Céh

Frans Floris: Céhlegény (1563–1566 táján)

A céhek elsősorban iparosok vagy kereskedők érdekvédelmi társulásai, amelyek az európai városokban a középkorban jöttek létre és a 19. századig (Magyarországon 1872-ig) éltek. A magyar „céh” szó a középfelnémet eredetű bajor–osztrák Zeche, illetve Zech (aaztaltársaság, egylet) kifejezésből származik.

A céhek kialakulása, elődei

A céhek elődszervezetei Nyugat-Európában, a 9–10. században alakultak ki a munkamegosztás fejlődése, az ipari (kézműves) és mezőgazdasági tevékenységek lekülönülésének jeleként. Ennek megfelelően az első valódi céhek a legkorábban iparosodó vidékeken, Flandriában és Észak-Itáliában jöttek létre a 11. század végén.

Az érdekvédelmi szervezetként egy-egy városban, esetleg körzetben létrehozott egyesülések monopolhelyzetet harcoltak ki maguknak: a hatóságok garantálták, hogy az egyes céhek illetékességi területén az adott szakmával csak a céh tagjai foglalkozhatnak. Ez egyrészt a védte céh a helyi piacot magukénak tudó tagjait a kívülről behozott áruk, illetve a céhen kívül kiemelkedő mesterek, az úgynevezett kontárok konkurenciájától (késztermék-eladási monopólium), másrészt többé-kevésbé kötelezte a beszállítókat arra, hogy nyersanyagaikat csak a céh tagjainak adhassák el (nyersanyag-felvásárlási monopólium).

Az elődszervezetek között nem csak szakmai jellegű egyesülések voltak; számos céh egyházi, illetve vallásos jellegű (például egy oltár gondozására létrehozott) közösségből fejlődött ki. Ennek következtében a legtöbb céh ügyvitelét, szertartásait vallásos elemek tarkították, jelentősen erősítve a tagok kapcsolatát.

Jogaikat a céhek nem egyszerre, hanem évszázadok alatt, több fázisban nyerték el. Eközben formálisan is mindinkább elkülönültek a többi céh tagjaitól, illetve a céhen kívüliektől: egymáshoz közel költöztek (amint erre például a prágai várban az Arany utcácska — eredetileg aranyművesek utcácskája — is emlékeztet), üzleteiket a céh címerével ékesítették, a céhre jellemző ruházatot hordtak és jelvényeket viseltek, saját ünnepeket és egyedi rituáléjú szertartásokat tartottak.

A 12. században a céheket a nyugat-európai hatóságok már a legtöbb helyen elismerték, és megadták nekik az illetékességükbe tartozó szakma privilégiumát. A céhek gazdasági súlyával nőtt politikai befolyásuk is; számos helyen a város védelmét és igazgatását is átvették. Többhelyütt (pl. Firenze, Gand) fegyveres felkelést is szerveztek a város önkormányzatiságát fenyegető patríciusok, illetve környékbeli földesurak ellen. A hatóságok a céheket gyakran katonai egységekbe szervezték, rájuk bízva a városfal egy-egy szakaszának védelmét. Az ilyen falszakaszokat gyakran az azt védő (és megerősíttető) céhről nevezték el: ilyen Kassán a Mészáros-bástya, és ilyesmire utal Budán a céhrendszer letűnte után, eleve a várost díszítő elemnek épített Halászbástya neve is.

Külkapcsolataik, helyzetük a társadalomban

A céhek működését a helyben illetékes hatóság (király, világi vagy egyházi földesúr, városi tanács stb.) céhlevélben (privilégium, illetve szabadalom) engedélyezte és szabályozta. A szabadalomlevél szövege, illetve artikulusai az egyes céhek sajátosságainak, illetve a környezetnek megfelelően változtak.

A céh hatáskörén túlmenő kérdésekben az engedélyező hatóság döntött. A céh döntései elleni fellebbezéseket az állandó állami ellenőrző szerv bírálta el — Magyarországon 1805 után a komisszárius (biztos) volt. A római katolikus egyházhoz kötődő céhek a plébániatemplomban oltárt állítottak a céh védőszentjének.

A céh szervezete

A tagok

A két alapmonopólium (nyersanyag-felvásárló, termékértékesítő) megszerzése után a céhek szervezete és belső szabályrendszere meglepően hasonlóan fejlődött ki egész Európában

Szervezetük hierarchikus volt. Tagjaik között megkülönböztették a mestereket, a legényeket és az inasokat; a céh élén állott a céhmester, a céh elöljáróságában rajta kívül még néhány mester és egy vagy két öreglegény ült.

A céhes élet az inas szegődtetésével kezdődött. Az apródesztendők leszolgálása után az inast fölszabadították, és legény lett belőle — ennek ünnepe volt a legényavatás. A legények több évek más műhelyekben töltöttek — ez volt a legényvándorlás, az ilyen legény a vándorlegény. A vándorlás végeztén, amikor elhatározta, hogy letelepszik, ott mesterré kellett válnia.

Az iparűzés szabadságát saját érdekeiknek megfelelően korlátozták. Kimondták, hogy csak azon mesterek űzhetnek valamely ipari foglalkozást, kereskedelmi tevékenységet, akik a céh tagjai közé tartoznak. Szigorúan korlátozták a céhhez tartozó mesterek számát. A céh tagjai olyan, csak jó hírű mester, kereskedő kerülhetett, aki a szakmai jártasságát bizonyította. Szigorúak voltak a kiképzés, az inaskodás, legénykedés, vándorlás, próbaidő szabályai. A mesterré válás feltétele egy mestermunka elkészítése volt. A céhek védték saját üzleti érdekeiket és iparkodtak foglalkozásuk tökéletesítésére, a legényeknek ezért általában előírták, hogy vándorlegényként külországokban is gyakorlatot szerezzenek. Alkalmanként meghatározták, hogy egy-egy céh tagjai mely vidékek számára dolgozhatnak és megszabták az egyes készítmények árát és minőségét. Ehhez szabályozták a gyártási eljárásokat, garantálták a szakszerű munkát, fejlesztették a kézműipari technikákat, és mindezek eredményeként gyakran művészi színvonalú tárgyakat állítottak elő.

A céhek által évszázadok alatt kialakított szabályrendszerek az alapjai az ipari és kereskedelmi kamarák tevékenységének, a védjegy és a szabadalom védelmének. idővel a céhek egyre zártabbak lettek, a tagok közé kívülről mind nehezebb volt bekerülni. Kialakultak az apáról fiúra szálló mesterségek (és műhelyek). A céh nem csak a külső, de belső konkurenciától is szigorúan védte tagjait, akik nem kezdhettek egymással árversenybe, és egyéb módokon se próbálhatták piacszerűvé tenni gazdálkodásukat, nem emelkedhettek ki a többiek közül.

A céh tagjai a belépéssel számos kötelezettséget vállaltak:

• részt kellett venniük bizonyos egyházi ünnepeken (úrnapi, húsvéti körmeneteken stb.),
• el kellett mondaniuk a céh szabályzatában meghatározott számú misét,
• tagdíjat kellett fizetniük.
• részt kellett venniük a céh gyűlésein és egyéb rendezvényein stb.

Az ünnepeken, körmeneteken stb. a céh tagjai együtt, megfelelő ünnepi öltözékben, a céh zászlaja alatt jelentek meg. A tagdíjakból gondoskodtak tagjaik temetéséről, özvegyeikről, árváikról és a betegekről. A szabályok megszegőit gazdasági jellegű (pénz, bor stb.) büntetésekkel sújtották; a legsúlyosabb büntetés a kizárás volt.

Szervezeti felépítése

• A céh feje a céhmester volt — ő őrizte a céhládát az iratokkal és a pecséttel, nála volt a céhtábla (behívótábla);
• helyettese pedig az alcéhmester, akit másként kulcsosmesternek is neveztek, mert ő őrizte céhláda második kulcsát.
• Kettejük intézkedéseinek formaságaira a céhjegyző (nótárius) ügyelt. Ő tartotta rendben a céh iratait, vezette feljegyzéseit.
• A legények irányítója és egyúttal gondviselője a dékány (dékán), más néven atyamester volt.
• Egyes céhekben a műhelyeket, a termékeket, a munkakörülményeket bejárómesterek (mívlátómesterek) ellenőrizték.
• Ugyancsak egyes céhekben a legutoljára belépett mester, a szolgálómester feladata volt a behívótábla felmutatásával (a jogosultakat végiglátogatva) összehívni a céh gyűlését, kirendelni a tagokat a kötelezően látogatandó egyházi szertartásokra stb.

A mesterek szigorúan meghatározott számú személyzetet, egy-két inast és legényt tarthattak. Azokban a céhekben, amelyekben sok legény dolgozott, ezek ún. legénycéheket hoz(hat)tak létre.

A céh fontosabb iratai

A céheket eleve egy irattal (a céhlevéllel) alapították. Működésük közben vezettek, illetve adtak ki újabb iratokat. Az igazolás jellegűeket kiadták az érintetteknek, a céh közös ügyeivel foglalkozókat pedig a céhládában tartották.

• A mesterek neveit belépésük sorrendjében a céh mesterkönyvébe jegyezték be.
• Az inasok szegődtetését a szegődtetőkönyv, felszabadítását a szabadítókönyv tartalmazta — ugyancsak időrendben.
• A legények szolgálati idejét és megfelelő magatartását a bizonyságlevél (testimónium) igazolta. A Habsburg Birodalom Helytartótanácsa ehelyett 1816-ban a vándorkönyvet rendszeresítette —1823-tól a vándorkönyvet a városi kapitányság állította ki.
• A legtöbb céhben külön gazdasági nyilvántartást vagy pénztárkönyvet vezettek.

A céhek társadalmi-gazdasági szerepe =

A középkorban a céhek sikerrel szervezték térben és gazdaságban is erősen korlátozott illetékességi területükön a specialitásuknak, illetve monopóliumuknak számító termékek előállítását és kereskedelmét, illetve szolgáltatásokat. A sokkal kisebb önköltséggel dolgozó árutermelő gazdaságokkal (manufaktúrákkal, később gyárakkal) azonban egyre kevésbé bírták a versenyt, és előbb a tömegcikkek, később a minőségi áruk, szolgáltatások piacáról is kiszorultak.

Fennállásuk alatt nemcsak gazdasági, de társadalmi, szociális és kulturális szerepük is kiemelkedő volt:

• részlegesen, illetve teljes megszerveztek olyan közösségi intézményeket, mint a honvédelem (városvédelem), a tűzoltás stb.,
• gondoskodtak az öregekről, a betegekről, az elhunyt tagok családjáról stb.,
• a legényvándorlással döntően hozzájárultak a mémek és a kultúra egyéb elemeinek cseréjéhez, illetve elterjesztéséhez.

Tárgyi rekvizítumok

Céhes címerek Csehországban

A céh legfontosabb tárgya a céhláda volt. A gyűléseket a céh hordozható hatalmi jelvényének körbeküldésével hívták össze. Ennek egyik, Magyarországon kiváltképp használatos alakja volt a céhtábla (ami nem tévesztendő össze a cégtáblával), másként behívótábla, illetve behívójelvény. A Nyugat-Európában többfelé használt hírnökbot (stafétabot).

A stafétabot közeli rokona volt a díszbot (német nyelvterületen Staub, Aufschlagstab, Ordonanzstab, Schafferstab, Schaffergesellenstab, illetve Reglement néven) — ami a rendfenntartó és bírói hatalom jelvénye volt. Eképpen a céh vagy a legénytársaság gyűlésein a céhmester, illetve a dékány ezzel ütött az asztalra, hogy csillapítsa a zajongást. Ezeket a jogarra emlékeztető, díszesen faragott pálcákat a megfelelő alkalmakra épp úgy felszalagozták, mint a céhbehívó táblákat.

Más céhekben az atyamester hatalmi jelvénye az úgynevezett igazságbot (Gerechtigkeit, illetve Lopate, ez utóbbi a lapátot jelentő szláv lopata szóból) volt. A hosszú, hengeres nyelű, sima tányérban végződő, nagy tányérban végződő keményfa botot fenyítő eszköznek is használták; a törvénysértő legényekre kiszabott büntetés általában 1–12 lapátütés volt. Az ezzel gyakorlatilag azonos funkciójú és alakú eszközöket az Érchegységben ferulának (Ferolle) nevezték.

A legtöbb céhnek volt díszes zászlaja, amelyen a céh védőszentjét vagy címerét ábrázolták; ugyanezek a motívumok díszíthették a céh pecsétjét és kancsóját is.

A céh ünnepi rendezvényein (legényavatás, mesterasztal stb.) a céhedényeket használták.

A tagok a jelesebb ünnepeken a céhre jellemző díszruhában tartoztak megjelenni.

Céhek Magyarországon

Magyarországon a céhek elődszervezetei a 13. században jelentek meg a legfejlettebb városokban: Esztergomban (mészárosok), Budán (mészárosok) és Pesten; feltehetően Székesfehérvárott is annak köszönhetően, hogy ezekben a városokban a „latinus” névvel illetett, főleg a Velencei Köztársaságból, Lombardiából és a Rajnán túli frank területekről érkezett iparosok és kereskedők külön városrészben, saját, kiváltságos közigazgatásuk alatt éltek.

14. században az első valódi céhek is a vendégtelepesek (hospesek) bejövetele miatt alakulhattak meg. Ezek a „szász”, illetve „olasz” gyűjtőnéven emlegetett telepesek főként Flandriából, a Rajnai Palotagrófságból és Vesztfáliából érkeztek. Többségük a szepességi és erdélyi városokban talált otthonra, de ők alapították az első céheket Pozsonyban, Kassán és Debrecenben is. A magukkal hozott ősi, flandriai és rajnai eredetű szervezeti forma, az ún. „Nachbarschaft” a legtovább az erdélyi szászok közt maradt fenn.

A céhrendszer első tárgyi emléke (Ábel festőmester céhcímeres sírköve, Buda) 1346-ból maradt fenn. A céhekkel kapcsolatos első írásbeli emlék dátuma 1369.

Nagy Lajos 1376-ban szabályozta és kötelezővé tette a céhrendszert, amelynek fejlődése a 15. században, a polgárság viszonylagos megerősödésével gyorsult fel — főleg azokban a szakmákban, amelyek tömegszükségletet elégítettek ki, vagy amelyekben viszonylag korán feltűntek az értékesítést veszélyeztető versenytársak. Így az első céhekbe többnyire a

• mészárosok,
• vargák,
• molnárok,
• pékek,
• ácsok,
• tímárok,
• szíjjártók,
• nyergesek,
• kovácsok,
• lakatosok,
• kardcsiszárok,
• bognárok,
• esztergályosok,
• asztalosok,
• fazekasok,
• ötvösök,
• posztókészítők,
• szabók,
• takácsok

tömörültek.

1526-ra az addig elkülönült 60–70 iparágnak mintegy harmadában már száznál is több céh működött — főleg a szabad királyi városokban és a jelentősebb mezővárosokban. Ezek fejlődésének útja (miként városaiké is) jelentősen eltért a nyugat-európai mintától. A 15. század végére a rendszer nagyon megmerevedett: egyre nehezebb volt egy céhbe bekerülni, illetve abban mesterré válni — a céhek minden erejükkel akadályozták az egyéni érvényesülést, a középszerből kiemelkedést.

A török hódoltság idején (a 16–17. században a Felvidéken, Nyugat-Magyarországon és Erdélyben folytatódott a céhesedés; további mesterségekben jöttek létre céhek (jellemzően ilyenek voltak a változatos hadfelszereléseket gyártő végvári céhek). A törökök által megszállt területeken viszont a korábbi céhek nagy többsége is megszűnt. A török kiűzése után Magyarországon újra fejlődésnek indultak a céhek — miközben Nyugat-Európában az iparosodás miatt már bealkonyult nekik. A legtöbb új céh a mezővárosokban és a falvakban, földesúri kiváltságlevéllel jött létre.

A céheket nem kedvelték a Habsburg uralkodók: III. Károly, Mária Terézia (1760-ban), II. József szabályozta újra — jellemzően: nehezítette — működésüket. Legutoljára 1805-ben I. Ferenc bevonta az összes régi céhlevelet, és új, magyar vagy német nyelven nyomtatott privilégiumokat adott ki helyettük. Mindennek ellenére a falusi, illetve mezővárosi céhek még a 19. század elején is sorra alakultak. Ekkor mintegy 200 foglalkozásnak voltak céhei. Közülük sok szolgáltató jellegű volt:

• borbély,
• fürdős,
• fuvaros,
• kertész,
• pásztor,
• favágó stb.

Ezek munkája kevéssé termelékeny és alacsony színvonalú volt, mert a céh tagjai nem teljes munkaidőben foglalkoztak céhes szakmájukkal, hanem az év nagy részében a falu többi lakójához hasonlóan a földet művelték.

A legnépesebbek szinte minden városban a csizmadia céhek voltak. A 19. század első felében előfordult, hogy:

• a debreceni céh tagjainak száma 750,
• a miskolci céh tagjainak száma 600

fölé emelkedett.

A céheket nem támogatta a nemesség sem: a magyar rendek az árdrágításra hivatkozva már 1715-ben sürgették a céhek eltörlését.

A céhek megszűnése Magyarországon

A 19. század elején a túlságosan merev belső szabályrendszerű magyarországi céhek kiváltképp a termelő szakmákban mind kevésbé győzték a versenyt a változatos konkurenciával (céhen kívüli mesterek, illetve műhelyek, import, manufaktúrák, majd végül gyárak). Az elavult szervezeteket az 1872. évi VIII. törvénycikk számolta fel. E törvénycikk 83. § elrendelte, hogy e törvény hatályba lépésétől számított 3 hónap alatt valamennyi fennálló céh megszűnik. Előírta továbbá, hogy amennyiben a volt céhtagok többsége ezen törvény hatályba lépésétől számított 9 hónap alatt ipartársulatot alkot, akkor a megszűnt céh vagyona erre a társulatra száll; ellenkező esetben a volt céhtestület vagyona a céh közgyűlése által közhasznú iparcélokra adományozandó. Ha a céh közgyűlése ilyen határozatot hozni nem akarna, úgy a társulati vagyonnak ipari célokra fordításáról az illető törvényhatóság határoz, átalakítva azokat ipartestületekké.

Források

• Céh, A Pallas nagy lexikona. Hozzáférés ideje: 2009. július 2. 
• 1872. évi VIII. törvénycikk Az ipartörvény
• Magyar nagylexikon V. (C–Csem). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1997. 198–201. o. ISBN 963-85773-0-4  
• Nagybákai Péter, 1981: Magyarországi cégbehívótáblák. Corvinus Kiadó, Budapest. ISBN 963 13 1063 9, 63 old. + 48 tábla

Jegyzetek

A Wikimédia Commons tartalmaz Céhcímerek témájú médiaállományokat.

A Wikimédia Commons tartalmaz Céhházak témájú médiaállományokat.