Léon Gambetta

Léon Michel Gambetta (Cahors, 1833. április 3. – Ville d'Avray (Párizs mellett), 1882. december 31.) francia államférfi.

Életútja

A Gambetta-család a 19. század elején vándorolt Genovából Nizzába, ahonnan Gambetta fűszerkereskedő édesapja Cahorsba költözött.

A fiatal Gambetta Montfaucon-ban és Cahorsban végezte középiskoláit, jogot Párizsban tanult és 1859-ben mint ügyvéd telepedett le Párizsban. Eleinte Lachaud és Crémieux neves ügyvédek irodájában dolgozott és neve politikai perekben tűnt fel először.

1868. november 17-én lett közismert személy, amikor Delescluze forradalmárt, aki Reveil című lapjában az 1851-es államcsíny áldozata gyanánt elesett, Baudin emlékszobrára közadakozást mert rendezni, a törvényszék előtt nagy sikerrel és még nagyobb merészséggel védelmezte, miközben a császárságot, de még inkább az államcsínyt szenvedélyesen elitélte. Ez a vakmerő támadás megnyitotta előtte a törvényhozó testület ajtaját: nehány héttel később Párizsban és Marseille-ben a törvényhozó testületbe választották, ahol mint a szélső "engesztelhetetlen" balpárt egyik vezérférfia, heves támadásokat intézett a császári udvar és a romlott kormányrendszer ellen. Maró gúnnyal nyilatkozott különösen az 1870. április 5-én rendezett plebiszcitumról és még kiméletlenebben bánt a liberális elvekhez hűtlenné lett Ollivier-vel.

Szenvedélyes, lendületes szónok volt, aki nem annyira meggyőző, mintsem elemi erővel ragadta magával hallgatóit. Hatalmas, tömör és kellemes hangú organuma még jobban emelte beszédeinek sikerét. Az 1870-es német háború előestéjén (július 15.) helytelenítette ugyan a hadüzenet körül követett könnyelmű eljárást, de a rendkivüli hitelt megszavazta. Mihelyt kitűnt, hogy a Palikao által közzétett győzelmi hírek légből kapottak, barátjaival a császárság ellen kezdett agitálni. Augusztus 10-én a nemzetőrség fegyverkezését és Párizs védelmi karba helyezését indítványozta, a sedani katasztrófa hírére szeptember 4-én a törvényhozó testületben pedig azonnal III. Napóleon császár letételét és a Bonaparte-család örök időkre való számkivetését indítványozta. Egyúttal kihirdette a köztársaságot és a párizsi ellenzéki képviselőtársaival a nemzeti honvédelem kormányában a belügyi tárcát vállalta magára.

Párizs körülzárolása után, 1870. október 8-án a németek figyelmét kikerülve, léggolyón menekült Párizsból Toursba, hogy az ideiglenes kormánynak ott székelő bizottságát serényebb működésre bírja. A belügyi tárcán kivül még a hadügyit is kezébe vette, diktátori hatalommal szervezte a háborúnak végső erőmegfeszítéssel való folytatását, megszervezte a sorkatonaságot, nemzetőrséget, franctireurs-eket és még az ellenség által is bámult csüggedetlen lelkesedéssel szervezte Franciaország védelmét. Lázas sietséggel létesítette a Dél-Nyugati Loire hadsereget Aurelles de Paladine és az Eszaki hadsereget Faidherbe alatt. Az előbbinek kudarca után pedig annak romjaiból két sereget alakított, a Loire-sereget (Chanzy alatt) és a merész fordulattal a Keleti határra, Belfort felmentésére rendelt Keleti hadtestet Bourbaki alatt.

Hasztalan tette le Gambetta az ügyetlen vagy szerencsétlen hadvezéreket, hasztalan szervezte a németek háta mögött a guerilla-háborút, emberfeletti erővel sem tudta a diadalt kicsikarni. A békekötésről mindazonáltal hallani sem akart és midőn Thiers és Favre a teljes reménytelenséggel szemben 1871-ben fegyverszünetet kötöttek a németekkel, határozottan rosszalta lépésüket.

A február 8-án végbement választásokon kilenc mandátumot kapott, ezek közül az elzászit fogadta el és a bordeaux-i nemzetgyűlésen a békekötést ellenezte. Fáradozásait nem koszorúzta siker, mindazonáltal a haza védelmezése és hadi hírneve körül kifejtett tevékenységének emléke mélyen bevésődött a franciák szívébe, akik 1871 óta ő benne látták a revans utáni vágy megtestülését. Gambetta azonban e tendenciát az első években bölcsen titkolta. Mint az union républicaine alapítója és vezére, valamint a République française főszerkesztője, lankadatlanul küzdött a monarchisták és nevezetesen a gyűlölt bonapartisták ellen, akiket minden alkalommal vérig ostorozott.

1871-től 1873-ig nagy agitálást fejtett ki a nemzetgyűlés feloszlatása iránt, de amikor Thiers elnök bukása után (1873. május 24.) felismerte, hogy ezzel csak a monarchisták malmára hajtja a vizet, mérsékletesebb és nyugodtabb mederbe terelte a közvéleményt és közreműködött az 1875 februári alkotmány megalkotásában.

Az 1876-os képviselőválasztásokban nemcsak ő maga kapott mandátumot, hanem a 360 köztársasági képviselő közül a többség a Gambetta által hirdetett program alapján jutott a mandátum birtokába és ezután Gambetta mint a köztársasági párt éltető lelke és vezérenként, de különösen mint a budget-bizottság befolyásos elnöke (1876-től 1879-ig) szerepelt a képviselőházban. Megbuktatta a reakcionárius Buffet-minisztériumot, demokrata reformokra késztette a Dufaure-kabinetet és felszabadította a közoktatást a klerikálisok befolyása alól.

Igazi fénykora csak 1877. május 16-án kezdődött, amikor a Mac Mahon által a kormányszékbe ültetett Broglie-Fourton ellen kezdte meg az alkotmány és a köztársaság fennmaradása érdekében azt a parlamentáris hadjáratot, amilyenhez hasonlót legfeljebb Gladstone folytatott még Angliában. A választások után együtt volt megint a 360 köztársasági többség, mely Gambetta vezérlete alatt előbb a Broglie-Fourton minisztériumot, majd magát Mac Mahont kényszerítette lemondásra. Miután a kongresszus Grévyt választotta a köztársaság elnökévé, Gambetta lett a képviselőház elnöki székén Grévy utóda (1879. január 31.) és ezután ő intézte jóformán Franciaország sorsát, amennyiben a különböző minisztériumokra határtalan befolyást gyakorolt. Ha egyik-másik kabinet dacolni mert vele, akkor azt leszavaztatta, amint ezt például 1880. szeptember 19-én a klerikálisokkal szemben engedékenynek mutatkozó Freycinet-minisztériummal tette. A közvélemény ekkor azt sürgette, hogy Gambetta vállalja el a kormányt, ő azonban most is inkább a színfalak mögött maradt és idegen cégér alatt szabott irányt a kormánynak. Attól félt, hogy mint miniszter hamar lejárná magát és ezzel füstbe mennének a köztársaság elnöki székéhez füzött reményei. Nemsokára azonban mégis belátta, hogy a miniszterelnöki hatalom elől többé ki nem térhet és ezért feltétlen engedelmes és megbízható többséget iparkodott magának szerezni. E célból arra bírta rá a Ferry-Constans minisztériumot, hogy a lajstromos szavazást léptessék életbe, ami azonban a szenátus ellenzése folytán nem sikerült. De miután az 1881 augusztusi választásokban Gambetta pártja nagy diadalt aratott (a 450 köztársasági képviselő közül 206 az ő zászlajához szegődött) és a kabinet október 28-án leköszönt, Grévy elnök a helyzet urára, Gambettára bizta az új minisztérium megalakítását.

Az 1881. november 28-án megalakult új kabinet (a grand ministere) azonban nem felelt meg a nagyfoku várakozásnak. Gambetta mellett csak másodrangú tehetségek vállalkoztak tárcákra, akik ugyan vele szemben engedelmes szolgáknak bizonyultak, de a képviselőháznak nem imponáltak. Kormányzása egyébiránt rövid és meddő volt. A külügy terén Angliával szemben érte az egyiptomi kérdésben balsiker, a belügyi politika terén pedig a végzetes makacssággal sürgetett lajstromos választás kellett valamennyi pártban fokozódó idegességet. Amikor pedig a duzzadó önérzettől áthatott Gambetta fenyegetésekre is ragadtatta magát, a diktatúra elől menekülni óhajtó képviselőház 1882. január 26-án a lajtromos szavazást és azzal eddigi bálványát 305 szavazattal 119 ellenében elvetette. Gambetta rögtön leköszönt és később arra szorítkozott, hogy mint a République française szerkesztője, mint párthiveinek vezére és összeköttetései révén befolyást gyakoroljon a képviselőházra.

Ezentúl a köztársaság elnöki székére emelt aspiráció töltötték be magasra törő lelkét. Mindezeknek a reményeknek azonban korai halála vetett véget. 1882. november 27-én egy ki nem derített szerencsétlen baleset következtében pisztolygolyó által, vagy saját, vagy Madame Leon kezétől, veszélyesen megsebesült és az év utolsó napján ennek következtében elhunyt. Az állam költségén temették el és nagy pompával kisérték Nizzába pihenésre. A III. köztársaság legpregnánsabb és legnépszerübb államférfia szállt vele sírba, akinek hibáit immár elfályolozta a feledékenység, míg hazaszeretete örökre helyet biztosított számára a nemzet szívében.

Gambetta nem hagyott maga után örököst. Családjából mindössze apja és egy öreg nagybátyja élte őt túl. Ezutóbbi, a család utolsó sarja, a Carnot ellen elkövetett merénylet hatása alatt 1894. június 29-én halt meg Nizzában.

Forrás

• Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X