„Kalotípia” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a kisebb formai javítások |
a r2.7.1) (Bot: következő hozzáadása: fa:کالوتایپ |
||
44. sor: | 44. sor: | ||
[[es:Calotipo]] |
[[es:Calotipo]] |
||
[[et:Kalotüüpia]] |
[[et:Kalotüüpia]] |
||
[[fa:کالوتایپ]] |
|||
[[fr:Calotype]] |
[[fr:Calotype]] |
||
[[gl:Calotipo]] |
[[gl:Calotipo]] |
A lap 2012. január 16., 13:57-kori változata
A kalotípia vagy talbotípia egy fotográfiában használt pozitív illetve negatív képrögzítési eljárás megnevezése.
Története
Bár már 1834-ben elkezdte a kísérleteket, William Henry Fox Talbot 1839. január 25-én jelentette be találmányát a Royal Societynek írott levelében, viszont csupán 1841-ben szabadalmaztatta.
Pozitív eljárásként
A pozitív eljárások közül egyike a legritkábbaknak és legértékesebbeknek. Amennyiben a talbotíp negatívval együtt marad meg, értéke többszöröződik.
Az első negatív-pozitív eljárás, a ma használt legtöbb fotográfiai eljárás őse. Klórezüst kimásolópapír. Ránézetre általában matt, tónusa a téglavöröstől a barnán keresztül a bíbor-feketéig terjed, vékony papírhordozón található, a kép és hordozó azonos felületű, a képes oldal és a papír hátulja hasonlóak egymáshoz, a papírhordozó viszonylag vékony, kötőanyaga nincs.
1841–1857 között volt általánosan elterjedt, a kor fotográfusai előszeretettel használták, mivel a fényképezés első évtizedében gyakorlatilag ez volt az egyetlen eljárás, amely papírképet eredményezett.
Anyaga
Kötőanyag nélküli ezüst-klorid érzékenyítésű sópapír. A képet ezüst (aranyszínezés esetén az ezüsthöz kötött arany) alkotja. 1847 után vezették be az aranyszínezést, de csak az 1850-es években vált általánossá, a legtöbb, 1850 után készített sópapír biztos, hogy valamilyen módon külön is enyvezett. E művelet célja az volt, hogy a papír felületén egy nagyon vékony réteg képződjön, amely megakadályozza, hogy az érzékenyítő oldat túl mélyre hatoljon a papír rostjai közé, s így rontsa a kép kontrasztosságát. Sokféle enyvező anyagot használtak, például keményítőt, zselatint, kazeint, tejsavót és ír moszatot is. Az enyvezés olyan vékonyan fedte csak a papír felszínét, hogy nem képezett külön réteget, ezért a kép mindig a papír szerkezetét mutatja és matt felületű. A keményítővel enyvezett (starch-sized) papír barnás tónusú képet eredményezett, míg a zselatinnal enyvezett papír inkább vöröses árnyalatot adott.
Mérete általában 4,3 × 6 cm és 30 × 40 cm között mozgott, de nagy ritkán ettől kisebb vagy nagyobb is készülhetett.
Negatív eljárásként
Szintén William Henry Fox Talbot találmánya, 1840-ből, azonban később Eduard Baldus, majd Louis-Desiré Blanquart-Evrard módosította, tökéletesítette. Az 1850-es évek közepéig volt általánosan elterjedt, hasonlóan pozitív változatához, mára már az egyik legritkábban előforduló negatív, a fennmaradt példányok értéke igen magas.
A talbotíp pozitívval ellentétben kevésbé fakul, mivel az előhívás által létrehozott ezüstszemcsék jóval nagyobbak mint a kimásolópapírban keletkező kolloid finomságú ezüstéi. A kép élességének javítása céljából (a papír rostjainak árnyékát eltüntetendő a másolaton) a negatívot vagy annak egyes részeit viasszal itatták át, ez miután a kép adott részeit valamelyest elszigetelte a levegő károsító gázaitól konzerváló hatással is bírt.
Anyaga
Jól enyvezett papír és ezüstjodid. Emulzió és kötőanyag nélküli papírnegatív. Ránézetre vöröses-sötétbarna, néha a bíbor felé hajló, ritkábban sárgás színű, matt felületű, részleteiben vagy egészében gyakran viasszal átitatva, jól ellenáll a halványodásnak. Nagyítóval jól láthatóak a papír rostjai, az ezüstszemcsék, a róla másolt pozitívon jól kivehetőek a papír rostjai okozta életlenségek.
Mérete: leggyakrabban 10,1 × 12,7 cm-es képek születtek ilyen eljárással.
Hivatkozások
- Történeti Fotóeljárások Magyarországon
- Reilly, James M. The Albumen & Salted Paper Book: The history and practice of photographic printing, 1840-1895. 1980
- Conservation of Photographs. (könyv) (Eastman Kodak Co., 1985.)