Körös–Maros Nemzeti Park

Körös–Maros Nemzeti Park
IUCN kategória: II (Nemzeti park)
A Kettős-Körös
Ország	Magyarország
Terület	501,34 km²
Alapítás ideje	1997
Felügyelő szervezet	Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság
Elhelyezkedése
Körös–Maros Nemzeti Park Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 46° 34′ 23″, k. h. 21° 07′ 02″46.573055555556, 21.117222222222
Körös–Maros Nemzeti Park weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Körös–Maros Nemzeti Park témájú médiaállományokat.

Az 1997-ben alapított Körös–Maros Nemzeti Park a dél-alföldi területek egységes természetvédelmi kezelésének feladatát valósítja meg. Igazgatóságának működési területe magába foglalja Békés megye területét, Csongrád megye Tiszától keletre eső területeit, valamint a Dévaványai-Ecsegi puszták és a Körös-ártér Jász-Nagykun-Szolnok megyébe eső részeit. A terület két, egymástól jellegében jól elkülöníthető részre osztható: a Körösvidékre és a Békés-Csanádi löszhátra. Igazgatósága Szarvason van. A nemzeti park kiemelt feladata az erdélyi hérics és bókoló zsálya állományainak fenntartása, amelyek hazánkban csak itt találhatóak!

A nemzeti park területi egységei

Dévaványai-Ecsegi puszták

A kiterjedt, változatos adottságú terület a két meghatározó részre oszlik: az egyik a Hortobágy-Berettyó ártere, a másik az Ecsegfalva-Dévaványa térségének szikes legelői. A Berettyó áradásai hozták létre az Alföld legnagyobb kiterjedésű mocsárvidékét, a Nagy-Sárrétet. A lecsapolások után nagy kiterjedésű puszták jöttek létre. A védett terület legfőbb célja a túzok védelme, amely érdekében Dévaványán Túzokrezervátumot hoztak létre.

A Berettyó szabályozásával a dús füvű ártéri gyepek kiszáradtak, hatalmas kiterjedésű szikes puszták alakultak ki. A terület számtalan állattani értéket őrzött meg. A Magyarországon kimutatott madárfajok majd kétharmad része előfordul itt. Közülük legjelentősebb a túzok, amely védelmében a mezőgazdasági tevékenységeket a természetvédelmi céloknak alárendelték. A védett területen elsősorban olyan növényeket termesztenek, amelyek kedvező fészkelő és táplálkozó helyet kínálnak a madaraknak. A térségben több védett, hasonlóan ritka madár is él, mint például az ugartyúk vagy a székicsér, a fogoly, a réti fülesbagoly, a hamvas rétihéja.

A parti részek kitűnő halászóhelye a gémféléknek. Alkalmanként megjelenik a csörgő réce, a prérisirály, a rózsás gödény és a havasi lile. A Hortobágy-Berettyóban 42 halfaj előfordulását mutatták ki, legjelentősebb a réti csík. Védett a vidra és a molnárgörény. Az értékes növényfajok közé tartozik a Berettyóban élő tündérfátyol, vízi rucaöröm és a sulyom. A pusztai zsombékosok legritkább növénye a buglyos boglárka. Csejt-pusztán a medúzafű jelentős állományai.

ava, gazdag madár-világa miatt 1997 óta a Ramsari Egyezményben is szerepel. A vonuló fajok közül előkerült már az énekes hattyú és a füles vöcsök. Ritka fészkelőként feltűnik a szerecsensirály. Zavartalan fészkelőhelyet talált a dankasirály, a gulipán. Az énekesmadarak közül itt él a kékbegy, a barkóscinege. Az Ugrai-rét és a Sző-rét a sárréti vízi világ két utolsó képviselője. A mocsarakban él az örménygyökér és a réti iszalag. A nádasokban nyári lúd, bölömbika, nagy kócsag és kanalasgém költ.

Bélmegyeri Fás-puszta

Kerecsensólyom

A szikes pusztát legelőként, míg az erdőket vadgazdálkodási célra hasznosítják. Botanikai értékei: fátyolos nőszirom, sziki kocsord. A terület az Európai Jelentőségű Madárélőhelyek közé tartozik. Kiemelkedő jelentőségű a századforduló óta létező gémtelep, melyen bakcsó, kis kócsag, szürke gém fészkel, valamint a fellelhető ragadozó madarak több faja. A fokozottan védett madarak közül a gyurgyalag, a kuvik és a gyöngybagoly rendszeresen költ a területen. A védett madarak közül él itt békászó sas, kerecsensólyom, barna kánya. A rovarok közül itt található az ország legerősebb nagy szikibagoly populációja.

Területe:6,44 km²

Mágor-puszta

Vidra

A botanikai értékek, együtt a fokozottan védett állatfajokkal (haris, kuvik, vidra) képezik a védettségre érdemes értékegyüttest.

Kígyósi-puszta

Napjainkban a Kígyósi-pusztán a szikes pusztai növényzet az uralkodó, melyet a kurgánok pusztai sztyepp jellegű növénytársulásai szakítanak meg. A vizenyős területeken a vizes élőhelyekre jellemző társulások találhatók. A madarak közül gyakori a bíbic, a nagy goda, a piroslábú cankó és a sárga billegető.

Kardoskúti Fehér-tó

A Fehér-tó területét 1979-ben bevonták a Ramsari egyezmény körébe, majd az 1990-es évek elején felkerült a Nemzetközi Jelentőségű Madárélőhelyek listájára. Madárvonulásban betöltött fontos szerepét a számok is alátámasztják: Az egyes években vonuló vadlibák száma eléri a 40-50 ezret, a vadrécéké a 120 ezret, és a darvak 15-20 ezres őszi éjszakázó állományai sem ritkák. A fészkelő madarak közül kiemelendő a fokozottan védett gulipán. Alkalmilag jelen van a vékonycsőrű póling és a pártásdaru.

Csanádi puszták

Az 1989-ben védetté lett terület már 7000 éve bizonyíthatóan lakott. Így az ősi puszták már nagyon korán, közvetlenül válhattak legeltetett, majd később zömében feltört kultúrpusztává. A legtöbb értékes fajnak a löszpusztagyepek adnak otthont. A vetővirágnak itt él az ország egyik legnagyobb állománya. A Liliomos névre hallgató ősmocsár értékes faja a kisfészkű aszat. A terület szikes pusztáinak kiemelkedő értéket ad az azokon élő, 5-10 millió tő nagyságúra becsült őszi csillagvirág állomány. Állattani értéket képvisel a ma már igen ritka fokozottan védett földikutya, amely a tompapusztai löszgyepen él. A daru- és récefélék, valamint a partmenti madarak vonulásában fontos szerepet tölt be a terület. Nyáron fészkelőhelyet találnak a böjti récék, a sárszalonkák és a kucsmás billegetők. A szántókon találja meg táplálkozó- és alkalmi fészkelő helyét a hamvas rétihéja, valamint a túzok. A gerinctelen fauna kimutatott ritkasága a Közép-Európában már csak itt tenyésző sztyepplepke.

Tatársánci ősgyep

é. sz. 46° 30′ 32″, k. h. 20° 46′ 38″46.508888888889, 20.777222222222

Tatár juhar

Macskahere

A Körös-Maros közének ősi társulásai a pusztai cserjésekkel és tatár juharos tölgyesekkel tarkított löszpusztagyepek voltak. A szántóföldi művelés előretörésével a kiváló minőségű, mezőségi talajú területeket feltörték, így az eredeti növénytakaró csak néhány kisebb foltban, kurgánon, határmezsgyén maradt meg. Ilyen maradványfolt a Pusztaföldvár határában fekvő Tatársánci ősgyep (Salvio-Festucetum rupicolae), mely egy több ezer éves földvár kis foltján maradt fenn.

1939-ben Banner János folytatott itt ásatásokat. Az ásatások alapján feltételezik, hogy a kettős földsáncból és vizesárokból álló erődítés, a bronzkor vége felé, az időszámítás előtti VIII.-V. században épült, egy ősfolyó feletti természetes magaslaton. Feltehetően az avarok építették a kelta, vagy szkíta törzsek elleni védelem céljára. Nevével ellentétben építése nem a tatárjáráshoz kapcsolódik.

Az ősfolyó feletti magaslaton félkörívben építették a kétszeres, vizesárokkal kiegészített sáncvonalat. Eredeti magassága 2-2,5 m, a vizesárok szélessége 25–35 m, mélysége szintén 2-2,5 m lehetett. Teljes hossza 3 km, átmérője 1800 m.

Ennek a gazdag történelmi emlékhelynek, a Nagy-Tatársáncnak az oldalában fedezte fel Dr. Kiss István botanikus (1930) az értékes ősgyepfoltot. "Az egykori löszpuszta flórájának hírmondói, amelyeket még a bronzkorszakból a vaskorszakba áthajló idők ősembere itt láthatott", írta Kiss István.

A fokozottan védett 1 hektáros terület növénytársulását jellegzetes löszgyepfajok alkotják, mint a zsályák, a sarlós gamandor (Teuricum chamedrys), a csuklyás ibolya (Viola ambigua), a csattogó szamóca (Fragaria viridis), az ebfojtó müge (Asperula cynanchica), a közönséges borkóró (Thalictrum minus), a macskahere (Phlomis tuberosa), a jakabnapi aggófű (Senecio jacobaea). Néhány tő erdélyi hérics is meghúzódik a védett sáncoldalban. Különleges értéket képvisel a kónya zsálya, más néven bókoló zsálya (Salvia nutans), állománya, mely hazánkban csak a Dél-Tiszántúlon fordul elő.

Maros-ártér

A Magyarországot is gyakran elérő árvizek nyomán gyakran telepednek meg itt ideiglenesen, vagy véglegesen állat- és növényfajok. Több helyen megtalálható a védett nyári tőzike. Kiemelkedő érték a bánáti csiga előfordulása. A törzsterülethez tartozik a 421 hektáros makói Landori erdő, amely szaporodó-, táplálkozó-, vonuló- és pihenőhelyet biztosít a puszták, az ártéri erdők és a köztük lévő gyepek állatvilágának, ökológiai folyosó a Kopáncsi-puszta és a Maros-völgy között; számos madárfaj vonulásában tölt be jelentős szerepet, ilyen a gatyás ölyv vagy a kis őrgébics.

Természetvédelmi területek

• Dénesmajori Csigás-Erdő: a Fekete-Körös árterében található ártéri füzes a benne élő 12 csigafaj alapján kapta meg a védettséget 1997-ben. A csigafajok közül kiemelkedik a bánáti csiga előfordulása. E faj elterjedési területe jelenleg a Keleti- és Déli-Kárpátoktól az Alföld pereméig húzódik és sajnos összeszűkülőben van. A többi csigafaj között megtalálhatók az Alföldre egyáltalán nem jellemző hegy- és dombvidéki fajok is.
• Szarvasi Arborétum Természetvédelmi Terület: a Szarvasi Arborétum részben Szarvas város, részben Békésszentandrás község közigazgatási határában található. Ma öt fás gyűjteményt gondoz 82 hektár területen.
• Szarvasi Történelmi Emlékpark Természetvédelmi Terület: a Körös partján található védett terület a történelmi Magyarország középpontjában emelt emlékművet és környezetét foglalja magába.

További információk

• A Körös-Maros Nemzeti Park honlapja
• Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság
• Körös-Maros Nemzeti Park KvVM TIR interaktív térkép
• Bókoló zsálya (Salvia nutans
• Körös-Maros Nemzeti Park leírása

Lásd még

• Maros-ártér Natúrpark