„Paleozoikum” változatai közötti eltérés

	Paleozoikum; (541 – 251,902 millió évvel ezelőtt)
Előző idő	Következő idő
Neoproterozoikum	Mezozoikum
	PreꞒ Є O S D C P T J K Pg N ↓
	Környezeti jellemzők; (átlagos értékek az időegységen belül)

Laptörténet interaktív böngészése

[ellenőrzött változat]

← Régebbi szerkesztés Újabb szerkesztés →

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva

VizuálisWikiszöveges

Sorban

A lap 2012. szeptember 20., 22:13-kori változata

A paleozoikum földtörténeti idő (a görög palaio, „régi” és zoion, „állatok” szavakból, jelentése „ősi élet”), a phanerozoikum eon három ideje közül a legkorábbi. A paleozoikum 542 millió évvel ezelőtt kezdődött és 251 millió évvel ezelőtt fejeződött be. Hat földtörténeti időszakra oszlik, a legrégebbitől a legújabbig: kambrium, ordovícium, szilur, devon, karbon, perm.

Jelzőként, paleozoikumi értelemben magyar szakszövegekben gyakran a paleozoós szót használják.

Élet a paleozoikumban

A paleozoikum az első kemény héjú maradványok első megjelenésének időpontjától a nagy, kifinomult felépítésű hüllők és viszonylag modern növények uralkodásának kezdetéig tartott. A kezdetének határát hagyományosan a trilobiták és az archeocyathidák első megjelenésének időpontjától számítják. A végének határát a 300 millió évvel későbbi nagy kihalás (amelyben a fajok 70%-a kipusztult), a permi kihalás időpontjáig számítják. A mai gyakorlatban a kezdetének határát a Trichophycus pedum lenyomata maradványának első megjelenésétől veszik.

A korszak kezdetekor az élet baktériumok, algák és szivacsok, továbbá a némileg titokzatos formák, az Ediakara-bióta képviselőire korlátozódott. Nagyszámú alakzat jelent meg szinte egy időben a korszak kezdetekor – ezt kambriumi robbanásnak hívják. Némi bizonyíték van arra, hogy az egyszerű élőlények a paleozoikum kezdeténél már korábban meghódították a szárazföldet, de az alapvető növények és állatok nem jelentek meg a szárazföldön a szilur korszakig és nem burjánoztak a devon korszakig. Habár kezdetleges gerinceseket ismerünk a paleozoikum kezdetéből, az állatok nagy része inkább gerinctelen volt a paleozoikum közepéig. halpopulációk fejlődtek robbanásszerűek a devonban. A kései paleozoikum folyamán kezdetleges növényekből álló nagy erdők burjánoztak a szárazföldön, és kialakultak a nagy széntelepek Európában és Észak-Amerikában. A korszak végeztével az első nagy, kifinomult felépítésű hüllők és az első modern növények (tűlevelűek) jelentek meg.

Tektonikus mozgások, éghajlat

Földrajzilag a paleozoikum a Pannotia szuperkontinens szétszakadása után kezdődik, mely egy időbe esett az első globális eljegesedés végével (lásd a Varanger-eljegesedést és a hógolyó földet, kriogént). A paleozoikum során két nagy eljegesedés volt, az ordovícium végén és a karbon–perm határon. Ezek a déli pólus környékén alakítottak ki vastag jégtakarót, a Gondwana részein.

A korai paleozoikum folyamán a Föld szárazföldtömege számos kisebb kontinensre töredezett. A korszak vége felé haladva a kontinensek a Pangea szuperkontinensben egyesültek, mely magában foglalta a Föld szárazföldjének nagy részét.

A paleozoikum során zajlott a kaledóni tektonikai ciklus (570–350 mya) és a herciniai orogén ciklus (400–230 mya). (Egy-egy hegységképződési periódus alapesetben az óceánok szétnyílását, összezáródását, a kontinensütközést és az üledéktömeg felgyűrődését foglalja magába. A valódi folyamatok általában ennél bonyolultabbak.)

Éghajlati viszonyok

A korai kambriumban az éghajlat enyhe volt kezdetben és egyre melegedett a kambrium folyamán, amint a tengerek elérték a második legmagasabb szintet. Ezt a felmelegedési folyamatot ellensúlyozta, hogy a Gondwana dél felé mozdult nagy sebességgel, így az ordíviciumban Nyugat-Gondwana (Afrika és Dél-Amerika) közvetlenül a déli sark felett helyezkedett el. A korai paleozoikum éghajlata szintén erősen változó zónánként, mely azt eredményezte, hogy a globális éghajlat ugyan melegedett, de az akkori élőlények élettere – a kontinensek talapzatának tengeri környezete – egyre hűvösebbé vált. A Baltikum (Észak-Európa és Oroszország) és Laurentia (Észak-Amerika keleti része és Grönland) mégis a trópusi zónában maradt, miközben Kína, Ausztrália mérsékelt vizekben feküdt. A korai paleozoikum hirtelen ért véget a rövid, de súlyosnak látszó késő ordovíciumi jégkorszakkal. Ez a hideg okozta a második legnagyobb fanerozoikumi tömeges kihalást.

A középső paleozoikumban jelentős stabilitás figyelhető meg. A tengerek szintje a jégkorszak miatt csökkent, de a szilur és devon folyamán lassan visszaállt. A Baltikum és Laurentia lassú összeolvadása és a Gondwana részeinek észak felé haladása számos, viszonylag meleg, sekély tengerfenék kialakulásának oka. Ahogy a növények a kontinensek szélén megjelentek, növekedett az oxigénszint, csökkent a szén-dioxid tartalom, igaz, kevésbé drámaian. Az észak-dél hőmérsékleti különbség szintén csökkenni látszik, vagy a metazoák egyszerűen szívósabbakká váltak, vagy mindkettő. Mindenesetre az Antarktisz és Nyugat-Gondwana déli kontinentális szélei kevésbé voltak már lakatlanok. A devon végén számos impulzus történt, mely a középső paleozoikum gerinces élővilágának nagy részét elpusztította anélkül, hogy láthatóan csökkentette volna az élővilág általános változatosságát.

A kései paleozoikummal kapcsolatban sok megválaszolatlan kérdés. A Mississippi epocha a légköri oxigénszint hirtelen, gyors növekedésével kezdődött, miközben a szén-dioxid szint soha nem látott alacsony szintekre süllyedt. Az éghajlat destabilizációjához, és egy (vagy talán két) jégkorszakhoz vezetett a karbon időszakban. Ezek sokkal súlyosabbak voltak, mint a késő ordovíciumi jégkorszak; de ezeknek jelentéktelen hatása volt az élővilágra. A ciszuráli korszakban az oxigén és szén-dioxid szintek normál értékre álltak vissza. Másrészt viszont a Pangea kialakulása hatalmas sivatagok kialakulásához vezetett, melyekben extrém hőmérsékletek jöttek létre. A lopingi korszakban csökkent a tenger szintje, növekedett a szén-dioxid szint, általános éghajlati romlás következett be, melyek együttes következménye a perm végi kihalás.