Olasz Királyság

Olasz Királyság egy 1861–1946 között, a mai Olaszország területén alakult állam volt.

Történelme

Kikiáltásának előzményei

A krími háború alkalmat kínált a Szárd Királyság számára, hogy kilépjen a nemzetközi porondra. Cavour 15 000 katonát küldött 1855-ben a Krímbe. A párizsi békekonferencián így ott lehetett ő is. Szerette volna elérni, hogy megkapja a Pármai és a Modenai Hercegséget és hogy a franciák és az osztrákok vonják ki a csapataikat Itáliából. Végül csak a Pápai Államban és a Bourbonok koronája alá tartozó államokban (a Nápoly–Szicíliai Királyságban és a Pármai Hercegségben) folytatott rossz kormányzás elítélését sikerült kimondatnia, Itáliában azonban megnőtt Piemont tekintélye.

A háború 1859. április 26-án kezdődött. Az osztrákok hadvezére, Gyulai Ferenc táborszernagy gyors támadással szerette volna szétverni az szárd haderőt, még a franciák megérkezése előtt. A piemontiak azonban kitértek az osztrákok elől dél felé. Közben a francia haderő is megérkezett, és megmozdultak a közép-itáliai államok is. 1859. április 27-én II. Lipót elmenekült Firenzéből, ahol ideiglenes kormány alakult, amely kimondta Toszkána Szárd–Piemonthoz csatolását.. Június 13-án felkeltek a modenaiak, akik szintén csatlakoztak Piemonthoz. Ugyanezt tette június 29-én Párma is.

A háború döntő csatáit Magentánál (1859. június 4.) és Solferinónál (1859. június 24.) vívták meg. Magentánál a franciák megverték az osztrákokat, és bevonultak Milánóba, a solferinói véres csatában is visszavonulásra késztették a 29 éves Ferenc József császár vezette osztrákokat. III. Napóleon császár azonban megelégelte a háborút, és rádöbbent, hogy olyan Olaszország van születőben, amely Franciaország vetélytársa lehet a Földközi-tenger térségében. Így 1859. július 8-án Villafrancában megállapodott Ferenc Józseffel a fegyverszünetről és az előzetes békefeltételekről. A békekötés november 10-én történt meg Zürichben, olyan feltételek mellett, mintha az osztrákok győztek volna. Ausztria megtarthatta Velencét, Lombardiát átadta Franciaországnak. A békekötés kimondta, hogy a közép-itáliai államok nem csatlakozhatnak Piemonthoz. A békét II. Viktor Emánuel is elfogadta, Cavour tiltakozásul lemondott.

Azonban a közép-itáliai államok Piemonthoz való csatlakozását nem lehetett meg nem történtté tenni. 1859 novemberében Modena, Parma és Romagna egyesült, majd 1860. március 18-án Emilia is kimondta csatlakozását Piemonthoz. 1860. március 22-én Toscana ugyanígy tett. A miniszterelnökként visszatért Cavournak sikerült elismertetnie III. Napóleonnal a közép-itáliai államok csatlakozását Piemonthoz. Ennek fejében át kellett adnia Franciaországnak Nizzát és Savoyát.

1860 tavaszán a mérsékelt liberálisok nem gondolták, hogy a Savoyai-ház királyságát egyesíteni lehetne Dél-Itáliával is. Tőlük függetlenül ezt tervezték a hazaszeretettől fűtött polgári demokratikus erők, az észak- és közép-olaszországi kis- és középpolgárság különféle rétegeiből kikerült fiatalok.

Ezeknek a hazafiaknak Giuseppe Garibaldi volt a vezérük. Garibaldi külsőleg inkább franciának nézett ki. Iskolázatlan tengerészként kezdte, majd belépett a republikánus Mazzini Ifjú Itália szervezetébe. Belépett a piemonti hadiflottához, ahol összeesküvés vádjával halálra ítélték. Dél-Amerikába menekült, ahol részt vett a függetlenségi harcokban, így már 1848 előtt legenda lett belőle Itáliában, amit 1848-49-ben a Római Köztársaság katonai erőit irányítva megerősített. A forradalom leverése után külföldre menekült. 1859-ben felajánlotta kardját Viktor Emánuelnek, de hűvösen fogadták.

1860. május 6-án Garibaldi 1089 vörös inges emberével elindult Genovából, hogy felszabadítsa dél-itáliai honfitársait. Május 11-én szálltak partra Marsalában, és megindultak Palermo felé. Garibaldi a következőket mondta: „Itt most vagy megteremtjük Olaszországot vagy meghalunk”. 1860. június 6-án elfoglalták Palermót, majd 1860. június 21-én Milazzónál legyőzték a Bourbon királyi sereget. 1860. augusztus 20-án Garibaldi átkelt Szicíliából Calabriába, majd szeptember 7-én bevonult Nápolyba. Ezután Róma elfoglalását tervezte.

Cavour vegyes érzelmekkel fogadta a hódítások hírét. Nem akarta, hogy a republikánus érzelmű Garibaldi IX. Piusz pápa ellen induljon, ezáltal alkalmat adva Ausztriának, Franciaországnak, az európai konzervatív monarchiáknak, hogy fegyveres erejükkel az egyház védelmére keljenek.

1860. szeptember 11-én megindult a piemonti sereg, benyomult az Egyházi Államba, részben azért, hogy megelőzze Garibaldit, és megmentse a pápát, részben azért, hogy területeket vegyen el a Pápai Államtól. Viktor Emánuel el is ragadta Emiliát, Romagnát, Marchét és Umbriát, csak Lazio tartomány és Róma maradt a Pápai Állam fennhatósága alatt. Szeptember 18-án a szárd–piemonti haderő szétverte a pápai fősereget, október 1-jén pedig döntő csapást mért a nápoly–szicíliai királyi seregre. A Garibaldi-kérdés megoldását a király vállalta magára. Október 26-án találkozott vele Teanónál. Viktor Emánuel megköszönte Garibaldi szolgálatait és elbocsátotta őt.

Az 1860. október 21-én megrendezett népszavazás eredménye alapján Dél-Itália is csatlakozott a Szárd–Piemonti Királysághoz. Savoya tartományt viszont, a Savoyai-ház törzsbirtokát a katonai segítség fejében át kellett engedni III. Napóleonnak. A Torinóban összeült olasz parlament 1861. április 27-én II. Viktor Emánuelt az egyesült Olaszország királyává kiáltotta ki. A király Cavournak adott kormányalakítási megbízást, ő azonban nemsokára, június 6-án meghalt.

Forrás

• Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789-1914, második, átdolgozott, bővített kiadás, Korona, Budapest, 2005. ISBN 963-9036-60-9