„Ars poetica Erdélyben” változatai közötti eltérés

Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
a
Kurzív tartalmú zárójelek korr., egyéb apróság ld.: WP:BÜ
a (Napkelet (WP:BÜ), replaced: [[Napkelet (romániai magyar folyóirat)| → [[Napkelet (folyóirat, 1920–1922)|)
a (Kurzív tartalmú zárójelek korr., egyéb apróság ld.: WP:BÜ)
Közel négy évtized múltán [[Lászlóffy Aladár]] versszerkezetének pillérei gondolati tömbök, amelyek hűvös tárgyilagossággal fogadják magukba az anyagi világ értelmezését; a ''Szertartás egy nemzedék nevében'' (1962) emberközpontú invokációja szerepet fogalmaz költői nyelven: "Állandóan kísértenek a dolgok, / A felismert hasznú formák / S az anyag igénybevehető szolgálatai. / / Örök-nyughatatlan ember a nevem. / / Tanúnak hívom a múltam, / A páfrány-ernyős, kénkőzáporos kort: / A házakat, eszközöket nem kaptuk úgy, / Készen, mint a hegyeket, a fákat, / Hát kétkézre fogtuk az elemeket, / És sorra próbáltuk őket kalapácsnak." Egészen közel a mához, [[Szilágyi Domokos]] szabad versében (Ez a nyár, 1969) az érzékletes dinamizmus a visszafordítható időben logikai ellenmozgások torlaszaiba ütközik: "Jó éjt, hajnal, aludj, míg éjeden virít a Nap. Tárgy és Jel szerelmének szülöttei, szavak, milliós nép! gyerünk kikalapálni a nyersanyagot, az időt – tartalékaink mérhetetlenek, akárcsak mulasztásaink. Mert / ha évszázadokat érő évtizedekkel dicsekszünk, / csak a vád száll vissza fejünkre! -: hogy / elpocsékoljuk az előző évszázadokat."
 
1932-ben, költői kifejezőképességének csúcsán, [[Dsida Jenő]] a gondolatmenetet nem korlátozó lírai riport (''(Kóborló délután kedves kutyámmal)'') egyik fejezetében, egymást űző hexameterek pergő nyelvén beszéli el, hogy "...sunyi macska a Szépség, / tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan, / olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol / s újra futásnak ered. – Nincs, kiskutya, más hivatásunk, / mint macskára vadászni, vidáman inalni utána, / meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra / tartani felnevetőn, komor emberek arca elébe / villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép, / mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers." Majd hozzáfűzi: "Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről, / számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő / s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat?"
 
A "tiszta osztályvonal" költőjének, [[Salamon Ernő (költő)|Salamon Ernőnek]] művében a vers a ''Hála hűséges éneke'' (1941): "Adj a szegényeknek, dal, mit a szegénység / és a szegénynép énnekem adott: / éhségre tűrést, bánatokra bírást / és erőt, erőt..."; őt, aki majdan "bukva borul / homlokával a sárba", a lázadók "új érzelmi tónusa" hangolja már a Gyönyörű sors nyílt beszédében (1934): "most mások nélkül is tudom / mi az igazság. Hol kell ütnöm, / s nem ütnöm, milyen kapukon, / – szomorú szívű, vékony ajkú, – / tudom azt is: gyönyörű ősz / s tél lesz s tudom: lemosolygott, / megalázott hit az erős."
 
Az agitatív ars poetica forradalmi hagyományokra tekinthet vissza nálunk is ([[Petőfi Sándor|Petőfi]] [[dés]]i barátját, [[Medgyes Lajos]]t 1944-ben ezért idézte a baloldali sajtó); egyik jelentős művelője, [[Méliusz József]], ''Légy európai'' c. versében (1937) "népfronti üzenet"-ként fogalmazta meg a humánumot: "Fuss fel a kilátóhoz és tekints a füstökön túl, / a négy égtáj felé s amerre vadként űzött embert látsz, / acélos szíveddel segíteni siess, / ott hol bitót ácsolnak éppen s szabad embert nem találsz, / oda vidd fegyveredül kénköves tüzét haragodnak." 1958-ban ez a forradalmi magatartás a szocialista építést hirdeti: "Propaganda a versünk, agitálunk" (''(A kommunista költészetről)'') Méliusz lírájában a szenvedély elégikus emlékezéssé izzik át, jajongássá és vádbeszéddé népirtást elfelejtőkkel szemben: "...nem rebbenő szemetekbe kiáltom a nagy Jitgadallal: / a bűn néma / és láthatatlan letagadói vagytok mindahányan / akik hallgattatok [[Európa|Európában]]" (''(A Jitgadal elégia)''). S mindhárom szakaszában ez az ars poetica a szabad képzettársítások korszerű művészetével fogalmazza meg magát, pozitív társadalmi töltést adva az eredendő [[avantgárd]]ból elindult s mára költészetünk jellegzetes fő irányává vált [[neoavantgárd]]nak.
 
A polemikus ars poetica 1922-ben nemcsak [[Reményik Sándor]] és Szentimrei Jenő költői párviadala, hanem két irodalmi lap, a konzervatív [[Pásztortűz]] és a szabadelvű [[Napkelet (folyóirat, 1920–1922)|Napkelet]] "háborúskodása".'' A Gát'', Reményik verse a Pásztortűzben, a rendíthetetlen helybenállás jelképes értelmezése, a féktelen folyótól a partok nyugalmát félti: "...a kalászok / Elhullanának aratás előtt, / S posványba fulladnának a virágok"; "Ha szertehullok majd egy áradáskor, / S visz engem is a víz, letörve, holtan: / A partok akkor tudják meg, mi voltam." Szentimrei ellen verse a Napkeletben, Az ár felel a gátnak, a holnap "csodaúj", "csodaszép" életét megtermékenyítő áradás apoteózisa: az, mi "sejtelem-távolokból" jő, mint a "Végzet", zúdul és rombol, de "ha rombol is, épít"; "Rajta hát, / játszd végig, gát, a magad szerepét. / De él az ár és tovazúdul fölötted, / miként futóhomok felett orkán viharja."
A kritikai ars poetica a költők jelkép-dialektikájának feszültségéből kilépve, az irodalmi esszé, a műelemző bírálat vagy az álláspontot kifejező jegyzet állító-tagadó kategóriáiban fejlődik. [[Áprily Lajos]] megfogalmazásában a helikoni program olyan erdélyiség, amely "világfigyelő tető, nem szemhatár-szűkítő provincializmus".
 
Az [[Erdélyi Helikon]] pályanyitó első számában [[Kuncz Aladár]] arra is figyelmeztet, hogy "a kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és műveltségében maga az egyetemesség" (''(Tíz év)''). Ugyanakkor [[Gaál Gábor (író)|Gaál Gábor]]t, a [[Korunk]] új szerkesztőjét az nyugtalanítja, hogy az írók legtöbbjének "környező valóságához semmi köze" (''(Gyávák-e az erdélyi írók?)'').
 
Ez a kritikai ars poetica lehet alkalomszerű nyilatkozat, mint a [[Kós Károly (építész)|Kós Károlyé]] az Erdélyi Helikonban az író társadalmi elkötelezettségéről (''Az építész és az író'', 1932), lehet elvi problémát felvető megjegyzés, mint Gaál Gábor recenziója ugyanekkor a [[Korunk]]ban [[Tamási Áron]] ''Helytelen világáról'', annak megállapításával, hogy a "valóság" még mindig csak az író "képzete", lehet perlekedő irodalompolitikai esszé, mint [[Szemlér Ferenc]]é a transzilvanizmus visszautasításáról az új realizmus nevében (''Táj és sors'', Korunk, 1938/4), s [[Balogh Edgár]] válasza a [[Brassói Lapok (napilap)|Brassói Lapokban]], mely a transzilván romantika merev tagadása helyébe a történelmi együttélésben rejlő lehetőségek vállalását állítja (''Vágykép és valóság'', 1938); s lehet programadó tanulmány is, mint [[Bözödi György]]é a tárgyilagos népiség alapvető feladatairól (''Népiség az erdélyi irodalomban'', Termés, 1943).
 
{{portál|Erdély|-}}
 
{{DEFAULTSORT:Arspoeticaerdelyben}}
[[Kategória:Irodalom terület szerint|E]]
315 846

szerkesztés

Navigációs menü