„Magyar 2. hadsereg” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
aNincs szerkesztési összefoglaló |
|||
25. sor: | 25. sor: | ||
Az 1941-es év végéig Magyarország az ún. [[Kárpát-csoport]]tal (ennek alárendeltségébe tartozott a [[Gyorshadtest]], az 1. hegyi és a 8. határvadász dandár), majd [[július 8]]-tól csak a Gyorshadtesttel, novembertől pedig a [[Magyar Megszálló Erők]]kel (5 dandár) vett részt a Szovjetunió elleni háborúban. Az [[1942]]-es év elején azonban a német hadvezetés egyenesen követelésekkel lépett fel a magyar katonai vezetéssel szemben, a háborúban való részvételt illetően. Ahogy a Honvédség vezérkari főnöke, [[Szombathelyi Ferenc]] fogalmazott: ''„Ha eddig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy ha mindenáron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk, úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak.”'' |
Az 1941-es év végéig Magyarország az ún. [[Kárpát-csoport]]tal (ennek alárendeltségébe tartozott a [[Gyorshadtest]], az 1. hegyi és a 8. határvadász dandár), majd [[július 8]]-tól csak a Gyorshadtesttel, novembertől pedig a [[Magyar Megszálló Erők]]kel (5 dandár) vett részt a Szovjetunió elleni háborúban. Az [[1942]]-es év elején azonban a német hadvezetés egyenesen követelésekkel lépett fel a magyar katonai vezetéssel szemben, a háborúban való részvételt illetően. Ahogy a Honvédség vezérkari főnöke, [[Szombathelyi Ferenc]] fogalmazott: ''„Ha eddig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy ha mindenáron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk, úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak.”'' |
||
A német követelések először Hitler [[1941]]. [[december 29.]] – [[1942]]. [[január 1.]] között [[Benito Mussolini|Mussolininek]], [[Ion Antonescu|Antonescunak]] és [[Horthy Miklós|Horthynak]] írt leveleiben jutottak |
A német követelések először Hitler [[1941]]. [[december 29.]] – [[1942]]. [[január 1.]] között [[Benito Mussolini|Mussolininek]], [[Ion Antonescu|Antonescunak]] és [[Horthy Miklós|Horthynak]] írt leveleiben jutottak kifejezésre. Legfőbb oka a [[Barbarossa-terv]] meghiúsulása és az [[1941]] végi és [[1942]] eleji szovjet ellentámadás során elszenvedett nagy német veszteség volt, ami arra sarkallta a németeket, hogy az eddiginél nagyobb arányban vegyék igénybe szövetségeseik haderejét. |
||
[[Wilhelm Keitel]] vezértábornagynak január végi [[Bukarest|bukaresti]] tárgyalásai során sikerült megállapodnia Antonescuval a fronton harcoló és megszálló feladatokat ellátó román csapatok számának 26 hadosztályra növeléséről, ám ezt a románok két feltételhez kötötték. Az egyik az volt, hogy Magyarország is vállaljon nagyobb szerepet a keleti hadjáratban, valamint követelték, hogy Németország garantálja Románia területi épségét a háború alatt Magyarországgal és Bulgáriával szemben. A német hadvezetés tisztában volt a Magyar Királyi Honvédség gyenge felszereltségével, de úgy gondolták, hogy a német csapatok szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatók lesznek, mint a jobban felszerelt román és olasz hadtestek. |
[[Wilhelm Keitel]] vezértábornagynak január végi [[Bukarest|bukaresti]] tárgyalásai során sikerült megállapodnia Antonescuval a fronton harcoló és megszálló feladatokat ellátó román csapatok számának 26 hadosztályra növeléséről, ám ezt a románok két feltételhez kötötték. Az egyik az volt, hogy Magyarország is vállaljon nagyobb szerepet a keleti hadjáratban, valamint követelték, hogy Németország garantálja Románia területi épségét a háború alatt Magyarországgal és Bulgáriával szemben. A német hadvezetés tisztában volt a Magyar Királyi Honvédség gyenge felszereltségével, de úgy gondolták, hogy a német csapatok szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatók lesznek, mint a jobban felszerelt román és olasz hadtestek. |
A lap 2013. január 13., 14:27-kori változata
A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Sztálingrád körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben. A Főparancsnokság és az ország vezetésének mozgástere a katasztrófa elkerülésére teljesen beszűkült.
1938-ra a tengelyhatalmak európai politikai előtérbe helyeződése Magyarország számára lehetőséget biztosított a fegyverkezési egyenjogúságra (1938. augusztus 23-i bledi egyezmény). A lehetőséget a gazdaság növekedése is biztosította. Ezek alapján életbe lépett a Huba hadrend, melyet (1943-ig, a Szabolcs hadrend kialakításáig) többször változtattak.
1940. március 1-jén a hadrendben három hadsereg-parancsnokságot állítottak fel:
- 1. Szolnok (később Kolozsvár): a debreceni VI., a kassai VIII. és a kolozsvári IX. hadtestből (1. magyar hadsereg),
- 2. Budapest: a budapesti I., a székesfehérvári II. és a miskolci VII. hadtestből (2. magyar hadsereg),
- 3. Pécs: a szombathelyi III., a pécsi IV. és a szegedi V. hadtestből (3. magyar hadsereg).
A megalakult három hadsereg egyikét sem vetették be eredeti szervezetében. A hadtestekben a rendelkezésre álló rövid idő alatt nem sikerült jelentős mennyiségi fejlesztést végrehajtani, ezért megmaradt a két gyalogezredes kialakítás. Ezt a formációt 1942. február 12-től kis átalakítással könnyű hadosztálynak (rövidítve: k.ho) keresztelték. Állományukba olyan ezredközvetlen alosztályok is bekerültek, amelyek eddig a gyalogdandárok hadrendjében nem szerepeltek, nevezetesen: egy-egy kerékpáros- és huszárszakasz, illetve egy kísérő könnyűágyús üteg.
1942 januárjában Magyarország német követelésre[1] (mely 15 harcoló és 8 megszálló hadosztály vezetésének német részre történő átengedését tűzte ki célul) megbízta a 2. magyar hadsereg-parancsnokságot egy három hadtestből (9 könnyű hadosztályból), egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból álló hadsereg összeállítására. A hadsereget teljes egészében német irányítás alá helyezték, alkalmazásának módját, területi és időbeli hatályát nem korlátozták.[2] A hadsereg a német Déli Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) alárendeltségébe került.
A hadsereg felállításának előzményei
A Magyar Honvédség 1941. június 26-án, a kassai bombázásra és egy Rahó mellett haladó gyorsvonatra mért légitámadásra hivatkozva jelentette be hadba lépését a Szovjetunióval szemben. Az 1941-es évben azonban még a keleti hadjáratban való katonai részvételt csak a német hadvezetés kérései határozták meg.
Az 1941-es év végéig Magyarország az ún. Kárpát-csoporttal (ennek alárendeltségébe tartozott a Gyorshadtest, az 1. hegyi és a 8. határvadász dandár), majd július 8-tól csak a Gyorshadtesttel, novembertől pedig a Magyar Megszálló Erőkkel (5 dandár) vett részt a Szovjetunió elleni háborúban. Az 1942-es év elején azonban a német hadvezetés egyenesen követelésekkel lépett fel a magyar katonai vezetéssel szemben, a háborúban való részvételt illetően. Ahogy a Honvédség vezérkari főnöke, Szombathelyi Ferenc fogalmazott: „Ha eddig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy ha mindenáron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk, úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak.”
A német követelések először Hitler 1941. december 29. – 1942. január 1. között Mussolininek, Antonescunak és Horthynak írt leveleiben jutottak kifejezésre. Legfőbb oka a Barbarossa-terv meghiúsulása és az 1941 végi és 1942 eleji szovjet ellentámadás során elszenvedett nagy német veszteség volt, ami arra sarkallta a németeket, hogy az eddiginél nagyobb arányban vegyék igénybe szövetségeseik haderejét.
Wilhelm Keitel vezértábornagynak január végi bukaresti tárgyalásai során sikerült megállapodnia Antonescuval a fronton harcoló és megszálló feladatokat ellátó román csapatok számának 26 hadosztályra növeléséről, ám ezt a románok két feltételhez kötötték. Az egyik az volt, hogy Magyarország is vállaljon nagyobb szerepet a keleti hadjáratban, valamint követelték, hogy Németország garantálja Románia területi épségét a háború alatt Magyarországgal és Bulgáriával szemben. A német hadvezetés tisztában volt a Magyar Királyi Honvédség gyenge felszereltségével, de úgy gondolták, hogy a német csapatok szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatók lesznek, mint a jobban felszerelt román és olasz hadtestek.
Magyarország nagyobb katonai részvételének kierőszakolására Joachim von Ribbentrop külügyminiszter és Keitel vezértábornagy érkezett Magyarországra. Ribbentrop a Bárdossy László miniszterelnökkel való tárgyalásai legelején a teljes Magyar Honvédség részvételét kérte.[3] Hosszas alkudozások után, január 9-én Bárdossy végül megígérte, hogy Magyarország ha 100%-ban nem bocsátja is Németország rendelkezésére haderejét, de „hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni” a Keleti front harcaiban való részvételre. Másnap Horthy levélben biztosította Hitlert, hogy a magyar hadsereg részt vesz a tavaszi hadműveletekben.[4]
A hadsereg létrehozása, felszerelése, kivonulása, ellátása
Szervezet
A mozgósításra a III. szombathelyi, IV. pécsi és VII. miskolci hadtestet jelölték ki. Saját hadrendi alakulatából csak kettőt vehetett igénybe, a harmadikat idegen alakulattól kapta.
A hadsereg kialakításánál a következő elveket alkalmazták:
- Az ország egész területéről egyenletesen hívtak be katonákat, az egyébként szokásos területi kiegészítés helyett (egyenletes terhelés).
- A mozgósítottak a honvédség sorállományának 20%-át nem haladhatták meg.
- A mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét igényelhették.
- A hiányzó hányadot a 35-40 éves póttartalékosokkal egészítették ki.
A kivonuló csapatok kb. 20%-a volt nem magyar nemzetiségű (elsősorban erdélyi románok, ruszinok, munkaszolgálatra kötelezett zsidók és baloldali mozgalmakban résztvevő, ún. megbízhatatlan kategóriájú besorozottak aránya 10% volt, (őket igyekeztek nem harcoló beosztásban alkalmazni, például fogatosok), ami nagyjából megfelelt a lakosság etnikai összetételének.
Az összeállításnál ezeket az elveket nem lehetett teljes egészében végrehajtani, mert figyelembe kellett venni, hogy 1941 októberétől 5 megszálló gyalogdandár (10 gyalogezred; 30 zászlóalj) működött.
A kivonuló alakulatokat több alkalommal átszervezték (néha új is alakult) a hadi helyzet vagy a feltöltések következtében.
A hadsereg kivonuló alakulatai és parancsnokai
III. szombathelyi hadtest
hadtest | könnyűhadosztály | gyalogezred | zászlóalj | megjegyzés |
---|---|---|---|---|
III. szombathelyi vitéz Domaniczky Ödön altábornagy ( - 1942. június 28),Rakovszky György vezérőrnagy (1942. június 28 –),Stomm Marcel vezérőrnagynak | hadtestközvetlen alakulatok | VI. kerékpáros-zászlóalj (kiállította: nagyszöllősi VIII. kerékpáros-zászlóalj) | ||
6. komáromi Gödry János ezredes (-1942. augusztus 8.) vitéz Szabó László vezérőrnagy (1942. augusztus 8. – 1942. augusztus 20.) | hadosztályközvetlen alakulatok | |||
6. tábori tüzérezred (Manhold Ede ezredes) | ||||
6. híradószázad | ||||
6. huszárszázad | ||||
6. légvédelmi gépágyús üteg | ||||
6. fogatolt vonatoszlop | ||||
22. komáromi (vitéz Haynal Alajos)(kivonulás-1942. szeptember 16.) Farkas Zoltán ezredes (1942. szeptember 16.-végig) | ezred közvetlen alakulatok | |||
aknavető század | ||||
gépkocsizó géppuskás század | ||||
tábori kísérő üteg | ||||
páncéltörő ágyús század | ||||
árkász század | ||||
híradó szakasz | ||||
kerékpáros és lovas szakasz | ||||
?? | ||||
22/II. (Komárom) | ||||
22/III. (Léva) | ||||
52. komáromi Temesy Béla ezredes | ezred közvetlen alakulatok | |||
aknavető század | ||||
gépkocsizó géppuskás század | ||||
tábori kísérő üteg | ||||
páncéltörő ágyús század | ||||
árkász század | ||||
híradó szakasz | ||||
kerékpáros és lovas szakasz | ||||
52/I. (Komárom) | ||||
52/II. (Komárom) | ||||
53/III. (Léva) Marosfalvi alezredes | ||||
7. soproni ( Mező Endre vezérőrnagy (-1942.11), Vitéz Szabó László vezérőrnagy(1942.11.-1943. január 18.) Lécz József vk. százados | hadosztályközvetlen alakulatok | |||
7. tábori tüzérezred | ||||
7. híradószázad | ||||
7. huszárszázad | ||||
7. légvédelmi gépágyús üteg | ||||
7. fogatolt vonatoszlop | ||||
4. soproni (Molnár László ezredes) (Csoknyai Pál ezredes) | ezred közvetlen alakulatok | |||
aknavető század | ||||
gépkocsizó géppuskás század | ||||
tábori kísérő üteg | ||||
páncéltörő ágyús század | ||||
árkász század | ||||
híradó szakasz | ||||
kerékpáros és lovas szakasz | ||||
4/I. (Sopron-csornai)nemes ófalvi Kosztka Vilmos százados | ||||
4/II. (Sopron-pápai) Hegymeghy László százados | ||||
4/III. (veszprémi)Cicatricis Miklós őrnagy | ||||
35. szombathelyi Vécsey Béla alezredes | ezred közvetlen alakulatok | |||
aknavető század | ||||
gépkocsizó géppuskás század | ||||
tábori kísérő üteg | ||||
páncéltörő ágyús század | ||||
árkász század | ||||
híradó szakasz | ||||
kerékpáros és lovas szakasz | ||||
35/I. (Szombathely) Mátray százados | ||||
35/II. (Körmend) | ||||
34/III. (veszprémi) Bokor alezredes | ||||
9. (nagykanizsai) Újlaky Jenő vezérőrnagy (1942. május 1. – 1942. május 1.) Oszlányi Kornél ezredes (1942. november 15. – 1943. augusztus 10.) | hadosztályközvetlen alakulatok | |||
9. tábori tüzérezred Gothay Artúr ezredes Krassay Pál alezredes (1942. augusztus 9. – 1943. [?]) | ||||
9. híradószázad | ||||
9. huszárszázad | ||||
9. légvédelmi gépágyús üteg | ||||
III/l. fogatolt seregvonatcsoport parancsnokság | ||||
17. (nagykanizsai) Kozderka László ezredes (1940. augusztus 2. – 1942. június 22.) Dittrich Géza alezredes (1942. június 22. – 1942. július 4.) Szávai Sándor vezérkari alezredes (1942. július 4. – 1942. július 10.) Szakáts Zoltán ezredes (1942. július 10. – 1943. augusztus 1.) | ezred közvetlen alakulatok | |||
aknavető század | ||||
gépkocsizó géppuskás század | ||||
tábori kísérő üteg | ||||
páncéltörő ágyús század | ||||
árkász század | ||||
híradó szakasz | ||||
kerékpáros és lovas szakasz | ||||
17/I. (nagykanizsai) Farkas Ödön alezredes (1940. december 1. – 1943. augusztus 1.) Gombos József alezredes (1943. augusztus 1. – 1944. július 30. elesett) | Az alakulatot 1942 augusztusban feloszlatásra került. | |||
17/II. (csáktornyai) Kaltróy Antal alezredes (1941. április 1. – 1943. április 7. meghalt) | ||||
17/III. (zalaegerszegi) | ||||
47. (nagykanizsai) Major Ottó ezredes (1942. május 2. – 1942. szeptember 10.) Mártsa Sándor ezredes (1942. szeptember 10. – 1943. április 28.) | ezred közvetlen alakulatok | |||
aknavető század | ||||
gépkocsizó géppuskás század | ||||
tábori kísérő üteg | ||||
páncéltörő ágyús század | ||||
árkász század | ||||
híradó szakasz | ||||
kerékpáros és lovas szakasz | ||||
47/I. (nagykanizsai) Böszörményi Géza alezredes (1942. május 1. – 1942. augusztus 10.) | ||||
47/II. (csáktornyai) Hunyadváry József alezredes (1942. május 2. – 1943. január 7.) Solty Ernő százados (1943. január 7. – 1943. február [?]) Hunyadváry József alezredes (1943. február [?] - 1943. március 15.) | ||||
34/I. (soproni) |
IV. pécsi hadtest
hadtest | könnyűhadosztály | gyalogezred | zászlóalj | megjegyzés |
---|---|---|---|---|
IV. (pécsi) Csatay Lajos altábornagy (-1942. november 15.), Heszlényi József altábornagy (1942. november 15. – 1943.június) | hadtestközvetlen alakulatok | VI. kerékpáros-zászlóalj Püspökladány(?) | ||
10. (kaposvári)vitéz Tanító Béla (1942. április 17. – 1942. november 15.) vitéz Molnár László I ezredes,vezérőrnagy (1942. november 15. – 1943. augusztus 1.)vezérkari főnök: Boróczy Dénes vezérkari századost (-1942. november 3.)Zsigmondy László vezérkari alezredes(1942. november 3. – 1943. február) | hadosztályközvetlen alakulatok | |||
10. tábori tüzérezred Márton Károly (- 1942. október 26.) Kassai Albert (1942. október 26. –) | ||||
10. híradószázad | ||||
10. huszárszázad | ||||
10. légvédelmi gépágyús üteg | ||||
10. fogatolt vonatoszlop | ||||
6.(kaposvári) Ákosy Károly ezredes (1942. március-1942. október) Ludányi Antal ezredes (1942. október 26. –) | ezred közvetlen alakulatok | |||
aknavető század | ||||
gépkocsizó géppuskás század | ||||
tábori kísérő üteg | ||||
páncéltörő ágyús század | ||||
árkász század | ||||
híradó szakasz | ||||
kerékpáros és lovas szakasz | ||||
6/1. zászlóalj (Kaposvár) Krisanich Andor őrnagy, majd alezredes (1937. július 1. – 1940. január Ludányi Antal ezredes (1940. március-1942. október) Fazekas Géza őrnagy (1942.10.-1943. január 14.) Pallay Jenő alezredes (1943. január 14. –) | ||||
6/II. zászlóalj (Kaposvár) Bakay Árpád őrnagy, majd alezredes (1939. október 1. – 1942. május 15.) Pallay Jenő alezredes (1942. május 15. – 1944. augusztus 15.) Pachner Róbert százados (1942. december-1943. január) ideiglenesen Sikotay József százados (1943. január (?)-1943. január 17.) | ||||
6/III. (Nagyatád) Pallós Ödön őrnagy, alezredes, majd ezredes (1939. január 28. – 1943. január 28.) Fonyó Jenő százados (1942. december-1943. január 14.) | ||||
36.(kaposvári) Krisanich Andor ezredes (1942. április-1943. január 23.) | ezred közvetlen alakulatok | |||
aknavető század | ||||
gépkocsizó géppuskás század | ||||
tábori kísérő üteg | ||||
páncéltörő ágyús század | ||||
árkász század | ||||
híradó szakasz | ||||
kerékpáros és lovas szakasz | ||||
36/I. zászlóalj (Kaposvár) Korompay Virgil őrnagy (1942. április-1942. december)
Móré Andor alezredes (1942. december-1943. január 12.) Fonyó Jenő százados (1943. január 12.-) | ||||
38/II. zászlóalj (pálmonostor) Fogarassy Béla alezredes | 1943. augusztus 6. megszűnt | |||
36/III. zászlóalj (Nagyatád) Variházy Oszkár alezredes (1942. április-1942. augusztus 9.) Magda Pál őrnagy (1942. augusztus 9.- | ||||
12. (szekszárdi)Illésházy Gábor vezérőrnagy, Solymossy Ulászló vőrgy, Lészay ezredes(?) | 18. gyalogezred (szekszárdi) | 18/I. --1942. augusztus 15-én feloszlatták | ||
38/I. --1942. augusztus 15-én feloszlatták | ||||
48. (szekszárdi) | ||||
13. (kecskeméti) Grassy József vezérőrgy (-1942. augusztus 24.), Hollósy-Kuthy László (1942. augusztus 24. –) | hadosztályközvetlen alakulatok | |||
13. tábori tüzérezred Blassmann Mátyás alezredes | 13/I. tábori (fogatolt) tüzérosztály Trux László őrnagy (alezredes?) (1942. június 26. – 1943. április 4.) | |||
13/II. tábori (fogatolt) tüzérosztály Misits István alezredes (-1943.01) Ostorharits-Horváth Endre százados (1943. január 1. – 1943. január 20.) | ||||
13. híradószázad | ||||
13. huszárszázad | ||||
13. légvédelmi gépágyús üteg (Huszár Győző százados55) | ||||
13. hadosztály közvetlen páncéltörő század Homonnai-Perczel László főhadnagy (1942. szeptember-1943. május 1.) | ||||
13. fogatolt vonatoszlop Damaszlovszky (Dezsényi) Pál százados (1942. június 21. – 1943. július 25.) | ||||
7. kecskeméti (vitéz Vasváry Frigyes) Tormássy Szávits Sándor ezredes) (Pilisy István alezredes 1943. január 16. – 1943. január 16.(egy napra?)) | ezred közvetlen alakulatok | |||
aknavető század | ||||
gépkocsizó géppuskás század | ||||
14/1. kísérő könnyű ágyús üteg | ||||
páncéltörő ágyús század | ||||
árkász század | ||||
híradó szakasz | ||||
kerékpáros és lovas szakasz | ||||
7/1. zászlóalj Tormássy Szávits Sándor ezredes (-1942. július 31.) (Bagi százados39) | leváltása: 1943. január 12. budapesti 1/1. (Szűcs István alezredes 1942. november 2. – 1943. május 15.) | |||
7/II. zászlóalj (Kalmár Béla százados 1943. január 9. – 1943. január 18.) | ||||
7/III. zászlóalj (Szörényi Árpád alezredes 1942. szeptember 16. – 1943. január 16.) | leváltotta:ungvári 24/1. (Pilisy István alezredes 1942. november 2. – 1943. január 16.) | |||
31. budapesti ( Rumy Lajos ezredes) | ezred közvetlen alakulatok | |||
aknavető század | ||||
gépkocsizó géppuskás század | ||||
tábori kísérő üteg Homonnai-Perczel László főhadnagy (1942. június 29. – 1942.09) | ||||
páncéltörő ágyús század | ||||
árkász század | ||||
híradó szakasz | ||||
kerékpáros és lovas szakasz | ||||
37/I. (Labancz Árpád főhadnagy 1942. november-1943. február 28.) | ||||
31/II. (Pálfi Sándor 1942. október-1943. január 17.) | ||||
37/III. zászlóalj (Ködmön főhadnagy), (Duska László százados 1943. január (?)-1943. január 20.) | 1943. januárban ismét felállították! |
VII. miskolci hadtest
hadtest | könnyűhadosztály | gyalogezred | zászlóalj | megjegyzés |
---|---|---|---|---|
VII. (miskolci) Gyimessy Ernő altábornagy Legeza János vezérőrnagy (1943. január 2. – 1943. január 18.) Gyimessy Ernő altábornagy | hadtestközvetlen alakulatok | IX. kerékpáros-zászlóalj (kiállította: nagyszöllősi VIII. kerékpáros-zászlóalj) | ||
120. útkarbantartó-század (Balassagyarmat) | ||||
19. (miskolci) Deák László ezredes Asztalossy Aladár vezérőrnagy (-1942. december 14.) Lóskay Ferenc ezredes (1942. december 14. – 1943. január 14.) Asztalossy Aladár vezérőrnagy (1943. január 14. –) | hadosztályközvetlen alakulatok | |||
x. tábori tüzérezred | ||||
x. híradószázad | ||||
x. huszárszázad | ||||
x. légvédelmi gépágyús üteg | ||||
x. fogatolt vonatoszlop | ||||
13.(miskolci) Pálos Ferenc ezds ( -1943.01 eltűnt) | ||||
Ezredközvetlenek | ||||
13/I. (Rozsnyó) vitéz Gáll Sándor alezredes | ||||
13/II. (Miskolc) Medlits Rezső alez. zlj .pk. | ||||
13/III. (Tornalja) Felcsiky Gábor őrgy | ||||
43.(miskolci) Szügyi Zoltán ezredes | ||||
Ezredközvetlenek | ||||
43/I. zászlóalj (Rozsnyó) Bohus alezredes 1943. január 8.:leváltotta a 12/I zászlóalj | ||||
53/I. (Losonc) | ||||
16/III. (Magyaróvár) | ||||
20. (egri) Kovács Károly vezérőrnagy | hadosztályközvetlen alakulatok | |||
x. tábori tüzérezred | ||||
x. híradószázad | ||||
x. huszárszázad | ||||
x. légvédelmi gépágyús üteg | ||||
x. fogatolt vonatoszlop | ||||
14. (egri) Mike József (-1942. október 3.)
Nickl Károly (1942. október 3. –) | ||||
Ezredközvetlenek | ||||
14/I (Eger) Miksey Zoltán (-1943. január 14.)
Kelemeny Alajos (1942. szeptember 10. – 09.24) | ||||
14/II (Eger) Nickl Károly (-1942. október 3.)
Lukács (Kézdi) Sándor (1942. október 3. – ? Berkő Endre (1942. október 3. – 1943. január 15.) | ||||
14/III (Gyöngyös) Róna Miklós (-1942. október 30./1942. november 12.)
Kass László II. ((1942. október 30./1942. november 12. –) | ||||
23. (losonci) Nagy Géza ezredes (-1942. augusztus 11.) Lászay János alezredes (1942. augusztus 11. – 1942. november 11.) Benkő Sándor vezérezredes (1942. november 11. – 1942. november 22.) Lászay János ezredes (1942. november 11. –) | ||||
Ezredközvetlenek | árkász század | |||
kerékpáros szakasz | ||||
pct. á. szd. | ||||
ko. gp. szd | ||||
av. szd. | ||||
23/I (Losonc) | ||||
23/II (Balassagyarmat) Lászay János alezredes (-1942. augusztus 11.)
Tóth Sándor százados (1942. augusztus 11. – 1942. augusztus 31.) Padusiczky László századost (1942. augusztus 31. – 1942. szeptember 9.) Csurgay Ferenc főhadnagy (1942. szeptember 9. – 1942. szeptember 11.) Hárs László százados (1943. szeptember 11. – 1942. november 11.) Lászay János ezredes(1942. november 11. – 1942. november 22.) Hárs László százados (1943. szeptember 22. –) | ||||
53/III (Salgótarján) Várnagy Károly őrnagy | ||||
23. (Kassai) Kiss István vezérőrnagy Vargyassy Gyula vezérőrnagy | hadosztályközvetlen alakulatok | |||
x. tábori tüzérezred | ||||
x. híradószázad | ||||
x. huszárszázad | ||||
27/2. könnyű ágyús üteg | ||||
x. fogatolt vonatoszlop | ||||
21. (kassai) - | ||||
Ezredközvetlenek | ||||
32/I. (Pilisvörösvár) | ||||
32/III. (Jászberény) Márton Ferenc alezredes (1942. január 19. - 1943. február 1.) | ||||
21/III. (Kassa) | ||||
51. (kassai) | ||||
Ezredközvetlenek | ||||
12/I. (Nyírbátor) Váltás! | ||||
54/III. () | ||||
31/III. (Aszód) |
1. magyar páncéloshadosztály
A hadsereghez tartozott még az 1. magyar páncéloshadosztály (parancsnoka Dálnoki Veress Lajos altábornagy), és az 1. repülőcsoport (parancsnoka András Sándor vezérkari alezredes).
A páncéloshadosztály alakulatai (közvetlenek nélkül):
- 1. gépkocsizó lövészdandár (parancsnoka Sáska Elemér vezérkari ezredes)
- 1. gépkocsizó lövészzászlóalj (pk. Vastagh György alezredes)
- 2. gépkocsizó lövészzászlóalj (pk. Bodolay Lóránt alezredes)
- 3. gépkocsizó lövészzászlóalj (pk. Lovay Ferenc alezredes)
- 30. harckocsiezred (parancsnoka Zádor Endre alezredes)
- 30/I. harckocsizászlóalj (pk. Resch Rudolf alezredes)
- 30/II. harckocsizászlóalj (pk. Bokor Árpád alezredes)
1. repülőcsoport
A hadsereghez vezényelt 1. repülőcsoport feltöltését nem sikerült teljes mértékben megoldani, ezért többszöri átszervezésen esett át. Az 1942. július 3-i állapot szerint (zárójelben az akkor rendelkezésre álló gépállomány):[5]
- 1. Távolfederítő-osztály (TF.o.), parancsnoka Keksz Edgár repülő-alezredes
- 1/1 TF. század, (3 db He 111)
- 3/2 KF. (közelfelderítő) szd., pk. Trón Zoltán repülőszázados (12 db He 46)
- 1. Vadászrepülő-osztály (V.o.)
- 1/1 V. század, pk. Csukás Kálmán vezérkari repülőőrnagy (11 db Re.2000 és MÁVAG Héja)
- 4. Bombázóosztály(B.o.), parancsnoka Mocsáry István repülőőrnagy
- 4/1 B. század (12 db Ca.135bis)
A repülőcsoportnál szolgált vadászpilótaként Horthy István kormányzóhelyettes, Horthy Miklós kormányzó fia valamint parancsnoka Csukás Kálmán vezérkari alezredes.
A hadsereg kivonuló létszáma 207 000 fő. Ebből 17 000 munkaszolgálatos.
Kiegészítés, felszerelés
A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete tekintetében viszont arra törekedtek, hogy a „rendelkezésre álló hadianyag közül … a legjobbat kell adni”.[6] Sajnálatos azonban, hogy – az ország szűkös anyagi lehetőségeinek és a már ismertetett történelmi előzményeknek megfelelően – ez a „legjobb” így is elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól.
A hadsereg kiegészítésénél és felszerelésénél a Főparancsnokságot valószínűleg az az elgondolás vezérelte, hogy (a korábban német alárendeltségben harcolt Gyorshadtesthez hasonlóan) a csapatok hadműveleti alkalmazása rövid ideig fog tartani, és közben a korszerű német fegyverzet szállítása Magyarországnak folytatódni fog. Átadták ugyan a Honvédség teljes fegyverállományának szinte a felét, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legnagyobb harcértékű csapatok és korosztályok itthon maradjanak, és arra számítottak, ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel.
Ez alól kivételt a páncélos- és repülőerők jelentettek: itt nem volt lehetőség szelektálásra, a legjobb erőket szállították ki a hadsereggel.
Különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverzet terén:
- 244 db teljesen elavult 37 mm-es páncéltörő ágyú
- kb. 245-300 db belga zsákmányból származó, a németek által átadott, szintén korszerűtlen 47mm-es páncéltörő ágyú
- kivonulás után, a fronton kapott a hadsereg a németektől 77 db 50 mm-es "PaK 38" típusú páncéltörő ágyút
- szintén a fronton kapott még a hadsereg a németektől 50 db 75 mm-es francia konstrukciójú pct. löveget
Ezek közül csak a kivonulás után kapott 50 és 75 mm-es lövegek voltak alkalmazhatók a szovjet T-34-esek ellen, de 1942-ben már ezek sem számítottak korszerűnek. További probléma volt – és az uralkodó állapotokat jól jellemezte – hogy például az 50 mm-es ágyúkat kezelő tüzérek kiképzése hiányos volt, sokuk még életében nem adott le éles lövést a gondjaira bízott fegyverrel.[6]
Minden könnyű hadosztály 8 tüzérüteggel rendelkezett, amelyek főleg kisebb űrméretű (és lőtávolságú) lövegekkel voltak ellátva:
- 12 db 10 cm-es ágyú
- 8 db 10 cm-es, 4 db 10,5 cm-es és 8 db 15 cm-es tarack
Ezeken felül hadtestenként még be volt osztva egy közvetlen tüzérosztály, 16 db 15 cm-es tarackkal. A tüzérségi eszközök közül csak a 10,5 cm-es tarackok számítottak modernnek. Az ütegek túlnyomó része fogatolt vontatású volt, ami súlyosan korlátozta a mozgékonyságot. A téli, takarmányhiányos időszakban a tüzérség teljesen mozgásképtelenné vált.
1943 január elején (5-én) beérkezett az erősítésül küldött 153. és 154. mozsárágyús üteg, az ekkor már muzeálisnak számító 30,5 cm-es Škoda-mozsarakkal. Az erődök ostromára kifejlesztett, az első világháború során jobb napokat látott mozsarakat anélkül ejtették zsákmányul a szovjetek, hogy azok egyetlen lövést le tudtak volna adni.[6]
A légvédelmet hadosztályonként 6-6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú szolgáltatta, ehhez jött hadtestenként egy-egy 8 löveges légvédelmi tüzérüteg, ami összességében teljesen elégtelennek bizonyult. A repülőterek légvédelmét a repülőalakulatok saját légv. gépágyús egységei alkották.
A magyar hadsereg elitjének számító páncéloshadosztály jórészt a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsikkal volt ellátva, amelyek jó része nem vehette fel a versenyt a korszerű szovjet T-34-esekkel:
- 108 db csehszlovák zsákmányból származó, korszerűsített T-38-as,
- 18 Csaba páncélgépkocsi
- 19 Nimród páncélvadász
- 17 Toldi könnyű harckocsi
- 22 modern német Pz-IV páncélos
A repülőcsapatok kiszállítása több hetes késedelmet szenvedett az eredetileg tervezett július 10-hez képest, és szeptemberre sem sikerült a tervezett létszámot teljes mértékben elérni. A kiszállítás lezárultával az 1. repülőcsoport hadrendje a következő képet mutatta:[5]
- Távolfelderítő: 4 He-111P (tervezett: 12 gép)
- Közelfelderítő: 12 He-46 (tervezett állomány)
- Vadászrepülő: 22 MÁVAG Héja, 4 Bü-131 (tervezett: 24 Héja)
- Bombázórepülő: 14 Ca-135bis, 3 Bü-131, 1 FW-58 (tervezett: 24 Ca-135bis)
- Szállítórepülő: 3 Ju-86, 3 Ca-101 (tervezett állomány)
- Futárrepülő: 2 FW-58 (tervezett: 10 gép)
Műszakilag itt is hasonló volt a helyzet, mint a páncélosoknál: kevés volt a modern eszköz, és a sok különféle típus karbantartása nehézségeket okozott.
A közelfelderítő He-46-osok ekkorra már reménytelenül elavultak voltak, hasonlóan a kétfedeles Bü-131-esekhez. A modern, de nehezen kezelhető Héják nem bizonyultak igazán megbízhatónak, sok volt a meghibásodás. A típusra sebtében képezték át a pilótákat (akik előtte teljesen más konstrukciójú gépeket repültek), így nagyon sok volt a kisebb-nagyobb baleset.
A Caproni bombázógépek repülési tulajdonságai (terhelhetőség, sebesség, hatótávolság) elmaradtak a nemzetközi színvonaltól, azonban a jól kiképzett bombázócsapatok a rájuk bízott feladatokat megbízhatóan ellátták, és hatékonyan támogatták a harccselekményeket. A későbbi hídfőcsaták során gyakran lett volna szükség precíziós bombázásra (pl. hidak ellen), ezt a feladatot azonban a magyar repülőcsapatok (zuhanóbombázók híján) nem tudták ellátni. Ilyenkor a németektől kértek támogatást, amit gyakran nem kaptak meg.
Szállítórepülő-kapacitásból mindig hiány volt, a folyamatosan igénybe vett gépek gyakran meghibásodtak.
A hadsereg csekély motorizált szállítókapacitással rendelkezett, annak ellenére, hogy a teljes honvédségi gépkocsipark kb. felét megkapták. 1942-ben egy német fronthadosztály kb. 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak kb. 25-30-cal[5]). Szinte a teljes ellátás fogatokkal történt, ez azonban az orosz útviszonyok között inkább előny volt, mint hátrány.
A hadsereg összlétszáma a frontra való kivonuláskor 207 500 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes.[7]
1942 nyaráig a német hadvezetés a következő fegyvereket bocsátotta a magyar hadsereg használatára:
- 171 db 50 mm-es M36 gránátvető
- 152 db 81 mm-es M34 aknavető
- 54 db 50 mm-es M38 páncéltörő ágyú
- 35 db 37 mm-es M36 Škoda páncéltörő ágyú
- 245 db 47 mm-es M36 belga páncéltörő ágyú
- 12 db 10,5 cm-es M37 Göring könnyű tarack
- 39 db 10 cm-es M14/19-es lengyel könnyű tarack.
- 5000 db MP40 géppisztoly
- 22 db Panzerkampfwagen IV német közepes harckocsi
- 108 db T-38 Škoda könnyű harckocsi.
Ellátás
A hadsereg élelmezését (mivel német alárendeltségben, az országtól távol harcolt) a német központi parancsnokság látta el, cserébe a magyar kormány Németországnak szállított élelmiszert. Bár a honvédek ugyanazt és ugyanolyan mennyiségben kapták, mint a német frontcsapatok, a katonák olyannyira elégedetlenek voltak a „nem magyar gyomornak való” ételekkel, hogy a hadsereg-parancsnokság kénytelen volt Magyarországról kiküldeni elsősorban bort, pálinkát, szalonnát és hagymát tartalmazó élelmiszer-szállítmányokat. Ezek azonban a csekély szállító-kapacitás és a partizánok támadásai miatt ritkán és sok esetben romlottan érkeztek meg.
A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Ez utóbbira történtek is német erőfeszítések (pl. a leginkább hiányzó páncéltörő eszközök átadása). Elsősorban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így érthető, hogy – a legjobb szándék mellett is – a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt.
További sajnálatos tény az is, hogy a magyar hadvezetés amennyire támogatta a hadsereg "lehető legjobb" felszerelését a kivonulás előtt, annyira "megfeledkezett" a hadsereg további ellátásáról az 1942-es év második felében. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a (javarészt tartalékos) katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően. Úgy tűnik, a magyar hadvezetés minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta, és a 2. magyar hadsereg vezérkarának ismételt segélykérései süket fülekre találtak.
Kivonulás, az első harcok
A hadsereg 1942. április 17. és június 27. között szállították ki a keleti frontra, a művelethez 822 száztíz tengelyes katonavonatra volt szükség. A kivonulás során partizántámadások következtében 19 szerelvény sérült meg, 27 honvéd esett el és 83 sebesült meg,[5] ami – hasonló német műveletekhez képest – csekély veszteség volt.
Elsőként a szombathelyi III. hadtest érkezett meg Orjol körzetébe, amelynek két könnyű hadosztálya a Tyim előtti védőállásokat vette át a németektől, a harmadik, a komáromi 6. k.ho. a brjanszki erdőségekben harcolt a partizánok ellen. Jány Gusztáv és a hadseregtörzs május 20-án érkezett meg Kurszkba. A csapatok többségének kirakása szintén Kurszk körzetében történt.
A hadsereg a 2. és 6. német, valamint a 8. olasz és 3. román hadseregekkel és a 4. német páncéloshadsereggel együtt a Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alá tartozó „B” hadseregcsoport alárendeltségébe került, amely a „Dél” hadseregcsoport átszervezésével alakult meg.
Tyimtől a Donig
A III. hadtest 7. és 9. könnyű hadosztályai kezdettől fogva bekapcsolódtak a június 28-án meginduló 1942-es nyári nagy német offenzívába (Fall Blau). Július 2-án, 4 napos kemény harc után, 20%-os saját veszteség mellett a 9. k.ho. elfoglalta Tyim városát. Július 6-án a honvédek megérkeztek a Don-folyóhoz, sőt át is keltek rajta és a túlparton ideiglenes hídfőt építettek ki.
A kezdeti harcok során a szembenálló csekély szovjet erők komoly ellenállást nem fejtettek ki (kivétel ez alól Tyim védelme). A Vörös Hadsereg fegyelmezett visszavonuló, elszakadó hadműveleteket hajtott végre, kerülve a nagyobb csatákat. Már a korai harcok során kiütköztek a magyar hadsereg korszerűtlenségéből fakadó hátrányok. A megfelelő páncéloserők hiánya és az elavult (lassú) tüzérség miatt minden jelentősebb ellenállási gócpontot gyalogsági támadással kellett bevenni, ami indokolatlan emberveszteségeket eredményezett. Az is problémát okozott, hogy Tyim elfoglalása után a magyar gyalogoscsapatok nem voltak képesek lépést tartani a szovjet visszavonulás ütemével. Ennek orvoslására egy 6 (gépkocsizó, kerékpáros és lovas) századból álló „gyors lépcsőt” hoztak létre, amelyet több nap lemaradással tudott csak követni a gyalogság.
A hadsereg másik két hadteste (IV. és VII.) május-június során érkezett ki a hadműveleti területre (Kurszk és Gomel körzetébe). A folyamatban lévő támadás olyannyira leterhelte a szállítási vonalakat, hogy sok alakulatot csak a front mögött több száz, sőt 1000 km-re sikerült kirakodni. Így a honvédek hosszú, kimerítő gyalogmenetben voltak kénytelenek felzárkózni a júliusi hőségben. Az I. páncéloshadosztály július 10-ére érkezett ki Kurszk és Sztarij Oszkol körzetébe, és kezdte meg a felzárkózást.
Hídfőcsaták
A nyári visszavonulás után három jelentős hídfő maradt szovjet kézen a Don nyugati partján (Scsucsje, Korotjak és Uriv falvak körül). Ezeket a német-magyar hadvezetés értelemszerűen felszámolni igyekezett, hogy a Don-folyó mint természetes védővonal előnyeit maradéktalanul ki tudják használni, és megnehezítsék esetleges szovjet ellentámadás indítását. A hadvezetést különösen a korotjaki hídfő aggasztotta, mert kb. 20 km-re volt Osztrogozsszk várostól, ahol több (magyar és német) alakulat ellátóbázisa volt.
Az urivi és a korotjaki hídfők között található a Potudany folyó torkolata, mely a csapatmozgásokat nehezítette, mocsaras és horhosokkal tagolt jellege a védelem kiépíthetőségét ellehetetlenítette.
Első urivi csata
Az urivi hídfő elleni első nagyobb támadásra már július 18-án sor került, amit a 7. k.ho. hajtott végre a rendelkezésre álló legjobban felszerelt egységek támogatásával (30. harckocsiezred, 51. páncélvadász-zászlóalj, 1. gépkocsizó lövészzászlóalj és 1. gépvontatású tüzérosztály, az ún. Zádor-csoport). A támadás kezdetben sikerrel járt, a hídfőt jelentős szovjet veszteségek mellett sikerült csaknem teljesen felszámolni. Az éjszaka folyamán a szovjet fél azonban erősítéseket kapott, és a 7. k.ho. további térnyerése elakadt, a hídfő szovjet kézen maradt.
A korotjaki hídfő felszámolása
Augusztus 5-én a szovjetek támadást indítottak a korotjaki hídfőből az itt védekező 10. k.ho ellen, amelyet vissza is szorítottak. Az ellentámadásra sietve bevetették az éppen beérkezett 12. k.ho-t, amely 1000 km-es gyalogmenet után augusztus 7-én hajnali egykor ért a térségbe. A támadást ilyen körülmények között nem vállaló hadosztályparancsnokot (Illésházy Gábor vezérőrnagy) a helyszínen tartózkodó Jány leváltotta, és támadásra küldte a hadosztályt. A tolnai honvédek kiszorították a szovjeteket az égő faluból, de a teljes hídfőt itt sem sikerült elfoglalni. A 12. k.ho. két nap alatt több, mint 30%-os veszteséget szenvedett, a további harcokból ki kellett vonni.
A német hadvezetés a támadás folytatását szorgalmazta, és a 10. és 13. k.ho, és az erősítésként bevetett a 386. német gyalogezred az 1. páncéloshadosztály egy különítményének támogatásával végül szeptember 3-ra felszámolta a korotjaki szovjet hídfőt.
Második és harmadik urivi csata
Augusztus 10-én az Urivnál lévő 7. és 20. k.ho. az 1. pc.ho. támogatásával újabb támadást indított, amely súlyos, több ezer fős magyar veszteség árán kudarcot vallott.
Mivel a német hadvezetés mindenképpen fel akarta számolni ezt a hídfőt is, az itt lévő magyar alakulatokat (7., 13. 20. k.ho. és 1. pc. ho. zöme) jelentős német kötelékekkel (elsősorban tüzérség, valamint a 168. német hadosztály és egy rohamlövegosztály) erősítették meg. Szeptember 9-én megindult a támadás, és a következő 2 nap során sikerült a hídfő felét elfoglalni. A támadásban részt vevő magyar egységek itt is jelentős veszteségeket szenvedtek (pl. a 13. k.ho. minden századparancsnoka elesett már az első nap).
Német részről kritikák is érkeztek: elsősorban a honvédek elégtelen kiképzését és a fegyvernemek közti összhang hiányát kifogásolták, dicsérték viszont a csapatok harci szellemét.
Szeptember 15-én helyi szovjet ellentámadás bontakozott ki, a német és magyar csapatokat kiindulási vonalaik mögé szorították vissza, a támadás folytatására gondolni sem lehetett. A hadműveletek 6 napja alatt a német-magyar veszteségek nagysága megközelítette a 10 ezer főt.
A nyári hadműveletek vége, veszteségek
A teljes 2. magyar hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-re fejeződött be. A hídfőcsatákban részt nem vevő egységek a Sztálingrádba irányított német egységek helyét vették át. A hadsereg feladata – a többi szövetséges hadsereggel együtt – a Don vonalának védelme és a Sztálingrádi csatát vívó német egységek szárnyának biztosítása lett.
A hadsereg már a nyári csaták során súlyos veszteségeket szenvedett (különösen az elsőnként harcba vetett III. hadtest), a hídfőcsaták pedig további súlyos áldozatokat követeltek[5]:
Időszak | III. hdt. | IV. hdt. | VII. hdt. | 1. pc.ho. | hds. közv | csapat vonat | 2. hds. veszteségei összesen |
---|---|---|---|---|---|---|---|
júl. 28-aug. 31 | 7789 | 3289 | 2600 | 1165 | 113 | 13 | 637(tiszt) 14332(legénység) |
szept. 1-szept. 15 | 2219 | 2255 | 447 | 503 | 13 | - | 229(tiszt) 5208(legénység) |
1942. augusztus 20-án, a scsucsjei hídfő térségébe küldött közelfelderítő géppár kísérése közben vadászgépével lezuhant és hősi halált halt Horthy István kormányzóhelyettes.
Az 1942-es év folyamán a hadsereg összvesztesége halottakban, sebesültekben és eltűntekben 33 763 fő volt[7]
A Don partján
1942 szeptemberében a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján. Lajtos Árpádnak, a hadsereg vezérkari tisztjének szavaival:
1942. szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erősen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél. Mind ez ideig elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek, és az eddigi események során nélkülözhetetlennek is bizonyultak. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már „leírták”. A tél küszöbén áll, de az ehhez szükséges segítségből eddig semmit nem látott. Mindenki a váltást várja.[6]
Mivel ekkor a németek már minden erőforrásukat Sztálingrádra összpontosították, a hadsereg ellátása egyre hiányosabbá vált, a veszteségeket nem pótolták.
A védővonal
A hadsereg védelmi állások kiépítésébe kezdett, ami az anyagi erőforrások hiánya miatt vontatottan haladt. A felszerelés, ruházat elhasználódott, a legénységet demoralizálta az arcvonalban felváltás nélkül töltött hosszú idő.
A védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek (kb. 80-90e harcoló létszám) kb. 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen 2 erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül (több szakaszon a védelem helyett gyakorlatilag csak folyammegfigyelést sikerült megvalósítani). Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védővonal gyengesége nem írható azonban kizárólag a rossz felszereltség számlájára: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre.
Ellátási problémák
A németek minden meglévő szállítási kapacitást Sztálingrád ellátására vetettek be, a magyar hadsereghez szinte semmi nem érkezett. A hadseregcsoport nem tudott elegendő mennyiségű takarmányt szállítani, ezért a hadsereg már szeptember végén kénytelen volt a lóállomány nagy részét ún. „lóteleltető állomásokra” visszavonni a front mögé 150–200 km-re. Ennek következtében gyakorlatilag megbénult a hadsereg belső ellátóhálózata. Az arcvonalban lévő csapatok alig-alig kaptak fűtő- és építőanyagot, szakadozott az utánpótlás.
Ezzel egy időben a szembenálló szovjet csapatok minőségében és felszereltségében jelentős javulás volt megfigyelhető: a fogságba esett szovjet katonáknál amerikai húskonzervet, vadonatúj fegyvereket és egyenruhát találtak. Egyre aktívabbá vált a szovjet tüzérség is.
Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett.[8] A -30-40 fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek.
Mint már említettük, az ellátási problémák oka kettős volt: egyrészt nem kapott a hadsereg a németektől elegendő harceszközt és bizonyos, az anyaországból kiszállítandó készletek (pl. téli ruházat) kijuttatása a túlterhelt vasútvonalak miatt lassan történt. Ugyanakkor például élelmiszer, fűtő- és építőanyag bőségesen volt a hadsereg ellátó körzetében, de a belső ellátóhálózat problémái miatt (ló- és takarmányhiány, rossz utak) nem tudták azt a harcoló csapatoknak kijuttatni. Sok katona, aki a front mögött járt (pl. szabadságból átutazóban vagy orvosi kezelésen), és látta a teli raktárakat, de nem ismerte az ellátóhálózat problémáit, nagyon felháborodott.[7] Gyorsan terjedtek a pletykák a vezetés alkalmatlanságáról, szervezetlenségről, korrupcióról, ami hozzájárult a morál további romlásához.
Felváltó csapatok
A Főparancsnokság törekedett arra, hogy minél több aktív tiszt szerezzen harci tapasztalatot, ezért – főképpen a magasabb beosztású tiszteket – gyakran cserélték. Így az ezred- és hadosztályparancsnokok jó része mindig „friss” volt, akik egyrészt nem voltak tisztában az orosz viszonyokkal, másrészt a szomszédos alakulatok parancsnokságai nem „szoktak össze”.
A veszteségek pótlására és a harcoló legénység egy részének felváltására a magyar hadvezetés 1942 végén új egységek kiküldését határozta el. November végén és december elején már kb. 35 ezer főnyi felváltó alakulat állomásozott a frontvonal mögött 100–200 km-es távolságra. A felváltásra 1943. január 13. és 20. között került volna sor. A honi csapatok készleteit kímélendő, a felváltó csapatok kiküldése csökkentett fegyverzettel és felszereléssel történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket (beleértve az egyes katonák puskáit is!) a helyükre érkezőknek.
Kísérletek a védelem megerősítésére
1942 végén a sztálingrádi helyzettel összhangban várható volt egy szovjet támadás. Ennek veszélyét a hadsereg vezetése helyesen mérte fel, és intézkedéseket sürgetett először a szövetséges német parancsnokság részéről, majd mivel semmi nem történt, a magyar főparancsnokságtól. Végül Horthy Miklóshoz fordultak, eredménytelenül. Horthy ez ügyben személyesen Hitlerrel is felvette a kapcsolatot, de nem ért el gyakorlatilag semmit.
Jánynak mindössze annyit sikerült kijárnia, hogy az 1. páncéloshadosztályból és további német páncélosegységekből erős köteléket szerveztek. Ez az ún. Cramer-csoport az esetleges szovjet támadás ellen gyorsan bevethető hadseregtartalékot képezett.
Az összeomlás
A szovjet hadsereg hosszas előkészítés után 1943. január 12-én indította meg az Osztrogozsszk-Rosszos hadműveletet. A hadművelet a sztorozsevojei (urivi) hídfőből indította el a 40. szovjet hadsereg. A túlerő mértéke: zászlóaljak 2,7:1, tüzérség 5:1, páncélosok 1,3:1. A hadművelet célja az Osztrogozsszk–Rosszos-vasútvonal fennhatóságának megszerzése volt.
A IV. hadtest arcvonalának átszakadása
1943. január 12-én, −30°C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsi-támogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban). A kezdeti eseményekről a források eltérően számolnak be. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett.[7] A hadsereg egyik vezérkari tisztjének visszaemlékezése szerint[6] ugyanakkor a védelem meglepetésszerűen összeomlott, a 4. gyalogezred megfutamodott, az arcvonal mögött lévő tüzérségi eszközök harc nélkül kerültek szovjet kézre. (Ismét más, szovjet forrásokra hivatkozó beszámolók szerint[9] a szovjet fél a támadás során 5 halott és 42 sebesült saját veszteség mellett 1000 hadifoglyot ejtett.)
A hadsereg-parancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén (az urivi hídfőtől távol) állomásozó Cramer-csoport bevetését.
A németek ezt megtagadták (von Weichs azt gondolta, ez még nem az „igazi” támadás), és a Cramer-csoportból csak a német 700. páncélosköteléknek (27 elavult T-38-as és 9 rohamlöveg -szovjet források 60 páncélos és 60 lövegről tudnak) adott parancsot az ellentámadásra. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtest is küldött erősítéseket, de ezek a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. A páncélosok szintén elakadtak a behavazott utakon.
Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek.
A scsucsjei kitörés
Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hds. ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, és az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé.
Ekkor került sor a támadó szovjet T-34-esek és a 700. pc. csoport T-38-as harckocsijai közötti ütközetre, amely a német páncélosok súlyos vereségével végződött, a 36-ból 3 harckocsi és 3 rohamlöveg tudott visszavonulni.
Súlyos veszteségeket szenvedtek a támadók is: január 15-ig az urivi hídfőből támadó 132 páncélos közül 83-t vesztettek el a szovjetek, tehát – ekkor még – a magyar csapatok és a sebtében bevetett német erősítések minden hiányosság ellenére képesek voltak a kemény ellenállásra.
A német felső hadvezetés megtiltotta a Cramer-csoport bevetését (az egész sztálingrádi arcvonalon ez volt a német hadsereg egyetlen tartaléka), ugyanakkor ismételten megtiltották a magyar hadsereg számára a visszavonulást („az utolsó emberig kitartani a Donon”).
Január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek (köztük a teljes III. hadtestet). A súlyos helyzet kialakulásában kulcsszerepe volt annak is, hogy Jány Gusztáv parancsnoksága betű szerint ragaszkodott a visszavonulást megtiltó hitleri parancshoz. Tették ezt még akkor is, amikor a német összekötő törzs vezetője (von Witzleben tábornok) egyértelműen célzott arra, hogy ő a visszavonulásra engedélyt parancs szerint nem adhat, de Jány ezt megteheti, mert ő nem a német hadsereg tisztje.
Több helyen (pl. Scsucsjétól délre,a 19. és 23. k.ho. körzetében) a támadás felváltás közben lévő csapatokat ért . Pánik tört ki, a menekülő csapatok összekeveredtek a fegyvertelen felváltó alakulatokkal. Az arcvonal órák alatt felbomlott, a katonák rendezetlen tömegben menekültek hátra.
Máshol a védekezést irányító parancsnokok rendelték el, hogy a fegyvertelen felváltó csapatok azonnal vonuljanak hátra. Ennek hatására sok reményvesztett honvéd eldobta fegyverét, és csatlakozott a visszavonulókhoz.
Felbomlás
Január 17-re a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. A német összekötő törzs továbbra is a visszavonulást megtiltó parancsokat adott át, de szóban jelezték, hogy a „parancsokat a helyzetnek megfelelően kell kezelni”.
Ekkorra azonban már nem volt kinek továbbítani a parancsokat: aki még nem esett el vagy nem fagyott meg, menekült vissza nyugat felé, ahogy tudott.
Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál.
A gyorsan mozgó szovjet ékek (harckocsik és sígyalogság) mélyen benyomultak a vonalak mögé, a fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, de utána hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket nem bántották. Ennek hatására még többen dobálták el fegyvereiket, és vánszorogtak a hómezőkön keresztül nyugat felé.
A felbomlott alakulatok a rendes utakat elkerülve vonultak vissza, egyrészt szovjet légitámadásoktól, másrészt saját tisztjeiktől és tábori csendőrségüktől való félelmükben. Több összecsapásra került sor a szintén visszavonuló, de rendezettebb és jobban felszerelt német csapatokkal, akik a honvédek maradék felszerelését erőszakkal elvették, illetve nem engedték őket az általuk megszállt falvakban éjszakázni.
A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ették.
Utóvédharcok
A késve bevetett Cramer-hadtest a szovjet előrenyomulást megakadályozni már nem tudta és maga is felmorzsolódott. A visszavonulást fedező 1. magyar páncéloshadosztálynak 10 nap után 500 katonája, 1 páncélosa és 1 rohamlövege maradt.
A repülőcsapatokat az ilovszkojei reptéren bekerítették, ezek eszközeik felrobbantása után január 20-án gyalogharcban, súlyos veszteségek árán törtek ki nyugat felé. Csukás Kálmán rep. őrnagy, a repülők parancsnoka hősi halált halt, a kitörést helyettese, Heppes Aladár százados vezette. Visszavonulás közben kb. 1000 lemaradt sebesültet mentettek meg a fagyhaláltól.
A III. hadtest sorsa
A hadseregtől elvágott és bekerített III. hadtestet az északról szomszédos 2. német hadsereg kötelékébe rendelték. A hadtestet a német csapatok visszavonulásának fedezésére utasították, ugyanakkor felszerelést, ellátást nem kapott. A németek minősíthetetlenül, megalázó módon bántak a honvédekkel, megtiltották, hogy azok az utakat használják, vagy éjszakára behúzódjanak a falvakba.
A visszavonuló német csapatok inkább felrobbantották készleteiket, mintsem átadják azt az utóvédet tartó honvédeknek. Február 1-jén gróf Stomm Marcel vezérőrnagy hadtestparancsnok utasítást kapott, hogy a hadtest törjön ki északnyugati irányban, miközben a németek nyugat-délnyugat felé vonultak vissza. A III. hadtestnek ekkorra már nem volt élelmiszere, nehézfegyverzete, és puskánként alig 10 tölténye maradt.
Ilyen körülmények között – meglehetősen szokatlan módon – a parancsnok a hadtestet feloszlatta: „Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni a jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.”.[7] A III. hadtest katonái kisebb csoportokban, ki a visszavonuló németeket követve, ki saját maga által talált úton próbált nyugat felé jutni. A február eleji létszámból (kb. 10-12000 fő) nagyjából 7000 honvéd jutott ki a gyűrűből. Stomm tábornok és törzse szovjet fogságba esett.
Veszteségek, hazaszállítás
A hadsereg maradékát kb. 100 km-re a Dontól nyugatra próbálták összeszedni. Január 22-ig kb. 17 000 olyan katona érkezett be, akinek fegyvere volt, a többiek fegyvertelenül, a legtöbben sebesülten, fagysérülten. Századnál nagyobb szervezett egység nem érkezett vissza. Az egész hadseregnek 6 db lövege maradt meg.
A zöm február elején érkezett meg, de még márciusban is érkeztek katonák, voltak akik majd' 300 km-t gyalogoltak. Március 3-ig 2913 tiszt és 61 116 fő legénység érkezett be.
Elveszett mintegy 100-120 ezer ember. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet, azonban a szovjet csapatok fent említett harcmódja miatt a foglyok száma aránylag csekély volt, és ezek nagy részének sorsáról sem sokat tudunk.
Január 24-én Jány vezérezredes kiadta hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs osztatlan felháborodást keltett. Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt.
Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik:
"Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel."
A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadseregparancsnokság működését 1943. április 30-án beszüntette.
Az újjáalakult hadsereg
1944. augusztus 28-án újra létrehozták a 2. magyar hadsereget, amelynek kötelékébe az Erdélyben állomásozó magyar erők tartoztak. A parancsnok vitéz Dálnoki Veress Lajos lett és az anyagi mozgósítási osztály főnöke Boldogfai Farkas Endre lett, akit Dálnoki Veress személyesen kért fel az akkori híres és kiváló szolgálata miatt. A sereghez tartozott a II. Hadtest (7. és 9. tábori póthadosztály, 25. gyaloghadosztály, 2. páncéloshadosztály, 1. és 2. hegyi pótdandár), valamint a IX. Hadtest (2. tábori póthadosztály, 9. határvadász dandár, Székely Határőrség). A sereg első feladata a Dél-erdélyi szorosok birtokba vétele volt, amely érdekében szeptember 5-én támadást indítottak a románok ellen, de a szovjet csapatok Erdélybe érkezése miatt az akció kudarcba fulladt, a sereget pedig visszarendelték az Aranyos és Maros folyók vonalára (Dél-erdélyi hadjárat (1944)). A szovjet 2. Ukrán Front támadása idején a tordai csatában közel egy hónapon keresztül feltartoztatták a szovjeteket, csak október 8-án voltak kénytelenek visszavonulni a Kis-Szamos vonaláig, végül aztán a szovjetek alföldi előretörése miatt október 11-én kénytelenek voltak feladni Kolozsvárt is és visszavonulni a Meszes-hegységbe. Nagyvárad eleste után a Nyírségbe vonult vissza a sereg, majd átkeltek a Tiszán és Kocsordos tanya közelébe kerültek, ahogy tervezte Boldogfai Farkas, Dálnoki Veress parancsa után. Időközben, október 16-án lezajlott a nyilas hatalomátvétel, amiért a Horthyhoz hű Veress altábornagyot menesztették a hadsereg éléről és helyére Major Jenő altábornagyot nevezték ki.
A nyilasok a hadsereg parancsnokságát október 20-án a Dunántúlra szállították, ahol a védelem megszervezésével foglalkoztak. November 13-án a seregparancsnokságot kivonták az arcvonalból, hogy a Németországban kiképzésben levő magyar alakulatok felett átvegye a vezetést. December 1-jén a hadseregparancsnokságot hivatalosan is megszüntették, a sereg részei más csapattestekhez csatolva folytatták a harcot a háború végéig.
Kapcsolódó cikkek
Jegyzetek
- ↑ Babucs Zoltán, Maruzs Roland, Szabó Péter: Légy Győzelmek Tanúja... (Puedlo Kiadó) ISBN 978 963 2490 571
- ↑ https://mek.oszk.hu/02100/02185/html/63.html
- ↑ Szent-Iványi Domokos emlékiratai, Magyar Országos Levéltár
- ↑ Szabó Péter: Don-kanyar, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994
- ↑ a b c d e M. Szabó Miklós: A magyar királyi légierő a második világháborúban, Zrínyi Kiadó, ISBN 963-326-366-2
- ↑ a b c d e Lajtos Árpád: Emlékezés a 2. magyar hadseregre – 1942–1943, Zrínyi Katonai Könyvkiadó, 1989 ISBN 963-326-928-8
- ↑ a b c d e Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban (Európa Könyvkiadó, 1992) ISBN 963-07-5386-3
- ↑ Dr. Viczián Antal: Meghaltak a Donnál (Szerzői kiadás, 1989) ISBN 963-500-912-7
- ↑ THE OSTROGOSHSK- ROSSOCH OPERATION. [2009. október 25-i dátummal az eredetiből archiválva].
Irodalom
- Szabó Péter: Don-kanyar. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943) Budapest, Corvina, 2001 ISBN 963 13 4982 9
- Becze Csaba: "A pokol tornácán..." A magyar királyi 2. honvéd hadsereg hídfőcsatái a Donnál (1942. július-szeptember) Budapest, Paktum, 2006 ISBN 963 229 893 4
- Babucs Zoltán, Maruzs Roland: Ahol a Hősök Születnek Puedlo Kiadó ISBN 978-963-9673-34-2, ISBN 963-9673-34-X
- Babucs Zoltán, Maruzs Roland,Szabó Péter: Légy Győzelmek Tanúja... Puedlo Kiadó ISBN 978 963 2490 571
- Nemeskürthy István: Requiem egy hadseregért, Magvető Könyvkiadó, 1974
- A Magyar Királyi Honvédsereg legragyogóbb fegyvertényei 1848–1945 (1.Rész) http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=25235
- Bajor Péter, Szabó Péter: Requiem egy Tábornokért, Mikes Kiadó, 2008 ISBN 978-963-8130-72-3
- Szabó Péter: A doni kálvária. A 2. magyar hadsereg felvonulása és pusztulása, Rubikon 2008/10.
- Szabó Péter: Magyar katonasírok a Don mentén
- Boda Gyula: Itthagy-lak, A Donig és vissza (http://mek.oszk.hu/02200/02238/html/)
- Dombrády Lóránd: A doni hadsereg fegyverzete (http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b1001/83-01-09Dombrady.html)
- Magyarország a XX. században, I. kötet (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/index.html)
- Stomm Marcel „búcsúparancsa”, 1943. február 1. – a bibl.u-szeged.hu digitalizált II. vh-s katonai iratai
- Szinai Miklós – Szűcs László (szerkesztők): Horthy Miklós titkos iratai, Budapest, Kossuth kiadó, 1963.
- Szmetana György: „... csak meghalni lehet...” http://www.igekft.hu/letolt/szmetana.pdf
- Jason Long: The Hungarian 2. Army in Russia (1942 nyara)
- Főbb magyar katonai egységek, szervezetek
Külső hivatkozások
- Don-kanyar.lap.hu – Linkgyűjtemény
- Katona Gergely (2004): Térképek a Don-kanyarból. ELTE Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék, Budapest