Vadon csata

Wildernessi csata
A Wildernessi csata (Kurz & Allison)
Konfliktus	Amerikai polgárháború
Időpont	1864. május 5–7.
Helyszín	Spotsylvania és Orange megye (Virginia)
Eredmény	Taktikailag déli győzelem, az északi hadsereg feladta a csatateret. Stratégiai értelemben az északi hadsereg nem adta fel az Overland hadjárat offenzíváját.
Szemben álló felek
Amerikai Egyesült Államok (Unió) Amerikai Konföderációs Államok (Konföderáció)
Parancsnokok
Ulysses S. Grant George G. Meade Gouverneur K. Warren Winfield Scott Hancock Robert E. Lee James Longstreet A. P. Hill Richard S. Ewell Richard H. Anderson
Szemben álló erők
124 232 „szolgálatra kész” katona 60 000–65 000 fő
Veszteségek
17 666  2246 halott  12037 sebesült  3383 fogságba esett vagy eltűnt 11 033  1477 halott  7866 sebesült  1690 fogságba esett vagy eltűnt
Térkép
Wildernessi csata Pozíció az USA térképén
é. sz. 38° 18′ 59″, ny. h. 77° 45′ 35″38.3164, -77.7597
A Wikimédia Commons tartalmaz Wildernessi csata témájú médiaállományokat.

A wildernessi csata (angol megnevezéssel: Battle of The Wilderness; wilderness = vadon, rengeteg) az amerikai polgárháború egyik csatája volt, 1864. május 5-től 7-ig tartott. Színhelye a Virginia állambeli Spotsylvania és Orange megye volt. Ez volt az északiak Overland hadműveletének első csatája, az egyik legvéresebb a keleti hadszíntéren, sőt az egész polgárháborúban.

Miután Ulysses S. Grant 1864 tavaszán az uniós seregek főparancsnoka lett, meg akarta valósítani Winfield Scott nyugállományú főparancsnok Anakonda-tervét, mely a Konföderáció megfojtására irányult. A terv értelmében ő maga Robert E. Lee tábornok seregét morzsolta volna fel a keleti hadszíntéren, míg William T. Sherman tábornoknak ugyanezt kellett végrehajtania a nyugati hadszíntéren, Joseph E. Johnston tábornok csapatai ellen. Grant egyre közelebb akart kerülni Richmondhoz, a déliek fővárosához, Sherman pedig a Mély Dél legfontosabb ipari és közlekedési gócpontját, Atlantát célozta meg.

Grant sosem mérlegelte eléggé a várható veszteségeket, ennek pedig, mint mindig, most is meglett az ára: csapatai csak ebben a csatában több mint 17 000 fő veszteséget szenvedtek el halottakban, sebesültekben és foglyokban, az egész hadjárat 54 000 főt „eredményezett” június elejéig. Grantet keményen támadták ezért, de Abraham Lincoln elnök nem volt hajlandó leváltani őt, mivel Grant végre hozta az elvárt eredményeket és elődeitől eltérően nem vonult vissza folyton, támadásai pedig nem félszegek, hanem bátrak, sőt sokszor vakmerőek voltak. A hadjárat júniusban azzal végződött, hogy a Potomac hadsereg, az északiak fő ereje a keleti hadszíntéren, eljutott Petersburg alá, ahol jól kiépített erődítmények álltak, ezek védték Richmondot. Grant pedig elérte célját, pótolhatatlan veszteségeket okozott Lee hadseregének azzal, hogy megállás nélkül ütközetekre kényszerítette. Lee ezután már csak védekezésre gondolhatott, arról pedig végképp le kellett mondania, hogy csapatokat dobjon át a Sherman által szorongatott Johnstonnak.

Előzmények

Lincoln elnök már régóta csalódott volt Henry W. Halleck főparancsnok miatt, aki 1862 júliusa óta töltötte be a tisztséget. Halleck inkább hivatalnok volt, mint igazi katona: hatékony volt a bürokratikus munkában, sokat tett azért, hogy az északi seregek jól fel legyenek szerelve, de nem értett magához a hadvezetéshez, a szükségesnél is óvatosabb és megfontoltabb volt. Lincoln olyan személyt keresett, aki valóban ért a hadviseléshez, méghozzá az offenzív hadviseléshez. Már 1862-ben felfigyelt az akkor még dandártábornokként szolgáló Ulysses S. Grantre, aki a Henry-erőd és a Donelson-erőd elfoglalásával meghozta az első jelentősebb győzelmeket az északiak számára. A nyugati hadszíntéren Grant egyre jobban a déliek fölé kerekedett, de a keleti hadszíntéren ez nem így volt: a Potomac Hadsereg élén egymást váltották a parancsnokok, a háború folyamán összesen öt, mert előbb-utóbb Lincoln mindegyikükben csalódott. Amikor Grantet a kongresszus jóváhagyásával az elnök kinevezte főparancsnokká, az új fővezér elhatározta, hogy a keleti hadszíntéren is rendbe teszi a dolgokat. Főhadiszállását a Potomac Hadsereg parancsnoka, George G. Meade mellett ütötte fel, és a háború végéig irányította őt a hadműveletekben, bár a formális parancsnokság Meade-nél maradt.

Grant elővette Winfield Scott tábornok, egykori főparancsnok félretett tervét, amit Scott még a háború legelején ötlött ki: egyidejűleg két színtéren lassan összeroppantani a Konföderációt, ezt nevezték Anakonda tervnek. Sherman tábornok így fogalmazta meg a lényeget: „Grant nekimegy Lee-nek, én meg Joe Johnstonnak megyek neki”. Sherman megkapta a nyugati hadszíntér összes északi seregének parancsnokságát és át kellett vágnia magát a Konföderáció délebbi államain, hogy érzékeny csapást mérjen a lázadókra. Atlantát választotta a főcsapás célpontjának, mert Richmond környékét leszámítva oda összpontosult a legtöbb gyár és fontos közlekedési csomópont is volt, több vasútvonal találkozott ott. Az elkövetkező hónapokban Sherman hadai végigmentek Georgia államon és mindent elpusztítottak, ami az útjukba került, emiatt Shermant sokan a mai napig elítélik Délen.

Grant hadjáratának célja nem Richmond elfoglalása volt, hanem Lee hadseregének megsemmisítése. Lincoln a háború kezdete óta ezt a stratégiát szorgalmazta tábornokainak, rámutatva, hogy a város önmagától is uniós megszállás alá kerül, mihelyt az elsődleges véderő kivérzik. Grant utasította Meade-et, hogy „Ahova Lee meg, oda igyekezzen Ön is” Noha Grant gyors és döntő összecsapásban reménykedett, Grant kész volt a kimerülésig tartó harcra is. Az uniós és konföderációs veszteségek egyaránt magasak lesznek, de mivel az uniónak nagyobbak a tartalékai, pótolni tudja a katonákban és felszerelésben keletkező veszteséget.

1864. április 27-én Philip Sheridan táviratot küldött Andrew A. Humphreys vezérőrnagynak, a Potomac hadsereg vezérkari főnökének hogy továbbítsa a következő üzenetet David M. Gregg lovassági dandártábornoknak: Taylor ezredes Morrisvilleből teljes csendet jelent. Humphreys továbbított neki egy jelentést, mely szerint az USA-ra felesküdő polgárok szerint 6000 fős lázadó lovasság volt április 26-án Fredricksburgben, Longstreet Gordonville-ben levő parancsnokságának része. Taylor ezredes engedélyt kért 100 fővel kikémlelni Falmouth környékét.

A szembenálló felek

Unió

Uniós hadtestparancsnokok
George G. Meade vezérőrnagy, Potomac hadsereg Winfield S. Hancock vezérőrnagy, II. hadtest Gouverneur K. Warren vezérőrnagy, V. hadtest John Sedgwick vezérőrnagy, VI. hadtest Ambrose E. Burnside vezérőrnagy, IX. hadtest Philip H. Sheridan, lovashadtest

A hadjárat előtt Grant hadseregét 118 700 fő és 316 ágyú képezte. Ez a szám a George G. Meade vezette Potomac hadsereget és az Ambrose Burnise irányította IX. hadteste foglalta magába. A IX. hadtest május 24-ig formálisan az Ohio hadsereg részét képezte és közvetlenül Grantnek jelentett, nem Meade-nek. Ennek oka az volt, hogy Burnside rangidős volt Meade-del szemben és udvariasságból Grant nem osztotta be Meade alá, nehogy tiltakozzon ellene. Az összesen öt hadtest a következőképpen nézett ki:

• II. hadtest: Winfield S. Hancock vezérőrnagy vezetése alatt négy hadosztályt összpontosult David B. Birney vezérőrnagy, Francis C. Barlow, John Gibbon és Gershom Mott dandártábornokoké.
• V. hadtest: Gouverneur K. Warren vezérőrnagy irányításával szintén négy hadosztállyal bírt, Charles Griffin, John C. Robinson, Samuel W. Crawford, és James S. Wadsworth dandártábornokokéval.
• VI. hadtest: John Sedgwick vezérőrnagy parancsnokága alatt három hadosztályt irányított, Horatio G. Wright, George W. Getty, and James B. Ricketts dandátábornokokét.
• IX. hadtest: Ambrose Burnside vezérőrnagyot követte és Thomas G. Stevenson, Robert B. Potter, Orlando B. Willcox, and Edward Ferrero dandártábornokok hadosztályaira oszlott.
• A lovassági hadtest: Philip H. Sheridan vezérőrnagy irányításával Alfred T. A. Torbert, David M. Gregg, and James H. Wilson dandártábornokok hadtesteire oszlott.

Konföderáció

Konföderációs hadtestparancsnokok
James Longstreet altábornagy, első hadtest Richard S. Ewell altábornagy, második hadtest A. P. Hill altábornagy, harmadik hadtest J. E. B. Stuart vezérőrnagy, lovassági hadtest

Lee Észak-virginiai hadserege körülbelül 64 000 ezer emberből és 274 ágyúból állt és négy hadtestre tagolódott:

• Az első hadtest: James Longstreet altábornagy keze alatt Charles W. Field vezérőrnagy és Joseph B. Kershaw dandártábornok hadtesteit foglalta magába.
• A második hadtest: Richard S. Ewell altábornagy parancsnokága alatt állt Jubal A. Early, Edward "Allegheny" Johnson, és Robert E. Rodes vezérőrnagy hadosztálya.
• A harmadik hadtestet A. P. Hill altábornagy irányította és Richard H. Anderson, Henry Heth, és Cadmus M. Wilcox hadosztályaira tagolódott.
• A lovassági hadtest: J. E. B. Stuart vezérőrnagy három hadosztályából állt melyeket Wade Hampton, Fitzhugh Lee, és W. H. F. "Rooney" Lee vezetett.

Az erők elhelyezkedése és ütközetbe bocsátkozása

Az Overland hadjárat kezdete 1864. május 4-én: a Vadonba való indulás

  Konföderációs

  Unió

Kiindulási pozíciók a Vadonban, 1864. május 5-e, reggel 7 óra

[A vadonban] a létszám keveset jelentett, gyakran csak teher volt a keskeny ösvényeken. A látótávolság korlátozott volt, extrém nehézségeket okozott tiszteknek, hogy uralják a helyzetet és irányítsák csapataikat. A támadók vakon és hangosan csörtettek előre az aljnövényzetben, kiváló célpontot jelentve a védőknek. Támadásban és visszavonulás közben az alakzatok ritkán maradtak meg. Ebben a dzsungelközeli erdőségben a konföderációsok oldalát segítette, hogy összességében véve jobb erdőjárók voltak ellenfeleiknél és sokkal inkább ismerték a terepet. A szövetségi parancsnokoknak térképekre kellett hagyatkozniuk, melyek gyakran bizonyultak megbízhatatlannak.

Vincent J. Esposito ezredes, West Point Atlas

Uniós csapatok kelnek át a Rapidan-folyón

1864. május 4-én a Potomac hadsereg három különböző helyen átkelt a Rapidan-folyón és egységesen a Vadon Fogadó felé tartott, a spotsylvaniai erdőség széle mentén. Az erdőség kiterjedése több mint 180 km2 volt Spotsylvania megye és Orange megyében, Virginia állam középső részén. A térség korábbi telepesei kivágták az őshonos erdőséget és a vasolvasztó kohóikat fűtötték vele, így a helyén főleg másodlagos növésű erdőség keletkezett és vastag bozótos. Ezen a rögös és kishíján lakatlan terep szinte áthatolhatatlan volt a 19. századi gyalogságnak és a tüzérség számára. Számos ütközetet vívtak 1862 és 1864 között a közelben, köztük a sok áldoztat követelő Chancellorsville-i csatát 1863 májusában. Gyakran mondják, hogy a Vadon csatáját és Chancellorsville-t ugyanazon a helyen vívták, de az 1864-es ütközet helye valójában pár kilométerrel nyugat felé helyezkedett el, így a korábbi csatahelyet csak a Brock úton, az unió balszárnyán érintette. Itt, a Vadonban volt a gyülekezési helye a Stonewall Jackson konföderációs ellentámadásának az uniós jobbszárny ellen.

Grant táborválasztása az öreg csatamezőtől nyugatra esett az offenzíva előtt, és az egy évvel korábbi helyzettel szemben nem volt szándékában az őserdőben harcolni, hanem sokkal inkább a délre és keletre eső szabad, nyílt térségek felé igyekezett, hogy gyalogsága létszámfölényét és tüzérségét kihasználja. Grant terve szerint az V. és VI. hadtest a Germanna-gázló lábal át a Rapidanon, őkent követi a IX. hadtest, miután a társzekerek áthaladnak és a Vadon fogadó közelében táboroznak le. A II. hadtest Ely-gázlónál kel át és Spotsyvania Court House felé igyekszik Chancellorsville és a Todd-fogadó érintésével. A gyorsaság része volt a tervnek, mert a hadsereg sérülékeny, vékonyra széthúzott oldalát fordította az ellenség felé masírozás közben. Noha Grant ragaszkodott hozzá, hogy a hadsereg minimális ágyúkészlettel és súlyterhelés alatt, úgymond könnyedén keljen útra, az hadtáptrén majdnem hetven mérföld hosszúra nyúlt.

Források

• ↑ Alexander: Alexander, Edward Porter. Military Memoirs of a Confederate: A Critical Narrative (angol nyelven). New York: Da Capo Press [1907 Charles Scribner's sons] (1993). ISBN 0-306-80509-X .
• ↑ Bonekemper: Bonekemper, Edward H., III. A Victor, Not a Butcher: Ulysses S. Grant's Overlooked Military Genius (angol nyelven). Washington, DC: Regnery (2004). ISBN 0-89526-062-X 
• ↑ Eicher: Eicher, David J. The Longest Night: A Military History of the Civil War (angol nyelven). New York: Simon & Schuster (2001). ISBN 0-684-84944-5 
• ↑ Esposito: Esposito, Vincent J. West Point Atlas of American Wars (angol nyelven). New York: Frederick A. Praeger (1959) 
• ↑ Rhea: Rhea, Gordon C. The Battle of the Wilderness May 5–6, 1864 (angol nyelven). Baton Rouge: Louisiana State University Press (1994). ISBN 0-8071-1873-7 
• ↑ Rhea2: Rhea, National Park Service Civil War series. The Battles of Wilderness & Spotsylvania (angol nyelven). Fort Washington, PA: U.S. National Park Service and Eastern National (1995). ISBN 0-915992-88-4 
• ↑ Rhea3: Rhea, Gordon C. In the Footsteps of Grant and Lee: The Wilderness Through Cold Harbor (angol nyelven). Baton Rouge: Louisiana State University Press (2007). ISBN 978-0-8071-3269-2 
• ↑ Salmon: Salmon, John S. The Official Virginia Civil War Battlefield Guide (angol nyelven). Mechanicsburg: Stackpole Books (2001). ISBN 0-8117-2868-4 
• ↑ Sheridan: Philip Henry Sheridan: Philip Henry Sheridan Papers: Field Dispatches and Telegrams, 1862-1883; Sent; Vol. 1, 1862, June-1864, Sept., Image 226. (angol nyelven). Library of Congress

• Burns, Kenneth L. (1990). The Civil War [TV Series]. Episode 6. PBS.
• Foote, Shelby. The Civil War: A Narrative. Vol. 3, Red River to Appomattox. New York: Random House, 1974. ISBN 0-394-74913-8.
• Fox, William F. Regimental Losses in the American Civil War. Dayton, OH: Morningside Press, 1993. ISBN 0-685-72194-9. First published 1898 in Washington, DC.
• Grimsley, Mark. And Keep Moving On: The Virginia Campaign, May–June 1864. Lincoln: University of Nebraska Press, 2002. ISBN 0-8032-2162-2.
• Hattaway, Herman, and Archer Jones. How the North Won: A Military History of the Civil War. Urbana: University of Illinois Press, 1983. ISBN 0-252-00918-5.
• Jaynes, Gregory, and the Editors of Time-Life Books. The Killing Ground: Wilderness to Cold Harbor. Alexandria, VA: Time-Life Books, 1986. ISBN 0-8094-4768-1.
• Kennedy, Frances H., ed. The Civil War Battlefield Guide. 2nd ed. Boston: Houghton Mifflin Co., 1998. ISBN 0-395-74012-6.
• McPherson, James M.]] Battle Cry of Freedom: The Civil War Era. Oxford History of the United States. New York: Oxford University Press, 1988. ISBN 0-19-503863-0.
• Simpson, Brooks D. Ulysses S. Grant: Triumph over Adversity, 1822–1865. New York: Houghton Mifflin, 2000. ISBN 0-395-65994-9.
• Smith, Jean Edward Grant. New York: Simon & Schuster, 2001. ISBN 0-684-84927-5.
• Trudeau, Noah Andre. Bloody Roads South: The Wilderness to Cold Harbor, May–June 1864. Boston: Little, Brown & Co., 1989. ISBN 978-0-316-85326-2.
• Welcher, Frank J. The Union Army, 1861–1865 Organization and Operations. Vol. 1, The Eastern Theater. Bloomington: Indiana University Press, 1989. ISBN 0-253-36453-1.
• Wert, Jeffry D. General James Longstreet: The Confederacy's Most Controversial Soldier: A Biography. New York: Simon & Schuster, 1993. ISBN 0-671-70921-6.
• Young, Alfred C., III. Lee's Army during the Overland Campaign: A Numerical Study. Baton Rouge: Louisiana State University Press, 2013. ISBN 978-0-8071-5172-3.
• National Park Service battle description