„Copf stílus” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
26. sor: | 26. sor: | ||
=== Fennmaradt példái Magyarországon === |
=== Fennmaradt példái Magyarországon === |
||
* [[Fellner Jakab]]: ([[Érseki palota (Veszprém)]][[Eger|Egri]] [[Eszterházy Károly Főiskola|Líceum]], 1765 – 1785) |
* [[Fellner Jakab]]: ([[Érseki palota (Veszprém)]], [[Eger|Egri]] [[Eszterházy Károly Főiskola|Líceum]], 1765 – 1785) |
||
* [[Franz Anton Hillebrandt]] munkái |
* [[Franz Anton Hillebrandt]] munkái |
||
* Püspöki palota, [[Székesfehérvár]] |
* Püspöki palota, [[Székesfehérvár]] |
A lap 2011. október 20., 19:38-kori változata
A copf stílus (vagy egyszerűen csak copf, illetve klasszicizáló későbarokk) művészeti stílus volt Közép-Európában a 18. század utolsó évtizedeiben. A rokokó stílussal együtt a barokk késői ága, mintegy átmenet a barokk és a klasszicizmus között.
A név eredete
- A copf a német Zopfból ered és valami ósdit, elavultat, nagyképűt és unalmast jelent. A C. eredetileg hajfonatot jelentett, amint a középkori nők azt viselni szerették, később, a 18. század elején, a porosz katonai viseletbe vették át, míg a francia forradalom ennek a furcsa szokásnak véget nem vetett.
- Régebben magyarul is időnként "zopf" formában írták (például Kardos Gy.: A magyar barokk- és zopf-építészet rövid összefoglalása, 1952).
- A szó az oszlopfők és szemöldökpárkányok füzéres és a copfra mint hajviseletre emlékeztető díszítményeire utal. (füzérdísz)
Előzményei
A copf vagy paróka-stílus a játszi, cicomás, kicsinyes rokokó stílusra, a XIV. és XV. Lajos stílusára következett és bizonyos fenségest és komolyságot jelentett a könnyűvérű, ledérkedő rokokóval szemben. Franciaországban e stílus megfelelőjét XVI. Lajos királyról "Louis seize", magyarul XVI. Lajos-stílusként ismerik.
Az irodalomban
A copf-stílus ugyanazon korbeli irodalmi és művészeti termékeknél mutatkozik és rokonértelmű a paróka- vagy a barokk stílussal. A német irodalomban leginkább Gottschedet és a sziléziai iskolát lehet a copf stílus legjelentékenyebbjeinek tekinteni, akik ellen Lessing és utódai a klasszicitás újraélesztésével és nemzeti motívumok teremtésével a legélénkebben reagáltak. Franciaországban Voltaire törte meg úgy a rokokó-, mint a parókaizlést.
Nálunk a Bessenyei-korszak tulajdonképpen a copfhoz tartozik; felváltotta a modern kor, amely Kazinczy Ferenccel kezdődött.
Az építészetben
A copf épületek szakítanak a barokk mozgalmas, hullámzó formáival. Vonalvezetésük letisztult, áttekinthető. Mind alaprajzukban, mind pedig homlokzati kialakításukban egyszerűségre, világosságra törekednek. A templomok tornya nem, vagy csak alig lép ki a homlokzat síkjából. A szoborfülkék helyét átveszik a faltükrök és falmezők. A kastélyok esetében elmaradnak a sarokrizalitok, az épület megjelenését a timpanonnal koronázott 3- tengelyes középrizalit uralja. A stílus formakincse nagymértékben támaszkodik az antik építészetre. Jellemző a füzérdíszek, konzolok, köténydíszek, tárcsák, rozetták, triglifek, gutták, urnák és szögletes voluták alkalmazása. A nyílások egyenesen, kosárívben, félkörívben, vagy szegmensívben végződnek. Szemöldökpárkányuk általában az egyenes, timpanon és lunetta formákra, illetve ezek különböző változataira korlátozódik. A teret cseh-, vagy csehsüvegboltozat fedi.
Fennmaradt példái Magyarországon
- Fellner Jakab: (Érseki palota (Veszprém), Egri Líceum, 1765 – 1785)
- Franz Anton Hillebrandt munkái
- Püspöki palota, Székesfehérvár
- Veszprémi Vár tűztornya, (1809)
- Kiskun Múzeum, Kiskunfélegyháza
- Thaller József munkája (Pécsi templom 1802-1805)
- Hefele Menyhért: Szombathelyi székesegyház
Az iparművészetben
Legjelentősebbek a copf stílusú bútorok, amelyek napjainkig fent maradtak nemcsak a múzeumokban, hanem a magánlakásokban és a műkereskedelemben is.
Galéria
-
Nepomuki Szent János szobra a katolikus templom mellett (Bakonyszombathely)
-
Szent István templom, építette Fellner Jakab és Grossmann József (Pápa)
Lásd még
Források
- Művészeti kislexikon. Budapest : Corvina Kiadó, 2006. copf lásd 41. p. ISBN 963 13 5534 9
- Művészeti lexikon I. (A–E). Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981.