Paganini-etűdök

A Paganini-etűdök (francia címe: Grandes études de Paganini) Liszt Ferenc hat darabból álló zongoraciklusa, amely Niccolò Paganini ihletésére, az ő caprice-ainak feldolgozásaként születtek. Liszt 1838-ban és 1851-ben foglalkozott a művekkel, kottája 1851-ben jelent meg nyomtatásban. Műjegyzékszáma: S.141.

A mű születése

A fiatal, húsz éves Liszt 1831. március 31-én hallotta először játszani Párizsban Niccolò Paganinit, „az ördög hegedűsét”, és azonnal elbűvölte a káprázatos hangszertudás, az új effektusok, az újfajta hangszeres virtuozitás. Később ezt írta róla: „„Micsoda ember, micsoda hegedű, micsoda művész!” – írta. Elhatározta, hogy saját zongorajátékát is hasonló szintre fejleszti, addig nem látott-hallott módon kitágítja a zongora és a zongorázás lehetőségeit. Módszeres munkába, sanyargató gyakorlásba fogott, és már a következő évben megkomponálta a fantasztikus nehézségű Paganini 2., h-moll hegedűversenyének rondó-finálé témájára Clochette- (Csengettyű-) fantáziáját, ami a La Campanella című híres darab elődjének számít. Ekkor indult Liszt szédületes zongoravirtuózi karrierje, amellyel egész Európa ünnepelt zongoristájává vált.

A hat darabból álló Paganini-etűdök első változatát (S.141) Liszt 1838-ban írta, amely Paganini szólóhegedűre írt caprice-ainak nyomán készült. A sorozat címe ekkor Transzcendens etűdök Paganini nyomán (Études d'exécution transcendante d'aprés Paganini) volt. Clara Schumann-nak, Robert Schumann feleségének ajánlotta.

Liszt 1851-ben újra elővette a sorozatot, és átdolgozta, az a változat született meg, amelyet ma is játszanak. A ciklus ekkor kapta a Paganini-etűdök (Grandes études de Paganini) címet. Nyomtatásban még ugyanebben az évben megjelent a lipcsei Breitkopf und Härtel kiadó gondozásában. Ezt a ciklust is Clara Schumann-nak ajánlotta, annak ellenére, hogy túl sok hálát nem tapasztalt a hölgy részéről.

A zene

1. etűd

A g-moll, 3/4-es ütemű darabban Liszt Paganini V. és VI. caprice-ának anyagát dolgozza fel (az eleje és a vége az V. caprice-on, a közepe a VI. caprice-on alapul). Az etűdben a tremolójátéknak és a vele együtt éneklő dallamvezetésnek van szerepe.

2. etűd

A Paganini VII. caprice-át feldolgozó Esz-dúr darabban a briliáns skálamenetek és a szédítő iramú oktávok megszólaltatása jellemző.

Források

• Hamburger Klára: Liszt Ferenc zenéje. Balassi Kiadó, Budapest, 2010. 263–265. old. ISBN 978-963-506-835-7
• Hamburger Klára: Liszt kalauz. Zeneműkiadó, Budapest, 1986. 249–252. old. ISBN 963 330 605 1