja/jä folytatását jelentő -ji található. Szintén ez a toldalék rögzült ebben a funkcióban a karjalaiban és a vepszében is. Vélhetően a *-va/-vä folytatása a lívben is megvolt, de valószínűleg a lívben tapasztalt erős redukálódás miatt a kikövetkeztethető *-b több más igei toldalékkal is egybeeshetett, ezért találjuk meg itt a -ji-t. A *-ja/-jä folytatása más funkcióban a finnben és az észtben is megtalálható.

Az *-n igenévképzőből és a *-t (*-ut/-üt) denominális nomenképző jött létre a PF *-nut/-nüt befejezett melléknévi igenévi képző, ennek alakja a finnben megőrződött: -nut/-nyt, az észtben a toldalékvégi -t zöngésül: -nud. A lívben alakja az egy szótagos hosszú magánhangzóra vagy diftongusra végződő tövűeknél -nd, a többi igénél mindössze -n.

A szenvedő alakokban ugyanezeket az elemeket találjuk a passzívum képzőjével kiegészítve, a szenvedő befejezetlen melléknévi igenév alakja a finnben -ttava/-ttävä, az észtben -tav/-dav, a lívben: -tõb/-dõb.

A szenvedő befejezett igenévi képző a *-ta/-tä passzívumképzőből és egy *-u/-ü képzőből áll, alakjai a finnben: -ttu/-tty, az észtben: -tud/-dud, a lívben: -tõd/-dõd. A finn passzívum képzőjében a nyúlást másodlagosnak tartják, csakúgy mint az észtben és a lívben a -tud/-dud és -tõd/-dõd végén a -d-t, amely feltételezhetően az aktív alakok mintájára kerültek a toldalék végére.

A melléknévi igenevek egymást kiegészítő rendszert alkotnak. A cselekvő melléknévi igenevek az ágens jelzőjét, a szenvedők a páciens jelzőjét adják. A magyarban három melléknévi igenevet különböztetünk meg, a folyamatos, a befejezett és a beálló melléknévi igenevet. Ez a rendszer nem tesz jelöltségében különbséget a befejezett melléknévi igenév esetében az ágens és a páciens között, míg a vizsgált három nyelv igen.

A -va/-vä, -v, -ji képzős alakok a magyar -ó/-ő képzős alakoknak feleltethetők meg. A -tava/-tävä, -tav/-dav, -tõb/-dõb képzősök pedig egyfelől a beálló, azaz az -andó/-endő képzős melléknévi igenévnek, másrészt a -ható/-hető képzőbokorral ellátott mellékneveknek. Mindkét magyar képzőcsoport passziválja a jelzőt. A magyar befejezett melléknévi igenév -t/-tt képzője egyszerre hoz létre az ágensre és a páciensre vonatkozó jelzőt, ezért a balti finn nyelvekben két megfelelője van. (Természetesen a melléknévi igenevek a mondatban nem csak jelzők lehetnek.) Ezt a rendszert találjuk a balti nyelvekben is.

pl.:	finn	észt	lív
’olvasó férfi’	lukeva mies	lugev mees	luggiji mīez
’olvasott férfi’	lukenut mies	lugenud mees	luggõn mīez
’olvasandó/olvasható könyv’	luettava kirja	loetav raamat	lugdõb rōntõz
’(el-/ki-)olvasott könyv’	luettu kirja	loetud raamat	lugdõd rōntõz

A személyragok

A finnugor nyelvekben az első és a második személyű alakok ragjai a személyes névmásokból alakultak ki. A névmások alakjai: *mV, *tV és *sV volt, többes számban ezekhez a *-k többesjel járulhatott. A balti finn nyelvekben a harmadik személyű alakok pedig a folyamatos melléknévi igenév *-pa/-pä végződéséből alakultak ki.

	kijelentő mód jelen időben			egyszerű múltban és feltételes módban
PFU	finn	észt	lív	finn	észt	lív
E/1: *mV	-n	-n	-b	-n	-n	-ø
E/2: *tV	-t	-d	-d	-t	-d	-t
E/3: (*sV)	-V	-b	-b	-ø	-ø	-ø
T/1: *mVk	-mme	-me	-n	-mme	-me	-mõ
T/2: *tVk	-tte	-te	-t	-tte	-te	-tõ
T/3: (*sVk)	-vat/-vät	-vad	-bõd	-vat/-vät	-d	-tõ

A *mV egyes szám első személyű személyes névmás a szó végére vonódva elvesztette véghangzóját, feltehetően a szabályos *-a/-ä > *-i > -ø hangváltozás következtében. A szóvégre kerülő *-m pedig minden esetben-n-né vált. Az egyes szám második személyű *tV névmással ugyanez történt annyi módosítással, hogy a szóvégre kerülő -t a finnben megőrződött, az észtben pedig zöngésült. A lívben megtaláljuk a -t és a -d alakot is.

A többes szám első és második személyben a szóvégről szabályosan eltűnt a *-k. A gemináták kialakulását avval magyarázzák, hogy a *-k jelenidő jele beleolvadt a személyragokba. A finnben a geminátákat találjuk, az észtben rövid mássalhangzókat, a lívben szintén, de a lívben a toldalék végéről eltűntek a magánhangzók.

Az egyes szám harmadik személyben a folyamatos melléknévi igenév *-pa/-pä képzője több változáson is átment. A finnben a *-pa/-pä a fokváltakozás nyomán *-va/-vä alakra változott, a véghangzó eltűnése után a v vokalizálódott, és hasonult az előtte álló tővéghangzóhoz, ma kijelentő mód jelen időben az egyes szám harmadik személyt a tővéghangzó megnyúlása jelöli. Az észtben és lívben a szóvégre kerülő *-p zöngésült, mindkettőben -b-t találunk.

Többes szám harmadik személyben a *-pa/-pä képzőhöz a -t többesjel kapcsolódott. Ennek eredményeként nemcsak a finnben találjuk a *-pa/-pä gyenge fokú -va/-vä változatát, hanem az észtben is. Az észtben a rag nem illeszkedik, csak -vad formában létezik, a szóvégen a -t zöngés megfelelőjét találjuk. A lívben a *-pat/-pät alakban mind a két mássalhangzó zöngésült, a köztük található magánhangzó pedig redukálódott: -bõd.

A vizsgált nyelvekben minden igének két ragozási sora van (nem számítva a felszólító mód és az imperszonális hiányos ragozását). Az egyszerű múlt idejű és a feltételes módú alakokban az egyes szám harmadik személy jelöletlen, amelyet az idő- és a módjel jelenléte tesz lehetővé. Ebben a ragozási sorban az észtben többes szám harmadik személyben nem a melléknévi igenév képzőjét, hanem a puszta többesszám-jel zöngésült változatát találjuk. A lívben a többes szám jele nem zöngésült, hanem a tővéghangzónak köszönhetően azonos alakúvá vált a többes szám harmadik személlyel. A lívben a többes számú alakon jellemző ebben a ragozásban a véghangzó megmaradása, aminek kiejtésbeli okai vannak. Az egyszerű múlt -iz- és a feltételes mód -ks- jele után az m és a t nem volna elég testes, a véghangzóval viszont önálló szótagot alkot.

A lívben a kijelentő mód jelen idő egyes szám első személyben található -b a harmadik személyből került át. Ez a jelenség bizonyára összefüggésben van azzal, hogy ez a két alak az egyszerű múltban és a feltételes módban is azonos alakú, ott jelöletlen. Az egyes szám első személyű -n szabályosan kopott le szóvégen, mivel azonban az igei paradigmákban ez a személy ritkán jelöletlen, ezért a másik paradigma alapján pótlódott. A tagadó igében a -b megjelent a többes szám első és második személyben is, a többes szám első személyben a szintén eltűnt szabályos *-m végződést pótolja: *-m > *-n > -ø.

A harmadik személyű alakok tehát az alapnyelvben jelöletlenek voltak, majd megjelentek rajtuk képzői vagy névmási eredetű toldalékok, ami nyomán az egyes szám harmadik személy lehetett jelölt vagy jelöletlen, a két alak bizonyára párhuzamosan élt egymás mellett. A harmadik személy kettőssége teremtette meg az alapot, hogy a későbbi korokban több leánynyelvben kialakulhasson a határozatlan és a határozott, valamint a visszaható ragozás. A balti finn nyelvekben ugyan nem különíthetők el ilyen ragozások (kivéve a vepszét, ahol is ez másodlagos jelenség), de mégis találhatunk néhány olyan elemet, amelyek akár egy önálló paradigma alapját is jelenthették volna. A finnben és az észtben az imperszonálisz csak a harmadik személyben fordul elő, a finnben a -ta- képző után egy -Vn rag áll, pl.: luetaan ’olvastatik’. Az észtben ugyanitt egy -kse ragot találunk, pl.: loetakse ’olvastatik’. A délésztben egyes nyelvjárásokban ebből a -kse ragból kialakult egy -s' rag, amely egy kettősséget eredményezett. Amennyiben a különböző jelentésű, nem visszaható és visszaható igék következetesen kapják meg a két különböző ragot, a jövőben akár ki is kialakulhatna két paradigma.

észak-észt:		dél-észt:
annab ’ad/adja’	annavad ’adnak/adják’	and ’ad/adja’	annase ’adnak/adják’
kasvab ’nő’	kasvavad ’nőnek’	kasvas ’nő’	kasvase ’nőnek’
kirjutab ’ír/írja’	kirjutavad ’írnak/írják’	kirotas ’ír/írja’	kirotase ’írnak/írják’

A -kse ragról azt tartják, hogy eredeti alakja egyes számban *-kse(n), többes számban pedig *-kset volt, ahol is a *-k- a jelen idő jele, a *-se(n)- az egyes szám harmadik személyű személyes névmás, míg a *-t a többes szám jele. Ez a *-se(n)/-set rag a balti finn nyelvekben mediális lehetett, az északi szamojéd nyelvekben hasonló konstrukciót találunk. Egyes vélemények szerint a magyar -ik személyrag is a harmadik személyű személyes névmásra (*sз) és egy névmásképzőre (*-kkз) vezethető vissza.

A tagadó ige

A finnugor nyelvek legtöbbjében megtalálható a tagadó ige valamilyen maradványa. A magyarban például az eldöntendő kérdésben megjelenő -e partikulát tekintik a tagadó ige reliktumának, amely erősen redukálódott, és funkciójában is teljesen átalakult. A balti finn nyelvekben a tagadó ige következő töveit találjuk: ä(l)-, e(l)- és a(l)-, amelyekhez a más igékhez is kapcsolódó személyragok járulnak.

	jelen			múlt	jusszív	felszólító mód
	finn	észt	lív	lív	lív	finn	észt	lív
E/1	en	ei	äb	iz	algõ	–	–	–
E/2	et	ei	äd	izt	algõ	älä	ära	alā
E/3	ei	ei	äb	iz	algõ	–	–	–
T/1	emme	ei	äb	iz	algõd	–	–	–
T/2	ette	ei	ät	izt	algõd	älkööt	ärgu	algid
T/3	eivät	ei	äb	izt	algõd	–	–	–

A finnben a jelen időben a tagadó ige töve e-, amelyet a személyragok követnek, az egyes szám harmadik személyben az *epä alak redukálódott ei-jé. Az észtben ez az egyes szám harmadik személyű ei alak terjedt át minden személyre. A lívben egy ä- tövet találunk, egyes szám első és harmadik személyben a -b végződés járul hozzá, amely szabályos, de többes szám első és harmadik személyben is ez tűnik fel, ezek az alakok bizonyára másodlagosak.

Jelen időben a finnben és az észtben a tagadó ige után az főige töve áll, pl.: finn lukea ’olvasni’ > minä luen ’én olvasok’ > minä en lue ’én nem olvasok’; észt lugema ’olvasni’ > ma loen ’én olvasok’ > ma ei loe ’én nem olvasok’. A lívben a tagadó ige után az ún. csonka ragozásos főige áll.

A tagadó ige múlt idejű alakjai csak az észt kodaverei nyelvjárásában és a lívben őrződtek meg. A lívben az iz a múlt idő jele, a tő maga eltűnt. A múlt idejű ragozás szintén eléggé redukált, a rag jelöletlen egyes szám első és harmadik, valamint a többes szám első személyben, a többi személyben -t ragot találunk. A múlt idejű tagadó ige után szintén a csonka ragozásos főige áll.

A kodaverei észt nyelvjárásban a tagadó segédige töve is megmaradt:
E/1 ezin, E/2 ezid, E/3 es’, T/1 ezimä, T/2 ezittä, T/3 ezid

Szintén csak a lívben találunk parancsoló módú tagadó igealakokat. Ebben az al- tő szerepel, egyes számban jelöletlen, többes számban a többes szám -d jelét kapja. Az utána álló főige szintén megkapja a parancsoló mód jelét és a többes számot.

Mind a három nyelvben megvan a tagadó ige felszólító módú alakja. A finnben a tő äl-, a lívben al-, az észt tőben az -r- rotacizáció eredménye, azaz másodlagos. Az egyes szám második személyű alak jelöletlen, a többes szám második személyen viszont megtaláljuk a felszólító mód és a többes szám jelét mind a három nyelvben. A segédige után a főigék szintén felszólító módban állnak, pl.:

• finn lue ’olvass’ > älä lue ’ne olvass’; lukekaa ’olvassatok’ > älkää lukeko ’ne olvassatok’
• észt loe ’olvass’ > ära loe ’ne olvass’; lugege ’olvassatok’ > ärge lugege ’ne olvassatok’
• lív lug ’olvass’ > alā lug ’ne olvass’; luggõgid ’olvassatok’ > algõd luggõgid ’ne olvassatok’.

A rövidítések és a jelek magyarázata

• A PFU a finnugor (proto-finnugor), az FP finn-permi, az FV a finn-volgai, a PF pedig a közfinn (proto-finn) alapnyelv jelölése.
• A szócikkben található nagy -C mássalhangzót (consonans) jelöl, az egyes toldalékok esetében a -C azt jelenti, hogy a toldalék avval a mássalhangzóval kezdődik, amellyel a tő végződik, a toldalék tehát tulajdonképpen megnyújtja az utolsó hangot, pl.: kiv ’kő’ CVC > kivvõn 'kőnek' CVC-CVC.
• A nagy -V magánhangzót (vocalis) jelöl. Ha a V felett makron van ͞V, akkor a magánhangzó hosszú, ha alatta pedig csónak, -͜V, akkor diftongussal van dolgunk.
• A -ø zéró morfémát, vagyis hangtest nélküli toldalékot jelent.

Források

• Az ehhez a szócikkhez kapcsolódó források a lív nyelv című szócikk forrásai között találhatóak meg.
• A lív nyelvű példamondatok a Lív-észt-lett szótár anyagából származnak.
• A toldalékok etimológiája Bereczki Gábor. 2000. Bevezetés a balti finn nyelvészetbe. Universitas Könyvkiadó. Budapest. monográfiáján alapulnak.