Pilinszky János

Pilinszky János
Pilinszky János 1965-ben
Pilinszky János 1965-ben
Élete
Született	1921. november 25. Budapest, Magyar Királyság
Elhunyt	1981. május 27. (59 évesen) Budapest, Magyar Népköztársaság
Sírhely	Farkasréti temető
Nemzetiség	magyar
Szülei	Pilinszky János, Baitz Veronika
Házastársa	Márkus Anna, Ingrid Ficheux
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok)	próza, líra
Alkotói évei	1938–1981
Első műve	Anyám
Kitüntetései	Kossuth-díj (1980) Magyar Örökség díj (1997) József Attila-díj (1971) Baumgarten-díj (1947)
Irodalmi díjai	Baumgarten-díj, József Attila-díj, Kossuth-díj
Hatottak rá	Simone Weil Fjodor M. Dosztojevszkij Friedrich Hölderlin Rainer Maria Rilke Søren A. Kierkegaard Blaise Pascal József Attila Babits Mihály Németh László Sheryl Sutton
Hatása	Tandori Dezső Tóth Judit Csorba Győző a „Hetek” Mező Ferenc Takács Zsuzsa
Pilinszky János aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Pilinszky János témájú médiaállományokat.

Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt, lévén a Nyugat, s szellemi utódának, a Magyar Csillagnak megszűnése után az Újhold (folyóirat) körül csoportosultak, mely lapnak 1946. és 1948. között társszerkesztője is volt; mindemellett munkatársa volt a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is.

Olyan művekről ismert mint az Apokrif, Harbach 1944, Ravensbrücki passió vagy rövid epigrammáiról mint a Négysoros, Mire megjössz vagy Harmadnapon, mely életművében a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát valamint az élet stációit átható félelmet és rémületet.

Költészetén megfigyelhető a 40-es évek alatti lágertapasztalatai, a keresztény egzisztencializmus, a tárgyias líra s katolikus hitének hatása, mely ellenére nem tartozik a hagyományos értelembe vett, szakrális témájú, papírók katolikus irodalmába, minthogy elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus”). Lírai művein túl a próza és a dráma műnemében is alkotott. Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó) versesköteteiben jelentek meg, 1977-ben adták ki a „Beszélgetések Sheryl Suttonnal” című párbeszédes regényét, 1957-től kezdve pedig gyermekeknek írt verses meséket (Aranymadár, A Nap születése). Drámái az 1974-es „Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, köztük egyfelvonásosak (Urbi et orbi – a testi szenvedésről, Élőképek) és hosszabb színművek is fellelhetőek. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.

Családja

Pilinszky egyik anyai ági felmenője

Családja származását tekintve Pilinszky ősei két fő forrásból érkeztek. Édesanyja ágáról Észak-Lotaringiából származó katolikus francia család, akik keletre haladván végül Bánátban elnémetesedtek; míg édesapja ágán a család legkorábbra visszavezethető őse egy Baján működő, szintén római katolikus, lengyel hentesember, Pilinszky János.

Johann Beitz, édesanyja ágának névadó őse 1670-ben született a mai németországi Gehlweiler városában, ahol a család három generációig tartózkodott. Felesége, Maria Barbara öt gyermeknek adott életet, ezek közül az első és a harmadik szüléskor kétpetéjű ikreknek. Az utóbbi terhességgel jött a világra Johann Adam Beitz, Pilinszky anyai ágának következő tagja. Elisabeth Margarete-tel köttetett házasságát szintén gazdag gyermekáldás jellemezte, mely gyermekek közül 1731-ben született a költő szépapja, Johann Nikolaus Beitz. Az ikerterhesség két nemzedékkel később is megfigyelhető az ágon, felesége, Maria Angela Hasler összesen hat gyermeknek adott életet, ezek közül ketten voltak ikrek. 1768. és 1771. között, Mária Terézia uralkodása élte csúcspontját a német területekről, többek között Lotaringiából, való betelepítés, mely időszak utolsó évében Johann Nikolaus Beitz és családja is kivándorolt a Bánátba. A költő ükapja, Johann Nikolaus Baitz már itt, Kisbánáton született (ma Comloşu Mare, Románia), s ettől kezdve ezt az alakváltozatot használta a család. Ugyan dédapjáról nem maradtak fenn dokumentumok, de anyai nagyapja, a már magyarul beszélő Baitz János még mindig Kiskomlóson működött, mint kádármester. A nagyapa az 1848–49-es forradalom és szabadságharcot követő időszakban az Országos 1848-as Párt híveként élte meg a korszak változásait. A szintén francia eredetű, Martin család lányát vette feleségül, mely frigyből hat gyermek született, köztük a költő édesanyja, Veronika. Két fivére korán meghalt, így csupán a négy németajkú nővér, Borbála („Bébi”), Erzsébet („Tete”), Mária és ő („Vera”) maradtak. Az utóbbi három egy csere keretein belül, Szegeden tanulta meg a magyar nyelvet, Borbála ötévesen leesett a padlás lépcsejéről, így szellemi visszamaradottsága miatt beszédbeli problémákkal küszködött, melynek ténye azonban vitatott. Szüleik korai halála után hagyták el Kiskomlóst, s Budapestre költöztek.

Pilinszky testvérével, édesanyjával és édesapjával

Az I. világháborúban anyja, Veronika önkéntes ápolóként dolgozott, ekkor ismerkedett meg idősebb Pilinszky Jánossal. Édesapja családját a névadó lengyel dédapáig, Pilinszky Jánosig lehet visszavezetni, aki Baján dolgozott, mint hentes. Guzmics Évával köttetett házasságából négy fiúgyermek maradt meg: József, Ferenc, Gusztáv s a katonai tiszti főiskolát végzett Zsigmond. Utóbbi a nemesi származású Thury család Ilona nevű leányát vette el, s az esküvőt követően költözött föl a család Budapestre. 1883. május 5-én született meg legidősebb fiuk, a költő nagybátyja, Pilinszky Zsigmond. Szakmai pályáját kezdetben harangöntőként kezdte (édesanyja családja, a szlovák származású Pozdechek haranggyárosok voltak), mígnem 1908-ban színpadi pályára lépett. Kezdetben a miskolci társulatnál játszott, majd egy évvel az első világégés kirobbanása előtt a budapesti Operaház szerződtette, mint Wagner-énekes. Ezt a vonalat meglovagolva indult el a nemzetközi pályája, a húszas évektől kezdve énekelt a tengerentúlon, a harmincas évekre már a világ legnagyobb Wagner-tenoristájaként tartották számon. Vele készült a világ első Wagner-operafelvétele, a Columbia Hanglemeztársaság gondozásában, a Tannhäuser. Pilinszky kiváltképp kedvelte énekését, lemezeit gyakorta hallgatta. Edvi Illés Erzsébettel kötött házassága rövidnek bizonyult, a folyton változó munkahelyei miatt a férj állandó háztartást nem tudott fönntartani. Pilinszky másik nagybátyja, Géza szintén a zene világában tevékenykedett, a Zeneakadémia elvégzését követően az Operaházban hegedült, ahol bátyja, Zsigmond tenorista volt. Hangszeres képesítése mellett énekes és zeneszerző is volt, pár zenekari mű is fűződik a nevéhez. A húszas évek számára is meghozták a külföldi karrier lehetőségét, Németország több városában énekelt, majd brácsaművészként helyezkedett el, 1937-től a berlini Metropol Theater foglalkoztatta. A második világháborút követő 50-es években végül ének- és zenepedagógusként dolgozott. Testvére János, a költő édesapja velük ellentétben mérnöknek tanult, mégis később jogot hallgatott, melyből doktorátust is szerzett. Apja hivatásos tiszti elveinek megfelelően harcolt az I. világháborúban, ami alatt sérüléseiből gyógyulva ismerkedett meg a háború alatt önkéntes ápolónőként dolgozó Baitz Veronikával. A háború után a postaszolgálatnál talált állást, ahol is a postafőfelügyelőség munkatársa lett, feleségével a belvárosban találtak otthonra, a Gróf Károlyi (ma Ferenczy István) utca 5. szám alatti bérházban. Ide született 1919-ben a költő nővére. Veronika, s két évvel később, 1921. november 25-én a költő, Pilinszky János.

Pilinszky János családfája:

Édesanyja korai felmenői
Johann Beitz   Maria Barbara                         Johann Adam   Elisabeth Margarete                         Johann Nikolaus   Maria Angela Hasler                             Johann Karl   Johann Nikolaus

Baitz Mihály

ismeretlen

Pozdech Ilona

Thury János

Pilinszky János

Guzmics Éva

Baitz János

Martin Veronika

Martin Péter

Ilona

Zsigmond

József

Ferenc

Gusztáv

Erzsébet

Borbála "Bébi"

Mária

Veronika

János

Zsigmond

Tibor

Attila

Géza

1. Márkus Anna, 2. Ingrid Ficheux

Pilinszky János

Veronika

Élete

Gyermekkora, tanulmányai

Édesapja, idősebb Pilinszky János révén katonagyerek volt, szigorú, kemény elvek mentén nevelte fiát. Gyakran ütötte, olykor nővére helyett is állta a pofonokat, lévén apja eszményei közé nem férhetett a nők bántalmazása. Mindezek következtében apja iránt félelemmel vegyes tisztelettel emlékezett vissza. Nővére, Veronika (a családban Erikának nevezték) csak akkor volt hajlandó a szerény és visszahúzódó Pilinszkyvel játszani, ha megígérte, hogy az adott játékokban hagyja nyerni.

1937 karácsonya családi körben

A képre kattintva láthatók a feliratok!
A Pilinszkyék érettségi találkozóján készült képen mind a költő (IV. sor 3.), mind barátai, Rékey Tibor (I. 7.), Rényi Oszkár (III. 1.) és Hoffmann Tivadar (III. 4.) látható

A Cukor utcai elemi iskolában (1927–1931) kezdte tanulmányait, ahol kitűnő tanulói magatartást tanúsított, majd a budapesti Piarista Gimnáziumban (1931–1939) „B” osztályában folytatta, ahol már főként csak a magyar óra érdekelte, s itt is kezdett el, 1935-től, tizennégy évesen verset írni. A piaristáknál töltött évei alatt négy osztályfőnöke is volt osztályuknak: Nagy Vince, Ferenczy Zoltán, Konszky Márton, Bátori József valamint Szita Imre személyében. Gimnáziumi évei alatt szerzett, későbbi életszemléletére is ható, hittani ismereteit Schütz Antal piarista szerzetes középiskolai tankönyvcsaládjából szerezte; az említett többkötetes könyv 1937-ben még megélte második kiadását, majd a fordulat éve után kiépült rendszer következtében egészen 1977-ig nem született hasonló volumenű magyar nyelvű könyv. Első osztályban rendre közepes tanuló volt, nem akart tanulni, pedig már ekkor jóval több ismerettel rendelkezett, mint társai, ezentúl már az Élet című folyóirat publikált költője volt. Második évében ismerkedett meg Dosztojevszkijjel az 1861-ben megjelent Megalázottak és megszomorítottak című regényét olvasván, amikor is először fordult figyelme az emberi szenvedés felé. Tanulmányi eredménye sokáig akadályozta, hogy az osztály egészével kapcsolatot alakíthasson ki, mivel ott és akkor a jó tanuló kizárólag a hasonló eredményű jó tanulóval barátkozott, valamint nem is vett részt sem a cserkészetben (paramilitáris jellegűnek tartotta), sem a rendezvényeken.

Pilinszky János érettségi képe

Később mégis kialakult az a szoros, öttagú baráti társaság, mely sokáig kísérte a költőt; ennek tagjai maga Pilinszky János, Honffy Tivadar, Rékey Tibor, Takáts Vilmos s Rényi Oszkár voltak. Pilinszky ötödik-hatodik osztályos korukban, miután a német Thomas Mann személyében közös témára találtak, egyszerűen megszólította a nála jobb tanulmányi eredményű Rékeyt – akivel a későbbi csoportból Rényi már első gimnazista koruk óta jóban volt –, hogy lesznek-e barátok. Ehhez a hármashoz társult később Honffy (Foxi) és Takáts. Velük együtt járta a kocsmákat, vagy hajnali órákig filozofáltak egymás lakásán. Egyszer Rékey és Takáts elvitték a solymári barlangba, ahol – még Rényi számára is ismeretlenül – eltévedtek, lévén a főbejárat helyett hátulról közelítették meg. Pilinszky ekkor felszólította az irodalomban szintén jártas osztálytársait, hogy szavaljanak verseket a nagy sötétben. Ott szembesült először azzal, hogy azok a szerzők, akiket korábban nagyra tartott, érvénytelennek hatnak az ilyen jellegű pillanatokban; később katonaévei alatt élt át egy hasonló szűrőerejű hatást, amikor is csupán a Bibliát tartotta meg magánál, minden más haszontalannak bizonyult könyvét hátrahagyta. Osztályfőnökei közül Bátori József állt hozzájuk a legközelebb, aki azonban 1945. után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol rendtársaival megalapította az első piarista rendházat a New York állambéli Derbyben, s Gerencséri Istvánnal létrehozta a Magyar Piarista Diákszövetséget. Iskolatársai visszaemlékezéseiben a fiatal Pilinszkynek ekkor, József Attila, Ady, Verlaine és Baudelaire szavalása mellett, Homérosz Iliasza volt a kedvenc alkotása, valamint Arany Jánost is nagyra becsülte.

Pilinszky és barátai a nyarakat a balatonkenesei Fürdő utca 2. szám alatti nyaralóban töltötte, melyet egészen a háború végéig megőrizett a Pilinszky család. Lévén akkoriban főként ügyvédek, tanárok, köztisztviselők és mérnökök rendelkeztek nyaralóval a környéken, Pilinszky köre hamar kibővült hasonló hátterű fiatalokkal. A gondtalan fürdés, teniszezés, beszélgetések valamint az esték, amelyekkor Pilinszky saját verseit szavalta a gyerekcsapatnak, alkotta kenesei élmények olyan korai verseire hatottak, mint az Éjféli fürdés, a Kikötőben vagy a Te győzz le címűek.

Felnőttkora

A középiskola befejeztével a Pázmány Péter Tudományegyetemen a jogon kezdte, majd a bölcsészkaron, magyar–olasz–művészettörténet szakon folytatta. Az egyetemet 1944-ben befejezte, de diplomát nem szerzett.

Első versei 1938–1939-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia nevű lapokban. 1941–1944-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 novemberében behívták katonának. 1945 februárjában került a németországi Harbach faluba, ahol – itt és más lágerekben betegeskedve – megláthatta a koncentrációs táborok szörnyű világát, ami meghatározta egész életét és a költészetét. 1945 őszén térhetett vissza szülővárosába. 1946–1948-ban az Újhold társszerkesztője volt, de erős kötődések fűzték a Vigilia és a Válasz csoportulásaihoz. Az utóbbi és a Magyarok közölte verseit. Első verseskötetét a Szent István Társulat adta ki 1946-ban, mellyel a következő évben Baumgarten-díjat kapott. 1947–1948-ban római ösztöndíjjal több hónapot Olaszországban töltött. 1949-től nem publikálhatott. Ez idő alatt verses meséket írt, és egy ilyen típusú könyvvel (Aranymadár) térhetett vissza az irodalmi életbe. 1955. október 12-én feleségül vette Márkus Anna festőművészt, de néhány hónap múlva el is váltak. (Anna az 56-os forradalom után Párizsba emigrált, ahol újból férjhez ment, de Pilinszkyvel mindvégig jó barátságban maradtak.) 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora. 1957-től az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.

A hatvanas évek elejétől többször utazott Nyugat-Európába (Lengyelország, Svájc, Belgium, Újvidék, Bécs, London, Róma), főleg Párizsban töltött hosszabb időt, sőt még az USA-ba is eljutott. Nővérének 1975-ös öngyilkossága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy nem írt több verset. A hetvenes évek végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett utolsó költői korszaka. 1971-ben József Attila-díjjal, 1980-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. 1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux-vel, akivel 1980 júniusában házasságot kötött. Második szívinfarktusának következtében hunyt el hatvanéves korában. A halál váratlanul érte, tele volt tervekkel. Június 4-én hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőben.

Czeizel Endre orvos-genetikus több tanulmányában is arra következtet, hogy a költő látens homoszexuális volt, amivel élete végéig sem tudott megbékélni, vallásos meggyőződése nem tette lehetővé számára, hogy megélje, de leküzdenie sem sikerült.

Pályakép

Első versei 1938–1939-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia című lapokban. 1941–1944-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1946–1948-ban az Újhold társszerkesztője, de erős kötődések fűzték a Vigilia és a Válasz csoportulásaihoz is. 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora. 1957-től haláláig az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái. A diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott.

Első verseskötete 1946 májusában jelent meg Trapéz és korlát címmel a Szent István Társulat kiadásában. Második verseskötete, a Harmadnapon csak 1959 szeptemberében jelenhetett meg, az irodalmi nyilvánosságban a hatvanas évek végéig elvétve szerepelt, irodalompolitikai megítélése lassan enyhült. A hatvanas évek elejétől gyakran hívták külföldi szereplésekre, idegen nyelvű köteteinek fordítási előmunkálatai is ebben az időben kezdődtek meg.

1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok s ettől kezdve a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számon tartani. Külföldi szereplései is megszaporodtak, minden évben hosszabb-rövidebb időt töltött Párizsban. Új költői korszaka szintén erre az időszakra esik: 1972-ben jelent meg a Szálkák, 1974-ben (négy színdarabbal együtt) a Végkifejlet, majd 1976-ban az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Kráter. 1976-tól nem írt több verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre Egy párbeszéd regénye alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnalt, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete („novellája”) készült el. Első kötetéért 1947-ben Baumgarten-díjat kapott. A következő elismerést, a József Attila-díj első fokozatát huszonhárom évvel később, 1971-ben kapta meg. 1974-ben megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. 1980-ban költői életművéért Kossuth-díjjal tüntették ki. 1962 őszétől volt tagja a Magyar Írószövetségnek.

Legismertebb művei közé tartozik az Apokrif, a Harbach 1944, a Francia fogoly, a Ravensbrücki passió, a Négysoros, a Mire megjössz vagy a Harmadnapon. Lírájában a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekülés hiábavalóságát, valamint az élet stációit átható félelmet és rémületet.

A Francia fogoly a magyar költészetben népszerű s kissé lenézett műfajt, az életképet újítja meg. Valójában kettős dráma zajlik le a versben: az epikus módon elmesélt történet a fogolytáborból szökött francia rabról és a másik, a lírai én, az emlékező drámája, aki a látott élménytől, az emberi esendőség és kiszolgáltatottság látványától nem tud szabadulni. A Ravensbrücki passióban a cím egyszerre általánosít és konkretizál, s ily módon a rab kivégzés előtti utolsó pillanatának ábrázolása mindenfajta szenvedés magába sűrítője és jelképe. Pilinszky nem a halált jeleníti meg, azt az utolsó versszak hétköznapi sorai szinte csak mellékesen jegyzik meg. Ami a költőt foglalkoztatja, az a halállal való szembenézés pillanata, a végtelen magány, mely borzasztóbb és tragikusabb a fizikai megsemmisülés hirtelen bekövetkezténél.

A Harmadnapon című költeményben a passió és a megsemmisítő tábor képeinek, utalásainak egymásba játszása nem fejeződik be a tragikum kimondásával, hanem - Pilinszkynél ritka módon - a feltámadás reményét sugallja.

Az Apokrif a Pilinszky-világkép nagy, összefoglaló verse. A cím a nem kanonizált iratra utal, műfaját tekintve valójában apokalipszis, a végítélet személyes leírása. Az atomhalál képei keverednek a lágerversekből ismert motívumokkal, az individuum kozmikus magányának képeivel a kései József Attila hangját is idézve. A második rész szervező gondolata a tékozló fiú példázatára épül, egyszerre a hazatérés reményét és reménytelenségét sugallva. Ugyanitt bukkan föl az emberi kommunikáció lehetetlenségének problémaköre, a szó, a beszéd elégtelensége. A harmadik egység Isten és ember viszonyával foglalkozik talányosan. Egyszerre értelmezhetjük elidegenedett kapcsolatként, passzív viszonyként, s hangsúlyozhatjuk a sor elejére vetett állítmányt is, azaz a kapcsolat meglétét.

Lírai művein túl a próza és a dráma műnemében is alkotott. Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó) versesköteteiben jelentek meg. 1977-ben adták ki a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című párbeszédes regényét, 1957-től kezdve pedig gyermekeknek is írt verses meséket (Aranymadár, A Nap születése). Drámái először az 1974-es „Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, közöttük mind egyfelvonásosakat (Urbi et orbi – a testi szenvedésről, Élőképek), mind hosszabb színművek fellelhetőek. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.

Művészetfilozófiája

A mélypont ünnepélye (Leiden)

Pilinszky János a művészet megközelítéséhez és magyarázatához egy saját rendszert alkotott, melyet cikkeiben, interjúiban és műveiben nevezett meg („evangéliumi esztétika”), de összefoglalóan sosem értekezett róla, s egységes rendszert sem alkotnak. Vallásos metafizikája, melyet a költő katolicizmus inspirált, szülte esztétikája nem ún. „befogadás-esztétika”, így értelmezésének, elemzésének középpontjában nem az áll, hogy magát a műalkotást az ember hogyan fogadja be, miként teszi magáévá. Ebből kifolyólag mind a művészeti alkotást létrehozó személy kiléte, milyensége, mind az ő céljai az adott alkotással kívül esnek ennek az esztétikának a vizsgált területén. Tehát az evangéliumi esztétika nem más, mint magának a művészetnek a metafizikája, melynek fő elemei a szeretet, a gyermeki szemlélődés, a személytelenség, a művész médiumként való felfogása és az alázat.

„Tűnődés az evangéliumi esztétikáról” című filmkritikájában fogalmazta meg először a rendszer alapjait, amikor is még egy „íratlan keresztény esztétikáról” beszélt. Pilinszky ebben kifejtette, hogy ez a vonás számos európai műben jelen volt, de egységesen soha senki se foglalta össze a tételeit. Véleménye szerint az evangéliumi esztétikának megfelelőek mindazok az alkotók, akik Jézus Krisztushoz kötődnek, tehát a krisztusi szeretetet valósítják meg. Az ‘evangéliumi’ szó használata nem egy krédóban foglalt hittételekre vonatkozik, hanem a szó bibliai értelmében használta. Ugyanebben a cikkben fogalmazta meg azon gondolatát is, hogy lévén minden egyes emberi lény kimeríthetetlen, s definiálhatatlan forrás, így a Jézushoz kapcsolódó esztétika határait, szabályait sem lehet konkrétan meghatározni. A mű további részeiben továbbá pontosította, hogy mit is ért a Krisztushoz kapcsolódáson. Esztétikájában szempontjai közül az legfontosabb, ahogy Jézus Krisztus szerette az emberiséget. Így a szeretet nem érzelem vagy a pillanat szülte ráhangolódás, hanem az arra való képesség, hogy egy embertársunkat a nehéz helyzeteiben megsegítsük; Pilinszky értelmezésében tehát egy művész akkor evangéliumi, ha követi Krisztust azon küldetésében, miszerint „…az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett…” (Máté 18,11). Ebből fakadólag minden egyéb aspektust elutasít, tehát az evangéliumi esztétika képes a klasszikus értelembe vett „szépérték” legtöbb formáját is elveszteni a fent nevezett cél érdekében. Mindemellett elutasítja az alkotó és az alkotás közötti falat, miszerint a mesternek kívülről kell szemlődnie. Az evangéliumi művész kapcsolata a művel közvetlenül a műben megy végbe, tehát nem a klasszikus távolságtartást hangoztatja, hanem azt a szemléletet, hogy a mű első percétől fogva segítse, szolgálja az alkotást létrehozója. Ehhez kapcsolódik azon tételszerű megállapítása, miszerint a művész médium, s azok a legjobb művészek, akik a mű ajándékát alázatuk révén a legtökéletesebben képesek átadni. Éppen ezért Pilinszky akképp vélekszik, hogy mindenkoron vigyáznia kell a művésznek, hisz egyfolytában ki van téve a kísértésnek, hogy ne a krisztusi szeretet vonalán haladjon tovább, hanem hogy a saját szempontjainak megfelelve alakítsa a művét. A második világháborút átélő, a megsemmisítő táborok és a hadifogolyság borzalmait látott költő ezen írásában úgy látta, hogy a szeretetnek kell a művészet témájává, alanyává válnia, lévén a klasszikus értelembe vett „szép” akkorra halott volt.

1970-ben „A »teremtő képzelet« sorsa korunkban” címmel tartott előadást Párizsban a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián, melynek leirata a „Nagyvárosi ikonok” kötetét követően minden kötetében helyet kapott. Charles Baudelaire és T. S. Eliot csapásán elindulva különbséget tételezett fel a fantázia és a képzelet között. Előadásában arról szólt, hogy a művészet maga, Isten és az ember közötti kapcsolat egy lehetséges megtestesülése, s egyúttal megfogalmazta korának művészetkritikáját – akik szerinte csupán tükörszerűen utánozták a világot, de semmi újat nem voltak képesek teremteni – mert a világban már meglévő dolgokra fókuszáltak. Pilinszky arról vall ebben a művében, hogy pusztán az ember nem képes ennek a helyzetnek a megjavítására, csupán az isteni kegyelem által.

Három évvel később, 1973-ban használta újra az ‘evangéliumi esztétika’ kifejezést a „Válasz” című cikkében, mely szintén a katolikus Új Ember periodikában jelent meg. Pilinszkyt számos kérdés érte, hogy mit is ért a kifejezésen, tehát mindezen kérdésekre válaszolandó írta meg a „Válasz”-t. Első részében ismét a szépségideál szükséges változásáról írt, miszerint a klasszikus, antik, görög-római szépséggel szemben, mely kiváltképp a harmóniára épült, az Istennel való egységnek kell az alapponttá lennie. A második részben az avantgárd irányzatokkal rokon véleményt fogalmazott meg, azaz a puszta formák követését a művészeknek maguk mögött kellene hagyniuk.

1976-ban jelent meg képzelt párbeszéde „Beszélgetések Sherryl Suttonnal” címmel, melynek huszadik fejezetében nyúlt ismét esztétikai kérdésekhez, s megerősítette korábbi elgondolásait. A mű címében is szereplő művésznővel a költő korábban valóban találkozott, s saját evangéliumi esztétikájának megvalósítóját vélte benne felfedezni. Utoljára 1977-ben bukkan fel a kifejezés, négy évvel a költő halála előtt, Kipke Tamással folytatott interjújában („Csönd és szemlélődés”). Pilinszky korábbi tételeit azzal egészítette itt ki, hogy ennek az esztétikának az eszköztelenség valamint a formai szegénység elvei mentén kell haladnia. Mindez azonban nem a lecsupaszított szövegek alkotását támogatandó elv, hanem annak a kifejezése, hogy a mű formája csupán másodlagos tartalommal bírhat.

Pilinszky János az esztétikán túl a költői műalkotások születését is górcső alá vette. Értelmezésében a költői munka egyszerre passzív és messzemenően aktív. Az aktív figyelem és várakozás semmittevését egy pillanat alatt töri meg az ihlet, mely után a koncentrálás maximuma jellemzi az alkotót. Ebből kifolyólag Pilinszky vélekedése szerint az igazi gondolkodás, az a semmire koncentrálás. Mindezt arra alapozta, hogy ameddig a gondolkodó ember egyszerűen tudatában van annak, amin gondolkodik, addig mindvégig már korábban megismert dolgok töltik ki a gondolatmenetét, tehát a problémát addig kell szűkíteni, ameddig az ember már nem gondolkozik és a probléma közepébe érve a semmire koncentrál. Ez a semmire fókuszálás szüli meg véleménye szerint azt a feleletet, melyet az ember az egyszerű részletekből képtelen lenne egyébként összerakni.

Az életében megjelent könyvei

Pilinszky János sírja Budapesten. Farkasréti temető: 22-1-94. Rétfalvi Sándor alkotása.

• Halak a hálóban (1942)
• Trapéz és korlát (1946)
• Aranymadár (1957)
• Harmadnapon (1959)
• Rekviem (1964)
• Nagyvárosi ikonok (1970)
• Szálkák (1972)
• Végkifejlet (1974)
• A nap születése (1974)
• Tér és kapcsolat (1975)
• Kráter (1976)
• Beszélgetések Sheryl Suttonnal (1977)
• Válogatott művei (1978)

Jelentősége

Megrázó verseket alkotott, melyekben feltárja az emberi lélek mélységét.

A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében

ki mer olvasni?

És ki mer

a lemenő nap szálkamezejében,

az ég dagálya és

a föld apálya idején

útrakelni, akárhová?

Ki mer

csukott szemmel megállani

ama mélyponton,

ott, ahol

mindig akad egy utolsó legyintés,

háztető,

gyönyörű arc, vagy akár

egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tud

nyugodt szívvel belesimúlni

az álomba, mely túlcsap a gyerekkor

keservein s a tengert

marék vízként arcához emeli?

Idézetek

• „Költő vagyok és katolikus.”
• „Nem az fontos, hogy hányat ver a madár a szárnyaival, hanem, hogy íveljen.”
• „Az igazi szeretet igazi próbája mégis, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt.”
• „Egyetlen reményem, hogy semmit se várok, s így kaphatok valamit. Ami, ha kevés is, messze felülmúl engem.”
• „(...)Csõnd akartam lenni / és dobogás. Lépcsõ közé szorult világ, / senki és semmi. Hétvégi remény.”
• „Gyermekkorom és életem másik nagy és perdöntő emberi élménye anyám szegény nővére (Bébi) volt… Én az ő nyelvét beszélem, valójában az ő félig artikulált dadogása az én anyanyelvem, költészetem forrása.”
• „Minden tetőről látni a napot.”

Díjak

• Baumgarten-jutalom (1947)
• József Attila-díj (1971)
• Kossuth-díj (1980)
• Magyar Örökség Díj (1997)

Emlékezete

• Budapest V. kerületében utcát neveztek el róla: a korábbi Szivárvány köz mai neve Pilinszky János köz.

Származása

Pilinszky János családfája

Pilinszky János (Budapest, 1921. nov. 27.– Budapest, 1981. máj. 27.) költő	Apja: Pilinszky János (1888. jún. 6.– 1937) posta-főfelügyelő	Apai nagyapja: Pilinszky Zsigmond katonatiszt, tanár	Apai nagyapai dédapja: Pilinszky János hentesmester
			Apai nagyapai dédanyja: Guzmics Éva
		Apai nagyanyja: Thury Ilona (1862 körül – Budapest, 1941. nov. 21.)	Apai nagyanyai dédapja: Thury János (1833 körül – Budapest, 1902. okt. 24.) gyáros
			Apai nagyanyai dédanyja: Pozdech Ilona
	Anyja: Baitz Veronika (Kiskomlós, 1892. okt. 6.– Budapest, 1959. febr. 21.)	Anyai nagyapja: Baitz János (? –1913) kádármester	Anyai nagyapai dédapja: Baitz Mihály
			Anyai nagyapai dédanyja: n.a.
		Anyai nagyanyja: Martin Veronika (? –1918 előtt)	Anyai nagyanyai dédapja: n.a.
			Anyai nagyanyai dédanyja: n.a.

Források

• Pollágh Péter: Pilinszky Jánosért (esszé), Parnasszus, 2012. Tavasz
• Czeizel, Endre (2002. 05). „Pilinszky János családfájának értékelése”. Kortárs irodalmi és kritikai folyóirat 44 (5). (Hozzáférés: 2011. május 11.)  

• Szabó Ferenc: Párbeszéd a hitről (HTML). A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár, 1999. október 3. (Hozzáférés: 2011. május 10.)

• Valaczka András: Jellé vált sorsok Dosztojevszkij és Pilinszky műveiben (HTML). www.tanarakademia.hu. (Hozzáférés: 2011. május 11.)

• Pilinszky János (1921-1981) (HTML). Fazekas Enciklopédia. (Hozzáférés: 2011. május 11.)

• Halmai, Tamás (2010. 07). „A kereszt esztelensége. Pilinszky Pascal-képéről”. Vigilia 74. (Hozzáférés: 2010. május 11.)  

• Hankovszky, Tamás (2005. 12). „Az alázat etikája és esztétikája”. A Tiszatáj diákmelléklete (109).  

• Szénási Zoltán: Vallás és vallomás (HTML). (Hozzáférés: 2011. május 10.)

• Szénási Zoltán: Vallás és vallomás (HTML). (Hozzáférés: 2011. május 10.)

• Színdarabok és meditációk (HTML). A magyar irodalom története 1945-1975, 2004. december 4. (Hozzáférés: 2011. május 10.)

• Kovács, Erika, Béládi Miklós, Rónay László, Bodnár György, Fülöp László.szerk.: Sőtér István: A magyar irodalom története 1945-1975, 1. kiadás, Budapest: Akadémiai Kiadó. ISBN 963-05-4304-4 [1986]. Hozzáférés ideje: 2011. július 27. 

• Takács Ferenc: Örök félidő (Mező Ferenc: Sör és hamu. Budapest, 2009, Orpheusz.) (HTML). Mozgó Világ. (Hozzáférés: 2011. május 10.)

• Takács Zsuzsa: A test imádása (HTML). Kultúra és Kritika. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékének kritikai portálja. (Hozzáférés: 2011. május 10.)

• Az Újhold irodalma (HTML). Sulinet.hu, 2007. február 19. (Hozzáférés: 2011. május 10.)

• Magyar életrajzi lexikon: Pilinszky János (HTML). Magyar Elektronikus Könyvtár, 2006. március 26. (Hozzáférés: 2011. május 10.)

• Tezla, Albert. Ocean at the Window: Hungarian Prose and Poetry since 1945 (english nyelven). University of Minnesota Press, 117. o.. ISBN 0816609926 [1981]. Hozzáférés ideje: 2011. május 10. 

• Ősi, János (2005), "Előszó", Prózaköltemények a Nyugat korszakától 1989-ig, Eötvös Loránd Tudományegyetem, <http://doktori.btk.elte.hu/lit/osi/disszertacio.pdf>. Hozzáférés ideje: 2011-05-10

• Zóka, Katalin (2006), "Pilinszky János meséi", A mesetradíció újraértelmezése a huszadik századi magyar irodalomban, Eötvös Loránd Tudományegyetem, <http://doktori.btk.elte.hu/lit/zoka/diss.pdf>. Hozzáférés ideje: 2011-05-10

• Kovács, Erika.szerk.: Hafner Zoltán: Pilinszky és a család, 1. kiadás, Budapest: Nap Kiadó. ISBN 978-963-9658-67-7 [2009]. Hozzáférés ideje: 2011. július 27. 

• Pilinszky János (HTML). (Hozzáférés: 2010. május 12.)

• Tudósközelben: Czeizel Endre orvos, genetikus (HTML). (Hozzáférés: 2010. május 12.)

• Dlusztus Imre: Pilinszky evangéliumi esztétikája, Katolikus Szemle 1989. 1. 31-42; 40

• Petőcz András: Pilinszky János: Négysoros, Magyar Nyelvőr, 1987. 1. szám

• Jelenits István: Pilinszky János evangéliumi esztétikája, Új Ember 200. 276-291.; 276

• Fáy Zoltán: Evangéliumi esztétika. Pilinszky János „művészetfilozófiája”, 1992. 9. 37-38.; 37.

• A Szentírás margójára (in: Publicisztikai írások, Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 232-233. o.)

• Az én karácsonyom (in: Beszélgetések, Digitális Irodalmi Akadémia, URL: http://www.dia.pool.pim.hu/html/muvek/PILINSZKY/pilinszky00989/pilinszky01019/pilinszky01019.html, letöltve: 2009. május 21.)

• http://www.flickr.com/photos/rehvonwald/5390543616/

• Hankovszky, Tamás (2006), "Az evangéliumi esztétika metafizikájának néhány alapfogalma", Pilinszky János evangéliumi esztétikája teremtő képzelete és metafizika, Eötvös Loránd Tudományegyetem, <http://doktori.btk.elte.hu/lit/hankovszky/disszertacio.pdf>. Hozzáférés ideje: 2010-05-12

• PIM

További információk

• Online hallgatható versei
• Pilinszky János: Fabula, saját előadásában (youtube.com)
• OSZK: összegyűjtött versei
• Magyar Elektronikus Könyvtár: összegyűjtött versei
• Czeizel Endre: Pilinszky János családfájának értékelése
• Magyar Alkotók Internetes Társulása
• Hungaroton lemez: PILINSZKY JÁNOS versei a költő előadásában (1979, 2004), HCD 13838
• Életrajza a Literatura.hu-n
• Tillmann J. A.: Kristály a kö(ny)veink között. Pilinszky magánpapírjai: Naplók, töredékek
• Pilinszky János a PORT.hu-n (magyarul)
• Pilinszky János profilja a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján
• Pilinszky János művei fordításokban - Bábel Web Antológia

Két film Pilinszkyről

• 'Lírai riport Pilinszky Jánossal, riportfilm, 1988, (45 perc) a PORT.hu-n (magyarul)
• 'Pilinszky János, dokumentumfilm, (14 perc) a PORT.hu-n (magyarul)

A Wikimédia Commons tartalmaz Pilinszky János témájú médiaállományokat.

A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak Pilinszky János témában.