„Henrik Ibsen” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
[ellenőrzött változat][nem ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
9. sor: 9. sor:
Gyermekkorában patikussegédként dolgozott, később a kristianiai (ma: [[Oslo]]) színházban vállalt állást. Pályáját versekkel kezdte. Til Ungarn c. versét az [[1848–49-es forradalom és szabadságharc]]ról írta. Első darabja, a ''Catilina'' is ebben az évben készül el. Következő darabjai: ''Norma'' (1851); ''Olaf Liljekrans'' (1854), ''A solhaugi ünnep'' (Gildet paa Solhaug, 1856); ''Östraati Inger asszony'' (Fra Inger til Östraat, 1858) nem igazán sikerültek. A ''Helgelandi harcosok'' (Haermaendene pa Helgeland, 1858) és a talán legszemélyesebb drámának tekinthető ''Trónkövetelők'' (Kongs-enmerne, 1863) már kétségtelen tehetségről árulkodnak. ''A szerelem komédiája'' (Kjaerlighedens komedie, 1862), korai korszakának egyetlen realista beütésű darabja csúnyán megbukott.
Gyermekkorában patikussegédként dolgozott, később a kristianiai (ma: [[Oslo]]) színházban vállalt állást. Pályáját versekkel kezdte. Til Ungarn c. versét az [[1848–49-es forradalom és szabadságharc]]ról írta. Első darabja, a ''Catilina'' is ebben az évben készül el. Következő darabjai: ''Norma'' (1851); ''Olaf Liljekrans'' (1854), ''A solhaugi ünnep'' (Gildet paa Solhaug, 1856); ''Östraati Inger asszony'' (Fra Inger til Östraat, 1858) nem igazán sikerültek. A ''Helgelandi harcosok'' (Haermaendene pa Helgeland, 1858) és a talán legszemélyesebb drámának tekinthető ''Trónkövetelők'' (Kongs-enmerne, 1863) már kétségtelen tehetségről árulkodnak. ''A szerelem komédiája'' (Kjaerlighedens komedie, 1862), korai korszakának egyetlen realista beütésű darabja csúnyán megbukott.


Ibsen 1865-ben otthagyta Norvégiát, és Rómába utazott, ahol 1866-ban megszületett első nagy darabja, a ''[[Brand]]''. A nagy sikertől fellelkesülve, Ibsen 1867-ben újabb verses drámát írt, a szintén világhírűvé lett ''[[Peer Gynt]]''öt. 1873-ban írta utolsó nagy messianiszikus alapállású művét, a 10 felvonásos ''[[A császár és galileai]]''t (Kaiser und Galiläer), [[Flavius Iulianus római császár]] életéről, amelyet főművének tartott. Ezután realisztikus környezetbe helyezett, prózában írt, társadalmi kérdéseket is feszegető darabokat írt: ''A társadalom támaszai'' (Samfundets stötter, 1877), ''[[Babaház]]'' (''Nóra'' címen is ismert, eredeti: Et dukkehjem, 1879), ''[[Kísértetek]]'' (Gengangere, 1881). Ezek a darabok tették igazán elismert íróvá. A ''Kísértetek'' fogadtatásán felbőszülve írta meg ''A hazaáruló''t (En folkefiende, 1882)<ref>Ibsen ezen kötete magyarul először "A népgyűlölő" címen jelent meg 1898-ban, "A hazaáruló" címen 1966-ban jelent meg Hajdu Henrik fordításában gyűjteményes kötetben, de színpadon sok esetben az Artur Miller átdolgozásában készült "A nép ellensége" címen játsszák a darabot.</ref> amelyben az erősen önéletrajzi ihletésű főhős mellett állt ki; ennek a darabnak részben "ellenpontozása" a ''Vadkacsa'' (Vildanden, 1884), amelyben a szintén rá hasonlító Gregerset kegyetlenül kigúnyolta. Ibsen természetének egyébként is jellemzője volt az efféle kettősség: többnyire mindig "megbüntette" önmagát a kilengésekért. Másfelől Ibsen nemcsak az idealista, fellegjáró Gregerset, hanem a földhözragadt, ostoba Ginát, a lusta Hjalmart is ledorongolta. A ''Vadkacsá''t Gregers szatirikus beállítása miatt Ibsen korábbi társadalomjavító eszméi megtagadásának szokták nevezni, de Gregers inkább csak karikatúrája a korábbi nagy Ibsen-hősöknek: Brandnak, Stockmann doktornak ("A hazaáruló" főhősének), Iulianus római császárnak. Ezzel együtt a ''Vadkacsa'' a kései önéletrajzi ihletésű művek közül az első. Ezek: ''[[Rosmersholm]]'' (1886), ''A sellő'' (Fruen fra havet, 1888), ''[[Hedda Gabler]]'' (1890).
Ibsen 1865-ben otthagyta Norvégiát, és Rómába utazott, ahol 1866-ban megszületett első nagy darabja, a ''[[Brand]]''. A nagy sikertől fellelkesülve, Ibsen 1867-ben újabb verses drámát írt, a szintén világhírűvé lett ''[[Peer Gynt]]''öt. 1873-ban írta utolsó nagy messianiszikus alapállású művét, a 10 felvonásos ''[[A császár és galileai]]''t (Kaiser und Galiläer), [[Flavius Iulianus római császár]] életéről, amelyet főművének tartott. Ezután realisztikus környezetbe helyezett, prózában írt, társadalmi kérdéseket is feszegető darabokat írt: ''A társadalom támaszai'' (Samfundets stötter, 1877), ''[[Babaház]]'' (''Nóra'' címen is ismert, eredeti: Et dukkehjem, 1879), ''[[Kísértetek]]'' (Gengangere, 1881). Ezek a darabok tették igazán elismert íróvá. A ''Kísértetek'' fogadtatásán felbőszülve írta meg ''A hazaáruló''t (En folkefiende, 1882)<ref>Ibsen ezen kötete magyarul először "A népgyűlölő" címen jelent meg 1898-ban, "A hazaáruló" címen 1966-ban jelent meg Hajdu Henrik fordításában gyűjteményes kötetben, de színpadon sok esetben az Artur Miller átdolgozásában készült "A nép ellensége" címen játsszák a darabot.</ref> amelyben az erősen önéletrajzi ihletésű főhős mellett állt ki; ennek a darabnak részben "ellenpontozása" a ''Vadkacsa'' (Vildanden, 1884), amelyben a szintén rá hasonlító Gregerset kegyetlenül kigúnyolta. Ibsen természetének egyébként is jellemzője volt az efféle kettősség: többnyire "megbüntette" önmagát a kilengésekért. Másfelől Ibsen nemcsak az idealista, fellegjáró Gregerset, hanem a földhözragadt, ostoba Ginát és a lusta Hjalmart is ledorongolta. A ''Vadkacsá''t Gregers szatirikus beállítása miatt Ibsen korábbi társadalomjavító eszméi megtagadásának szokták nevezni, de Gregers inkább csak karikatúrája a korábbi nagy Ibsen-hősöknek: Brandnak, Stockmann doktornak ("A hazaáruló" főhősének), Iulianus római császárnak. Ezzel együtt a ''Vadkacsa'' a kései önéletrajzi ihletésű művek közül az első, amelyet a ''[[Rosmersholm]]'' (1886), ''A sellő'' (Fruen fra havet, 1888) és a ''[[Hedda Gabler]]'' (1890) követett.


1891-ben hazatért Norvégiába. Ezután írt darabjaiban közvetlenül önmagával foglalkozott: ''[[Solness építőmester]]'' (Bygmaster Solness, 1892); ''[[Kis Eyolf]]'' (Lille Eyolf, 1894); ''[[John Gabriel Borkman]]'' (1896); ''Ha mi, halottak, feltámadunk'' (Naar vi döde vaagner, 1899). Még ugyanebben az évben szélütés érte, nem is gyógyult meg.
1891-ben hazatért Norvégiába. Ezután írt darabjaiban közvetlenül önmagával foglalkozott: ''[[Solness építőmester]]'' (Bygmaster Solness, 1892); ''[[Kis Eyolf]]'' (Lille Eyolf, 1894); ''[[John Gabriel Borkman]]'' (1896); ''Ha mi, halottak, feltámadunk'' (Naar vi döde vaagner, 1899). 1900 márciusában szélütés érte, amiből már haláláig nem épült fel. Sok más hírességhez hasonlóan a [[Vår Frelsers gravlund]] temetőben helyezték örök nyugalomra.
=== Hatása ===
=== Hatása ===

A lap 2012. november 21., 16:03-kori változata

Henrik Ibsen

Henrik Johan Ibsen (Skien, 1828. március 20.Christiania, 1906. május 23.) norvég drámaíró, színházi rendező, költő. Gyakran utalnak rá a „modern dráma” atyjaként és mint a modernizmus egyik színházi megalapozójaként.[1]

Darabjait saját korában gyakran botrányosnak tartották, amikor a viktoriánus családi élet, szokások és erkölcs uralta Európát. Ibsen munkái a külsőségek mögött rejlő valóságot vizsgálta. Felfedező természete, kritikus szemlélete, az élet körülményeinek és erkölcsi problémáinak fürkészése számos kortársát zavarba ejtette.

Élete és művei

Gyermekkorában patikussegédként dolgozott, később a kristianiai (ma: Oslo) színházban vállalt állást. Pályáját versekkel kezdte. Til Ungarn c. versét az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról írta. Első darabja, a Catilina is ebben az évben készül el. Következő darabjai: Norma (1851); Olaf Liljekrans (1854), A solhaugi ünnep (Gildet paa Solhaug, 1856); Östraati Inger asszony (Fra Inger til Östraat, 1858) nem igazán sikerültek. A Helgelandi harcosok (Haermaendene pa Helgeland, 1858) és a talán legszemélyesebb drámának tekinthető Trónkövetelők (Kongs-enmerne, 1863) már kétségtelen tehetségről árulkodnak. A szerelem komédiája (Kjaerlighedens komedie, 1862), korai korszakának egyetlen realista beütésű darabja csúnyán megbukott.

Ibsen 1865-ben otthagyta Norvégiát, és Rómába utazott, ahol 1866-ban megszületett első nagy darabja, a Brand. A nagy sikertől fellelkesülve, Ibsen 1867-ben újabb verses drámát írt, a szintén világhírűvé lett Peer Gyntöt. 1873-ban írta utolsó nagy messianiszikus alapállású művét, a 10 felvonásos A császár és galileait (Kaiser und Galiläer), Flavius Iulianus római császár életéről, amelyet főművének tartott. Ezután realisztikus környezetbe helyezett, prózában írt, társadalmi kérdéseket is feszegető darabokat írt: A társadalom támaszai (Samfundets stötter, 1877), Babaház (Nóra címen is ismert, eredeti: Et dukkehjem, 1879), Kísértetek (Gengangere, 1881). Ezek a darabok tették igazán elismert íróvá. A Kísértetek fogadtatásán felbőszülve írta meg A hazaárulót (En folkefiende, 1882)[2] amelyben az erősen önéletrajzi ihletésű főhős mellett állt ki; ennek a darabnak részben "ellenpontozása" a Vadkacsa (Vildanden, 1884), amelyben a szintén rá hasonlító Gregerset kegyetlenül kigúnyolta. Ibsen természetének egyébként is jellemzője volt az efféle kettősség: többnyire "megbüntette" önmagát a kilengésekért. Másfelől Ibsen nemcsak az idealista, fellegjáró Gregerset, hanem a földhözragadt, ostoba Ginát és a lusta Hjalmart is ledorongolta. A Vadkacsát Gregers szatirikus beállítása miatt Ibsen korábbi társadalomjavító eszméi megtagadásának szokták nevezni, de Gregers inkább csak karikatúrája a korábbi nagy Ibsen-hősöknek: Brandnak, Stockmann doktornak ("A hazaáruló" főhősének), Iulianus római császárnak. Ezzel együtt a Vadkacsa a kései önéletrajzi ihletésű művek közül az első, amelyet a Rosmersholm (1886), A sellő (Fruen fra havet, 1888) és a Hedda Gabler (1890) követett.

1891-ben hazatért Norvégiába. Ezután írt darabjaiban közvetlenül önmagával foglalkozott: Solness építőmester (Bygmaster Solness, 1892); Kis Eyolf (Lille Eyolf, 1894); John Gabriel Borkman (1896); Ha mi, halottak, feltámadunk (Naar vi döde vaagner, 1899). 1900 márciusában szélütés érte, amiből már haláláig nem épült fel. Sok más hírességhez hasonlóan a Vår Frelsers gravlund temetőben helyezték örök nyugalomra.

Hatása

Ibsent elsősorban az 1875 utáni darabjairól ismerték. Olyan teljesen hamis kép alakult ki róla, mintha eszmék támogatása érdekében írta volna darabjait. A hamis kép kialakításáért nagyon sokat tett angol fordítója, William Archer és George Bernard Shaw ír író, aki tanulmánykötetet (The Quintessence of Ibsenism) is írt róla, valamint Henry Louis Mencken közgazdász, aki szintén írt egy Ibsen-könyvet. Ibsen a századfordulón nagy hatással volt több drámaíróra is: Gerhart Hauptmannra, George Bernard Shaw-ra, Frank Wedekindre, Andrejevre. Ezután azonban esett a népszerűsége: Bertolt Brecht a Kis organonban – leplezetten, de – megtámadta Ibsent, mondván, hogy a néző idegeivel játszik, így éri el a hatást. Meglehetősen megvetően nyilatkozott róla William Butler Yeats is.

Jegyzetek

  1. On Ibsen's role as "father of modern drama," see Ibsen Celebration to Spotlight 'Father of Modern Drama'. Bowdoin College, 2007. január 23. (Hozzáférés: 2007. március 27.); on Ibsen's relationship to modernism, see Moi (2006, 1-36).
  2. Ibsen ezen kötete magyarul először "A népgyűlölő" címen jelent meg 1898-ban, "A hazaáruló" címen 1966-ban jelent meg Hajdu Henrik fordításában gyűjteményes kötetben, de színpadon sok esetben az Artur Miller átdolgozásában készült "A nép ellensége" címen játsszák a darabot.

Források

  • Világirodalmi lexikon IV. (Grog–Ilv). Főszerk. Király István. Budapest: Akadémiai. 1975.  
  • Világirodalmi kisenciklopédia I. (A–L). Szerk. Köpeczi Béla, Pók Lajos. Budapest: Gondolat. 1976. ISBN 963-280-285-3

Külső hivatkozások

Fájl:Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak Henrik Ibsen témában.
Commons:Category:Henrik Ibsen
A Wikimédia Commons tartalmaz Henrik Ibsen témájú médiaállományokat.