„Bel canto” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a r2.6.4) (Bot: következő módosítása: ca:Bel canto |
a r2.6.4) (Bot: következő módosítása: sv:Bel canto (sångteknik) |
||
42. sor: | 42. sor: | ||
[[simple:Bel canto]] |
[[simple:Bel canto]] |
||
[[sl:Bel canto]] |
[[sl:Bel canto]] |
||
[[sv:Bel canto]] |
[[sv:Bel canto (sångteknik)]] |
||
[[tr:Belcanto]] |
[[tr:Belcanto]] |
||
[[uk:Бельканто]] |
[[uk:Бельканто]] |
A lap 2011. december 25., 00:20-kori változata
A bel canto egy olasz operai kifejezés (jelentése: szép ének), amely olyan éneklési technikát jelent, ami a tökéletes dallamformálást helyezi az előadás középpontjába. A hang mozgékonyságán, a hangképzés kiegyenlítettségén alapul. A zeneszerzők az énekhangot már-már instrumentumként használták. A bel canto operákban gyönyörű áriák szólaltak meg. Hosszú időn át magába foglalta a rögtönzés és a díszítés művészetét is, később az énekes szólam rögzült (Gluck, Rossini), majd drámaiság is társult hozzá (Donizetti). Verdinél és a francia nagyoperákban az éneklés már jobban eltávolodott a drámai kifejezés és a deklamáció irányába. Az operai történetek drámaiságának kihangsúlyozását a végül a zenei verizmus valósította meg.
A bel canto 17-19. században volt a legnépszerűbb, főleg az olasz operában, kiváltképpen a nápolyi iskolában. Híres bel canto áriák például Norma cavatinája (Bellini), Malatesta és Don Pasquale kettőse (Donizetti: Don Pasquale) vagy Nemorino románca a Szerelmi bájitalból (Donizetti), a rágalomária Rossini A sevillai borbély című operájából.
A bel canto aranykora 1805-1830 közöttre tehető, amikor a stílus legnevesebb zeneszerzői alkottak:
Felhasznált irodalom
- Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon I. (A–F). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965.
- Balázs István: Zenei lexikon. Budapest: Corvina. 2005. ISBN 963-13-5453-9