Kunország

Kunország, más néven Kumánia (latinul Cumania) a középkori kun szállásterületek történelmi elnevezése volt a későbbi Havasalföld, Besszarábia, Moldva és Dobrudzsa területén. Kunország elkülönült a mai Ukrajna területén volt kun (kipcsák) szállásterületektől.

A kunok a sztyeppékről érkeztek maguk előtt űzve a szintén török eredetű úzokat, akik korábban a besenyőket szorították ide. Önálló államot vagy nagyobb törzsszövetséget nem hoztak létre. A törzsek külön-külön telepedtek le, s innen indították portyázásokat orosz, magyar és lengyel területekre.

Egyes csoportjaik innen a Balkánra költöztek, és idővel egyre jobban szétszóródtak a térségben. A kun betöréseket a szomszédos országok kemény harcokkal verték vissza.

Magyarország komolyabb kísérletekbe kezdett a pogány kunok megtérítésére, azzal hogy a kunországi Milkón püspökséget hozott létre. A további térítéseket szolgálta, hogy II. András magyar király 1211-ben a dél-erdélyi Borzaföldre (a későbbi Barcaság) letelepítette a Szentföldről jött keresztes Német Lovagrendet. A lovagok alapos előkészületek után néhány hadjárattal meghódították Kunország déli részét (a későbbi Havasalföld területét). Amikor azonban a lovagrend borzaföldi és kun területeit összekapcsolva egy önálló német államot kívánt létrehozni, II. András ezt még idejében megakadályozta, és elűzte a lovagokat Lengyelországba.

Kunország meghódítására a magyar királyok mellett még kísérletet tett Lengyelország és Halics.

1239-ben IV. Béla a mongolok közeledtének hírére a kunok többségét Kunországból betelepítette Magyarországra, de a magyar lakosság elüldözte őket. A kunországi kunok egy részét (főleg az északi terület lakóit) a mongolok megölték vagy áttelepítették. A megmaradtakat IV. Béla újra Magyarországra hívta. 1247-ben, majd 1260-ban egy újabb tatárjárás hírére a Szörénységet és Dél-Kunországot a Johannita Lovagrendnek adta hűbérül IV. Béla, hogy megvédjék a mongol támadásokatól az országot, de ez a letelepítés eredménytelen maradt, nem tartott sokáig.

A Magyarországra hívott kunok évtizedekig hűen szolgálták a magyar királyt, de amikor az egyház erőteljesen szorgalmazta letelepedésüket és megtérítésüket, fegyveresen fellázadtak. IV. (Kun) László aki egyébiránt nagyon „szerette” őket, kénytelen volt fegyveresen fellépni ellenük. 1280-ban vagy 1282-ben a hód-tavi csatában leverte a lázadókat. Ekkor a kunok egy része ismét visszatelepült Kunországba.

Az idő múlásával azonban nagyon gyengült nemzeti tudatuk. Kunországba folyamatos volt a románok betelepedése, akiknek későbbi vezetői, a kenézek többnyire kun származásúak voltak (köztük valószínűleg I. Basarab fejedelem is). A kunok más része a Balkánra telepedett. Kunországból kivándorolt számos kun Macedóniáig jutott, ott Szkopjétől északra Kumanovoban telepedtek meg. A balkáni kunokat a szerbek, a bolgárok, vagy a macedónok olvasztották magukba.

A történelmi Kunországon a 14. századtól két új román állam, Havasalföld és Moldva osztozott, akiknek népei között nagy számban voltak kunok, úzok, jászok és besenyők.

Forrás

• Markó László: A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig életrajzi lexikon, Magyar Könyvklub 2000.