Oppidum

Az oppidum időben és térben, földrajzi és szociokulturális környezettől függően eltérő történelmi településtípust jelöl. Egyik fő jellemzője, hogy társadalmi és településszerkezeti szempontból egyaránt átmenetet képez a mezőgazdasági árutermelő falu és a koncentrált népességű, társadalmi-gazdasági szempontból rendkívül heterogén, központi szerepkört betöltő város között.

A Római Birodalomban a latin oppidum (többes számban oppida) kifejezés bizonyos előjogokkal rendelkező (vagy nem rendelkező), a birodalom határain belüli városias települést jelölt, amely a hierarchiában az urbs és a civitas, illetve a castrum, a villa és a vicus közötti helyet foglalta el. Az i. e. 1. század táján a kifejezés jelentésváltozáson esett át, és elsősorban a barbár népek erődített településeit, még később pedig a meghódított, de nem romanizált városokat nevezték oppidumoknak.

A történettudomány a korabeli szóhasználattól eltérően értelmezi az oppidum fogalmát. Az ókorral foglalkozó munkák az Európában a késő vaskor idején, az i. e. 3–2. században kialakult, elsősorban a keltákhoz köthető, többnyire erődített városias településeket, kézműipari és kereskedelmi központokat írják le az oppidum kifejezéssel.

Oppidumok az ókori római közigazgatásban

Az itáliai, római polgárok lakta oppidumok körében két alaptípust különböztettek meg: a privilegizáltabb helyzetben lévő oppidum latinum, illetve a fegyvereseket a birodalom szolgálatában kiállítani köteles oppidum foederatum telepüéseket. Az i. e. 89–88-as polgárháborút követően az oppidum kifejezés a Római Birodalom által meghódított azon városias jellegű településekre vonatkozott, amelyek kultúrája és társadalma nem romanizálódott.

Ókori kelta oppidumok

A manchingi kelta oppidum rekonstrukciója

A történettudomány szakterminológiája az oppidum kifejezést – a korabeli latin szóhasználattól eltérően – elsősorban az Európa kontinentális részén, a késő vaskor folyamán kialakult, főként a keltákhoz köthető városias településekre használja. Az i. e. 3–2. század folyamán megjelenő oppidumok kézműipari-kereskedelmi, ritkán regionális politikai központként funkcionáltak. Fennállásuk és gazdasági virágzásuk időtartamát rövidre szabta az i. e. 1. századtól folyamatosan terjeszkedő Római Birodalom: a meghódított területek oppidumai az i. sz. 1. század közepéig bezáróan elnéptelenedtek vagy helyükön romanizált jellegű városok alakultak ki.

A kelta oppidumok megjelenéséhez vezető társadalmi és gazdasági tényezők felvázolása a régészettudomány eredményei tükrében sem egyszerű feladat. Az ásatásokról előkerült tárgyi leletek esetlegesek, nem számolhatunk olyan gazdag tárgyi anyaggal, sírmellékletekkel, mint a megelőző korszakok vagy egyéb korabeli kultúrák tekintetében, a vaskori kelták ugyanis áttértek a hamvasztásos temetkezésre. Az oppidumok gazdasági élete és társadalomszerkezeti sajátosságai tekintetében a településszerkezet, az építkezéshez felhasznált anyagok, az előkerült eszközök és ételhulladékok (főként állati csontok), valamint a kevés számú, Dél-Németországból ismert késő vaskori kelta temetőből (Bad Nauheim, Wederath stb.) felszínre került leletek igazítanak el.

A vaskor kései korszakában, a kelta La Tène-kultúra i. e. 3–2. századokra eső virágkorában (ún. „C” szakaszában) a különféle anyagok megmunkálásának újonnan kifejlesztett technikái Európa-szerte a kézműipar specializálódásához és differenciálódásához vezettek. Elsősorban a fémművesség (vas, bronz, arany, ezüst) előretörését és központi szerepét fontos kiemelni, de a változások érintették az üvegművességet, a fazekasságot, a kőfaragást, a fa- és a bőrfeldolgozást is. Egyszersmind ez az új tudás széles rétegek számára is elérhetővé vált, így a kor nagyvárosain kívül is számottevő társadalmi tényező lett a kézművesek rétege. E technikai-társadalmi változás végül egy újfajta településtípus, az oppidum kialakulásához vezetett, különösen a fejlett társadalmi kultúrájú kelta népcsoportok körében. A korábbi kistelepülések paraszti lakossága csaknem kizárólag mezőgazdasági termelésből teremtette elő a javakat. A korábbi falvakat művelésre fogott területek övezték, illetve ha a gazdasági tevékenységek egy része a beltelkekhez kötődött, a ritkábban kiosztott házhelyek szétterülő, nyílt településszerkezetet eredményeztek. A kézművesek megjelenésével a településen belül előbb kialakult a jellemzően iparosok által sűrűn lakott településrész, szomszédságában pedig kiépült a kézműipar vonzotta kereskedők fertálya. Az oppidumokat élénk belső kereskedelem jellemezte, kivétel nélkül piachelyek voltak, és az egyes oppidumok kereskedői egymás között is számottevő kereskedelmi ügyletet bonyolítottak le. A gazdaságilag és politikailag is jól szervezett kelta oppidumok többek között hozzájárultak a kereskedőréteg felemelkedéséhez és a pénzrendszer megerősödéséhez is.

Az i. e. 2–1. századra oppidumok hálózták be Európának a Római Birodalomtól északra és nyugatra eső részét. Napjaink régészeti irodalma mintegy kétszáz kelta oppidumot tart számon a mai Észak-Spanyolország, Franciaország, Észak-Olaszország, Svájc, Ausztria, Nyugat-Magyarország, Nyugat-Szlovákia, Dél-Lengyelország, Csehország, Dél-Németország, Hollandia, Belgium és Délkelet-Anglia területén. E települések java részének nem ismerjük kelta elnevezését, s ezeket a később rájuk települt római város nevén vagy mai nevükön említik a történeti munkák. Gazdasági szerepkörüknél fogva elsősorban kereskedelmi utak metszésében, vízi utak mentén terültek el, s a régészeti leletek tükrében ritkán funkcionáltak egy-egy vidék vagy néptörzs politikai központjaként is. A társadalmi hierarchia csúcsán álló törzsi vezetők többnyire jól védhető, elhagyottabb helyen, kisebb szálláshelyeket választottak állandó lakhelyükül. A legjelentősebb kelta oppidumok a bajorországi Manching közelében részben feltárt település, valamint a burgundiai Bibracte volt, amelyek lakossága elérte az 5-10 ezer főt is.

Fontosabb kelta oppidumok
Kelta elnevezés	Törzs	Későbbi (latin) elnevezés	Mai elnevezés
?	aeduusok	Bibracte	Mont Beuvrey, Autun közelében
?!!!	batavusok	Arenacum	Arnheim
?!!!	batavusok	Lugdunum Batavorum	Leiden
Batavoduron	batavusok	Noviomagus Batavorum	Nijmegen
?	vindelicusok	– (elnéptelenedett)	Manching
Alkimoennis	?	– (elnéptelenedett)	Kelheim

Élénk gazdasági életüknek köszönhetően az oppidumok nagy részét védművel, jellemzően kőfallal erődítették. Ezek némelyike is a körülkerített város gazdagságáról vall: a bajorországi Kelheim melletti Alkimoennis oppidum védőfala például egyes számítások szerint legkevesebb másfél millió munkanap árán épülhetett fel, ami a vélhetően tetemes költségek mellett ötszáz munkás részvételével is legkevesebb nyolc évig elhúzódó munkálatokat feltételez. A Hallstatt-kori magaslati erődökre jellemző védőárkos-földsáncos védművet a La Tène-korban az oppidumok esetében is felváltotta az ún. murus gallicus (’gall fal’), különösen a kelták nyugati szállásterületein. Ennek felépítése során először vízszintes helyzetű gerendákból felróttak egy zsaluzatszerű szerkezetet. A gerendázat elemeit kb. 30 centiméteres vasszegekkel erősítették egymáshoz, majd a szerkezet közét kőtörmelékkel töltötték fel. Ezt követően a faszerkezet mindkét oldalát faragott terméskövekkel felfalazták. Az oppidumok szerkezetét a településmagban a kézművesek, kereskedők által lakott rész, illetve az ezt körbevevő, továbbra is mezőgazdasági jellegű övezet jellemezte. A gazdasági tevékenységében és társadalmilag is elkülönülő településrészeket árkok és sánckerítések, esetleg utcák választották el egymástól. Tudatos tervezés nyomai csak a jelentősebb oppidumoknál figyelhetőek meg (pl. Bibracte), ahol a korabeli lakók a közterek és középületek (pl. szentélyek) kialakítására is figyelmet és fáradságot fordítottak. A fából vagy kőből épült lakóházak nemritkán kétszintesek voltak, de ez jobbára a tehetősebb kézműves-kereskedő rétegekre volt jellemző.

Az oppidumok kora történelmi léptékben rövidnek bizonyult. A Római Birodalom hódító hadjáratai nyomán a korábbi kelta oppidumok elnéptelenedtek, vagy átadták helyüket egy római eszmény szerint kialakított polgár- vagy katonavárosnak. Elsőként a galliai kelták oppidumai tűntek el az i. e. 58–50 közötti, Julius Caesar vezette hadjárat következményeként. Az Európa többi részén lévő kelta városalakulatokat a növekvő Római Birodalom törölte le a történelem térképéről, mígnem az utolsó britanniai oppidumok is elpusztultak az i. sz. 1. század közepén. Többük mai európai nagyvárosok bölcsője lett (pl. Budapest!!!, Párizs, Milánó, Genf, Salamanca).

A korai kelta oppidumokat az i. e. 2. században élt görög történetíró, Polübiosz poliszokként említette. Julius Caesar i. e. 1. századi hadjáratai során – a háborús időknek betudhatóan – elsősorban erődített kelta (főként gall) településekkel találkozhatott, s emlékirataiban a latin oppidum szó jelentése kifejezetten ’erődített kelta település’ jelentésben fordul elő, függetlenül egyéb településszerkezeti vagy gazdasági sajátosságoktól. Ettől az időtől fogva a forrásokban oppidumokként említették mindazokat az Itálián kívüli, nagyobb kiterjedésű településeket, amelyek nehezen megközelíthető helyen – mocsaras vidéken, szigeten vagy magaslaton – álltak, s árokkal, sánccal vagy fallal erődítették őket, egyúttal jellemzően egy-egy régió, törzs, esetleg népcsoport politikai-gazdasági központjai voltak.

Források

• MNL: Magyar nagylexikon, I–XIV. köt., Budapest, Akadémiai, Magyar Nagylexikon, 1993–2004.
• Allen 2007: Stephen Allen, Lords of battle: The world of the Celtic warrior, Oxford, Osprey, 2007.
• Arnold & Gibson 1995: Celtic chiefdom, Celtic state: The evolution of complex social systems in prehistoric Europe, ed. by Bettina Arnold & D. Blair Gibson, Cambridge, Cambridge University Press, 1995.
• Koch 2006: Celtic culture: A historical encyclopaedia, ed. by John T. Koch, Santa Barbara, ABC-CLIO, 2006.
• Morteani & Northover 1995: Prehistoric gold in Europe: Mines, metallurgy, and manufacture, ed. by Guilio Morteani & Jeremy P. Northover, Dordrecht, Boston, Kluwer Academic, 1995.