„Népiesség” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat]

← Régebbi szerkesztés Újabb szerkesztés →

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva

Sorban

A lap 2011. november 24., 20:44-kori változata

A népiesség vagy népies-nemzeti irány a hagyományos szövegfolklorisztikai műfajok, népköltészeti alkotások motívumainak, stílusjegyeinek és szemléletmódjának tudatos szépirodalmi alkalmazása.

A 19. század folyamán, a romantika virágkorában hirdették meg programszerűen a népköltészet stíluseszményének beemelését az egyes nemzeti irodalmakba. A monda-, népmese-, népballada- és népdalgyűjtésekkel kiegészített mozgalom előkészítői között tartják számon a német nyelvterületen alkotó Johann Gottfried Herdert és a Grimm fivéreket. A közép-európai romantikus irodalmakban a nemzeti irodalom felfrissítése mellett a polgári politikai küzdelmek fontos tényezőjévé is vált a hagyományos népköltészet feltérképezése és megjelenítése a műköltészet nyelvén.

Jóllehet a magyar népköltészet formakincse a korábbi szerzők munkásságában is megjelent (Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály), Magyarországon a tudatosan alkalmazott népies irodalom virágkora az 1840-es–1870-es évek közé tehető, s elsősorban Erdélyi János, Arany János, Tompa Mihály, Lévay József, Petőfi Sándor, Gyulai Pál és Szász Károly, később pedig Dömötör János, Vargha Gyula, Bárd Miklós és Kozma Andor munkásságában teljesedett ki. A magyar irodalmi népies-nemzeti irány fő jellemzője, hogy a reformkori magyar líra romantikus sajátosságaira és a népies nyelvi hagyományra támaszkodott, de erősen megszűrte és stilizálta mindkét tradíciót, illetve élményvilágot. A népies hangvételű versekre az elégikus hangnem, a rezignált kifejezésmód, a zárt műalkotások esztétikai harmóniája jellemző.

A 19. század utolsó harmadában a népnemzeti irány hanyatlásnak indult, többen megkérdőjelezték a politikai-társadalmi hátterét vesztett irányzat korszerűségét és létjogosultságát. A századfordulón kibontakozó új népiesség egyfelől nem terjedt túl a külsőségekben – szóhasználatban, nyelvezetben stb. – megnyilvánuló epigonizmus keretein (Pósa Lajos, Szabolcska Mihály vagy Gárdonyi Géza Göre Gábor-történetei), másfelől a népi írók 1930-as években meghirdetett mozgalmát készítette elő a népiesség mint stílusirányzat esztétikai és szemléleti átértékelésével (Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Móra Ferenc).

Források

Új magyar irodalmi lexikon II. (H–Ö). Főszerk. Péter László. 2. jav., bőv. kiad. Budapest: Akadémiai. 2000. 1606–1607. o. ISBN 963-05-7746-1
Magyar nagylexikon XIII. (Mer–Nyk). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2001. 712. o. ISBN 963-9257-09-5

Ez az irodalmi tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!

@@ 3. sor: / 3. sor: @@
 A 19. század folyamán, a [[romantika]] virágkorában hirdették meg programszerűen a népköltészet stíluseszményének beemelését az egyes nemzeti irodalmakba. A [[monda]]-, [[népmese]]-, [[népballada]]- és [[népdal]]gyűjtésekkel kiegészített mozgalom előkészítői között tartják számon a német nyelvterületen alkotó [[Johann Gottfried Herder]]t és a [[Grimm fivérek]]et. A közép-európai romantikus irodalmakban a nemzeti irodalom felfrissítése mellett a polgári politikai küzdelmek fontos tényezőjévé is vált a hagyományos népköltészet feltérképezése és megjelenítése a műköltészet nyelvén.
-Jóllehet a magyar népköltészet formakincse a korábbi szerzők munkásságában is megjelent ([[Fazekas Mihály]], [[Csokonai Vitéz Mihály]], [[Vörösmarty Mihály]]), Magyarországon a tudatosan alkalmazott népies irodalom virágkora az 1840-es–1870-es évek közé tehető, s elsősorban [[Erdélyi János]], [[Arany János]], [[Tompa Mihály]], [[Lévay József]], [[Petőfi Sándor]], [[Gyulai Pál (irodalomtörténész)|Gyulai Pál]] és [[Szász Károly (író)|Szász Károly]], később pedig [[Dömötör János]], [[Vargha Gyula]], [[Kozma Ferenc (költő)|Bárd Miklós]] és [[Kozma Andor]] munkásságában teljesedett ki. A magyar irodalmi népies-nemzeti irány fő jellemzője, hogy a [[19. századi magyar irodalom|reformkori magyar líra]] romantikus sajátosságaira és a népies nyelvi hagyományra támaszkodott, de erősen megszűrte és stilizálta mindkét tradíciót, illetve élményvilágot. A népies hangvételű versekre az [[elégia|elégikus]] hangnem, a rezignált kifejezésmód, a zárt műalkotások esztétikai harmóniája jellemző.
+Jóllehet a magyar népköltészet formakincse a korábbi szerzők munkásságában is megjelent ([[Fazekas Mihály]], [[Csokonai Vitéz Mihály]], [[Vörösmarty Mihály]]), Magyarországon a tudatosan alkalmazott népies irodalom virágkora az 1840-es–1870-es évek közé tehető, s elsősorban [[Erdélyi János (költő)|Erdélyi János]], [[Arany János]], [[Tompa Mihály]], [[Lévay József]], [[Petőfi Sándor]], [[Gyulai Pál (irodalomtörténész)|Gyulai Pál]] és [[Szász Károly (író)|Szász Károly]], később pedig [[Dömötör János]], [[Vargha Gyula]], [[Kozma Ferenc (költő)|Bárd Miklós]] és [[Kozma Andor]] munkásságában teljesedett ki. A magyar irodalmi népies-nemzeti irány fő jellemzője, hogy a [[19. századi magyar irodalom|reformkori magyar líra]] romantikus sajátosságaira és a népies nyelvi hagyományra támaszkodott, de erősen megszűrte és stilizálta mindkét tradíciót, illetve élményvilágot. A népies hangvételű versekre az [[elégia|elégikus]] hangnem, a rezignált kifejezésmód, a zárt műalkotások esztétikai harmóniája jellemző.
 A 19. század utolsó harmadában a népnemzeti irány hanyatlásnak indult, többen megkérdőjelezték a politikai-társadalmi hátterét vesztett irányzat korszerűségét és létjogosultságát. A századfordulón kibontakozó új népiesség egyfelől nem terjedt túl a külsőségekben – szóhasználatban, nyelvezetben stb. – megnyilvánuló epigonizmus keretein ([[Pósa Lajos (író)|Pósa Lajos]], [[Szabolcska Mihály]] vagy [[Gárdonyi Géza]] Göre Gábor-történetei), másfelől a [[népi írók]] 1930-as években meghirdetett mozgalmát készítette elő a népiesség mint stílusirányzat esztétikai és szemléleti átértékelésével ([[Gárdonyi Géza]], [[Tömörkény István]], [[Móra Ferenc]]).