„Szolgálónép” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a →Életmódjuk: inkább tartozzon a bevezetőhöz + kis forma |
a Kurzív tartalmú zárójelek korr., ld.: WP:BÜ |
||
| 1. sor: | 1. sor: | ||
'''Szolgálónép'''eknek hívjuk az Árpád-kor [[udvarbirtok]]ain és [[várbirtok]]ain – utóbbi esetben '''várnép'''eknek – dolgozó, szolgaállapotú |
'''Szolgálónép'''eknek hívjuk az Árpád-kor [[udvarbirtok]]ain és [[várbirtok]]ain – utóbbi esetben '''várnép'''eknek – dolgozó, szolgaállapotú ''(servus)'', szakosodott szolgáltatótevékenységet végző csoportjait, akik a birtok központja, az [[udvarház]] mellett, vagy a hozzá tartozó falvakban végezték tevékenységüket. Ez a tevékenység lehetett földművelő, növénytermesztő, állattenyésztő, halász, vadász, vagy az ételt-italt elkészítő, edénykészítő, stb. Tevékenységüket általában nem a saját, hanem a munkájukhoz az udvarbirtoktól kapott eszközökkel végezték. Státuszuk alacsonyabb volt, mint az önálló tevékenységet végző félszabad [[Udvarnok (személy)|udvarnokoké]], akik összetett földművelő-állattenyésztő tevékenységet folytattak. Az [[Anjou-kor]]ban a szolgálónépek az akkor kialakuló egységes [[jobbágy]]ságba tagozódtak be.<ref name="Fogalomtár">{{cite book|others=szerkesztette Bán Péter |title=Magyar történelmi fogalomtár |pages=194-195 |publisher=Gondolat, Budapest |year=1989 |id=ISBN 963 282 202 1}}</ref><ref name="Györffy:István:17.fejezet">{{cite book |author= [[Györffy György]] |title= István király és műve |chapter= 17 / Udvar és udvari szervezet. |publisher= Gondolat Budapest 1983 |isbn= 963-281-221-2}}</ref> |
||
A szolgálónépeket tízes-százas rendszerbe sorolták, élükön egy-egy száznagy állt. Az udvarház környékén levő falvakban laktak. Nem feltétlenül csak egyféle szolgálónép lakott egy faluban, de ha valamelyik jellemző volt helyben, akkor az a nevét adhatta neki (például az ócsárok [[Ócsa|Ócsának]], a födémesek [[Fedémes]]nek stb.). A falujukban önálló gazdasággal rendelkeztek, abból tartották fenn magukat, a birtoknak előírt munkaszolgáltatással ''(officium)'' és klönféle adókkal tartoztak.<ref>{{Cite web| url=http://mamul.iti.mta.hu/MAMUL6/mamul_view.php?editid1=141| title=Jobbágy| accessdate=2018-11-13| work=Mamul| publisher=Magyar Tudományos Akadémia}}</ref> |
A szolgálónépeket tízes-százas rendszerbe sorolták, élükön egy-egy száznagy állt. Az udvarház környékén levő falvakban laktak. Nem feltétlenül csak egyféle szolgálónép lakott egy faluban, de ha valamelyik jellemző volt helyben, akkor az a nevét adhatta neki (például az ócsárok [[Ócsa|Ócsának]], a födémesek [[Fedémes]]nek stb.). A falujukban önálló gazdasággal rendelkeztek, abból tartották fenn magukat, a birtoknak előírt munkaszolgáltatással ''(officium)'' és klönféle adókkal tartoztak.<ref>{{Cite web| url=http://mamul.iti.mta.hu/MAMUL6/mamul_view.php?editid1=141| title=Jobbágy| accessdate=2018-11-13| work=Mamul| publisher=Magyar Tudományos Akadémia}}</ref> |
||
| 52. sor: | 52. sor: | ||
== Katonai várnépek == |
== Katonai várnépek == |
||
A [[Vármegye|határispánság]]ok fegyveres személyzetét a várnépek közé sorolt, az ''őrnagy'' |
A [[Vármegye|határispánság]]ok fegyveres személyzetét a várnépek közé sorolt, az ''őrnagy'' ''(maior speculatorum)'' – aki maga [[várjobbágy]] volt – vezette őrök adták. Az őrök békeidőben vámosi feladatokat is elláttak, külső támadás esetén fel kellett tartaniuk az ellenséget egy ideig és értesíteni kellett az ispánt és a királyt a támadásról. Közéjük tartoztak a lövők, portyázó lovas könnyű[[íj]]ászok, akik többnyire a – [[székelyek|székely]] vagy [[besenyők|besenyő]] – katonai segédnépek közül kerültek ki. Az őrök és lövők emlékét őrzik az olyan helynevek, mint [[Zalalövő]], [[Lövérek]], [[Őrség]], [[Burgenland|Őrvidék]].<ref name="Korai magyar">{{cite book|title=Korai magyar történeti lexikon (9-14- század) |pages=662 |editor=Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc |publisher=Akadémiai Kiadó, Budapest |year=1994 |isbn=963-05-6722-9}}</ref> |
||
Az őrök közé tartoztak a hírvivő, kikiáltó, törvényszolga feladatokat ellátó ''csősz''ök (latin ''praeco'', török ''csausz'') ([[Csősz (település)|Csősz]]).<ref name="Györffy:István:17.fejezet"/> |
Az őrök közé tartoztak a hírvivő, kikiáltó, törvényszolga feladatokat ellátó ''csősz''ök (latin ''praeco'', török ''csausz'') ([[Csősz (település)|Csősz]]).<ref name="Györffy:István:17.fejezet"/> |
||
A lap 2018. november 13., 23:16-kori változata
Szolgálónépeknek hívjuk az Árpád-kor udvarbirtokain és várbirtokain – utóbbi esetben várnépeknek – dolgozó, szolgaállapotú (servus), szakosodott szolgáltatótevékenységet végző csoportjait, akik a birtok központja, az udvarház mellett, vagy a hozzá tartozó falvakban végezték tevékenységüket. Ez a tevékenység lehetett földművelő, növénytermesztő, állattenyésztő, halász, vadász, vagy az ételt-italt elkészítő, edénykészítő, stb. Tevékenységüket általában nem a saját, hanem a munkájukhoz az udvarbirtoktól kapott eszközökkel végezték. Státuszuk alacsonyabb volt, mint az önálló tevékenységet végző félszabad udvarnokoké, akik összetett földművelő-állattenyésztő tevékenységet folytattak. Az Anjou-korban a szolgálónépek az akkor kialakuló egységes jobbágyságba tagozódtak be.[1][2]
A szolgálónépeket tízes-százas rendszerbe sorolták, élükön egy-egy száznagy állt. Az udvarház környékén levő falvakban laktak. Nem feltétlenül csak egyféle szolgálónép lakott egy faluban, de ha valamelyik jellemző volt helyben, akkor az a nevét adhatta neki (például az ócsárok Ócsának, a födémesek Fedémesnek stb.). A falujukban önálló gazdasággal rendelkeztek, abból tartották fenn magukat, a birtoknak előírt munkaszolgáltatással (officium) és klönféle adókkal tartoztak.[3]
Termelő szolgálónépek és várnépek
Állattenyésztők és növénytermesztők
A rab állapotú szántók (latin arator) gabonát termesztettek (Szántód).[2]
A húst pásztorok, gulyások, disznóóvó–szvinyárok (Szinyér), juhász–ovcsárok (Ócsárd) szolgáltatták.[2]
Édességről a méhész–mézadók–födémesek /latin apiarii/ (Fedémes) gondoskodtak.[2]
Italt a szőlősök–boradók (Nagyszőlős), mézsöradó–márcadók (Márcadópuszta adtak.[2]
Halászok, vadászok
Halat a halászok (Halászi, Nagyhalász) adtak.[2]
Az udvar fő szórakozása a vadászat volt, ehhez a solymosok (Solymár, Nagysolymos), madarászok /latin auceps/ (Madarász), vadászok–lócok /latin venator/ (Vadász, Nagylóc, Lócs) , ebesek–beznekek–pecérek /latin canifer, liciscarius/ (Ebes, Pecérvölgy, Kunpeszér) nyújtottak segítséget.[2]
Szőrmét a nyestadók, hódászok (Hodász), hölgyészek /latin castorioli/ (Hőgyész) zsákmányából a „nyúzó”–darócok szolgáltattak.[2]
Háztartási szolgáltatók
Az udvarhelyre behordott és a tárnokok /latin tavarnici/ (Tárnok) által tárolt ételt szakácsok és húshorók /latin coqui/ (Szakácsi, Haró) készítették el, és asztalnokok szolgálták fel.[2]
Az ital tárolása és felszolgálása a bocsárok /latin pincerna/ (Bocsár, Bocsárd) dolga volt.[2]
Ipari szolgáltatók
Faedényeket az esztergárok /latin tornatores/ (Nagyesztergár), agyagedényeket a fazekasok–gerencsérek /latin figuli/ (Gerencsér), arany-ezüst edényeket az ötvösök /latin aurifabri/ készítettek.[2]
Az építkezéseken a kővágók /latin lapicide/ és ácsok–teszárok /latin carpentarii/ (Ács, Teszér, Taszár) dolgoztak.[2]
A király és a főurak drága import kelmékben jártak, amiket az udvarral utazó szabók varrtak meg, ezért az udvarbirtokokon kevés volt a fonó és szövő /latin textor/. Az egyháznak szánt import brokátok hímzéséről a királyné udvara gondoskodott.[2]
A szőrmét a szűcsök /latin pelliparii/ (Szucsáva) dolgozták fel. A sarunak, cipőnek, övnek való bőröket a tímárok /latin cerdones, coriarii/ (Timár) készítették ki.[2]
A vadfogók, madarászok, halászok számára hálót a hálókészítők /latin retiferi/ készítettek.[2]
Vasat a vasasok (Vasas) termeltek ki, amit vascipó formájában adtak tovább a vasverő–kovácsoknak /latin fabri/ (Kovácsi, Nagykovácsi), akik lószerszámot, késeket, nyílhegyet, dísztelen vastárgyakat készítettek. A vasból sarlót a sarlósok, szablyát a kaukázusi fortélyokat ismerő kardverő–mecsérek (Mecsér) vertek[2]
Íjat az íjgyártók (latin arcuparii), nyerget a nyergesek /latin selliparii/ (Nyergesújfalu), pajzsot a csatárok–vértesek /latin scutarii/ (Csatár, Csitár, Létavértes) készítettek.[2]
Közlekedési szolgáltatók
A lovászok (Lovászi, Lovászpatona) gondoskodtak királyi ménesekről, hogy biztosítsák a hadsereg és a hírvivők lóigényét. Egy-egy megyei lovat a váltott lovakkal haladó hírvivők–csőszök (latin praeco, török csausz) (Csősz) legfeljebb a túlsó megyehatárig használtak.[2]
Szállítószolgálatot a szekeresek (Nagyszekeres), vízen a csolnakosok–hajósok (latin cholnucarii, nautae), átkelésnél a révészek láttak el. A vízi szállítók egyik fő feladata az erdélyi sókockák szállítása volt.[2]
Katonai várnépek
A határispánságok fegyveres személyzetét a várnépek közé sorolt, az őrnagy (maior speculatorum) – aki maga várjobbágy volt – vezette őrök adták. Az őrök békeidőben vámosi feladatokat is elláttak, külső támadás esetén fel kellett tartaniuk az ellenséget egy ideig és értesíteni kellett az ispánt és a királyt a támadásról. Közéjük tartoztak a lövők, portyázó lovas könnyűíjászok, akik többnyire a – székely vagy besenyő – katonai segédnépek közül kerültek ki. Az őrök és lövők emlékét őrzik az olyan helynevek, mint Zalalövő, Lövérek, Őrség, Őrvidék.[4]
Az őrök közé tartoztak a hírvivő, kikiáltó, törvényszolga feladatokat ellátó csőszök (latin praeco, török csausz) (Csősz).[2]
Eredetileg várnépek lehettek a szepesi lándzsásnemesek, akiket korábban Gömör-őr-öknek hívtak, és talán a kabarok közül származtak. Később válószínűleg mint keltjobbágyfiúk a várjobbágyok alsó rétegébe emelkedtek.[4]
Források
- ↑ Magyar történelmi fogalomtár, szerkesztette Bán Péter, Gondolat, Budapest, 194-195. o.. ISBN 963 282 202 1 (1989)
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t Györffy György. 17 / Udvar és udvari szervezet., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2
- ↑ Jobbágy. Mamul. Magyar Tudományos Akadémia. (Hozzáférés: 2018. november 13.)
- ↑ a b szerk.: Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (9-14- század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 662. o. (1994). ISBN 963-05-6722-9
