„Omajjádok” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
infobox be
1. sor: 1. sor:
{{Történelmi ország infobox
| megnevezése =
| saját név =
| státusz =
| előd 1 =
| előd 1 zászló =
| előd 2 =
| előd 2 zászló =
| utód 1 =
| utód 1 zászló =
| megalakulás éve =
| megszűnés éve =
| zászló =
| zászló szócikke =
| címer =
| címer szócikke =
| mottó =
| térkép =
| térképméret =
| térképaláírás =
| főváros =
| terület =
| népesség =
| pénznem =
| pénznem ISO-kódja =
| nemzeti ünnep =
| himnusz =
| hivatalos nyelvek =
| vallás =
| államforma =
| államfő =
| államfő-helyettes =
| kormányfő =
| uralkodó =
| dinasztia =
| törvényhozás =
}}

{{arabkifejezés|بنو أمية|Banū 'Umayya|'Umayya-törzs}}
{{arabkifejezés|بنو أمية|Banū 'Umayya|'Umayya-törzs}}

{{arabkifejezés|أمويون|'Amawiyyūn|Omajjádok}}
{{arabkifejezés|أمويون|'Amawiyyūn|Omajjádok}}



A lap 2016. február 28., 16:49-kori változata

Omajjádok
661
Vallásiszlám
A Wikimédia Commons tartalmaz Omajjádok témájú médiaállományokat.
Arab
بنو أمية
Tudományos átirat
Banū 'Umayya
Fordítás
'Umayya-törzs
Arab
أمويون
Tudományos átirat
'Amawiyyūn
Fordítás
Omajjádok
A damaszkuszi Omajjád-mecset I. al-Valíd alatt készült el, hirdetve az iszlám és a dinasztia dicsőségét

Az Omajjádok (Umajja törzs) a mekkai Kurajs törzs egyik tekintélyes klánját alkották, amely támogatta Mohamed prófétát, és több tagja a szahába (társak) közé tartozott. A „helyesen vezetettek” közül Oszmán kalifa a Omajjád volt, majd az ő rokonai alakították meg az első kalifadinasztiát megbosszulásának ürügyén. A 661750 között regnáló Omajjádok alatt érte el a legnagyobb kiterjedését az Arab Birodalom: Narbonne-tól India határaiig a kalifa parancsolt. Eredményeik ellenére az Omajjádok ellen számos vallási és társadalmi csoport lázongott, és később igen rossz színben tüntették fel őket, mivel királyságnak tekintett uralmukat az iszlám szellemiségével ellenkezőnek tekintették.

Eredetük

Umajjáról kapták a nevüket, aki a Hásimiták (köztük Mohamed próféta, az Alidák és az Abbászidák) ősének, Abd Manáf ibn Kuszajjnak az unokája volt Abd Samsz nevű fia által (utána nevezték a törzset Abd Samsz törzsnek is). Umajjának két fia volt, Harb és Váil (másképp Abú l-Ász).

A Szufjánidák Harbtól származtak, az ő gyermeke volt a Próféta társai közé tartozó Abú Szufján, az övé pedig I. Muávija, a dinasztia első uralkodója. Abú l-Ásznak két fia volt, Affán, Oszmán kalifa apja, illetve al-Hakam, I. Marván apja és a Marvánidák őse.

Történetük

A két száhib

A dúsgazdag Umajja-törzs Mohamed fellépésekor hevesen iszlámellenes volt, érthető módon: az erős szociális töltetű igehirdetés veszélyeztethette pozícióikat. Egyedül Abu Bakr barátja, Oszmán ibn Affán csatlakozott meglehetősen korán a család ellenkezése és üldözése ellenére a muszlimokhoz, és velük együtt települt át először Akszúmba, majd Jaszribba (Medina). Míg Oszmán a legtekintélyesebb társak közé tartozott, Mekkában maradt rokonai az iszlám esküdt ellenségei voltak.

Elsősorban Abú Szufján nevéhez kötődik a Mohamed támogató elleni harc. Lánya, a muszlim Ramla elmenekült otthonról, és később Mohamed felesége lett. 624-ben Abú Szufján vezette azt a karavánt, amelynek története a badri csatához vezetett. Mivel itt a legtöbb vezető kurajsita odaveszett, ő vált Mekka legbefolyásosabb emberévé. Több támadást is levezényelt Medina ellen (uhudi csata, árok-csata), míg végül 628-ban megkötötte a hudajbijjai egyezményt, melynek értelmében a felek fegyverszünetet kötöttek, a muszlimok pedig szabadon elzarándokolhattak Mekkába 629-ben. 630-ban aztán a kurajsiták szövetségesei felrúgták a hudajbijjai egyezményt, Mohamed pedig Mekka elfoglalásáról döntött. Abú Szufján érdeme, hogy erre nagyrészt vértelenül kerülhetett sor; a politikus ekkor vette fel az iszlámot, látva, hogy a mekkai istenek haszontalannak bizonyultak.

Abú Szufján ettől kezdve élemedett kora ellenére az iszlám vehemens harcosává vált, a harcban mindkét szemét elvesztette. 650-ben halt meg köztiszteletben álló muszlimként, az imát az ekkor kalifaként regnáló Oszmán vezette emlékére. Oszmán 644 óta töltötte be a közösség vezetőjének szerepét, ám már megválasztása sem volt egyhangú: a kinevezett hatos bizottság két tagja Ali mellett tette le a voksát. Oszmánnal kapcsán később kifogásolták, hogy a rokonait ültette zsíros állásokba – így lett unokatestvére, Marván Medina, Abú Szufján gyermeke, Muávija pedig Szíria kormányzója. Oszmánt nepotizmusa mellett vallásellenességgel is vádolták, végül elégedetlenkedő katonák ölték meg 656-ban. Ekkor Ali foglalta el a kalifátus trónját.

A hatalom megszerzése – a Szufjánidák

A Damaszkuszban székelő Muávija vezetésével az Omajjádok Oszmán meggyilkolása jogosságának kivizsgálását követelték, ám ebbe Ali nem volt hajlandó beleegyezni, így a szíriai emír nem tette le neki a hűségesküt. A 658-as sziffíni csata Ali győzelmével zárulhatott volna, ám Muávija pártja tárgyalásra kényszerítette a kalifát. Az elhúzódó egyezkedés során Ali politikai ballépéseivel saját táborának nagy részét elidegenítette magától, és 661-ben meggyilkolták.

Muávija így akadály nélkül vette fel a kalifai címet, és az I. fitnát követően konszolidálta helyzetét. Ali hívei (a későbbi síita iszlám elődjei) azonban továbbra is jelentős erőt képviseltek, a belőlül kivált háridzsitákkal egyetemben, de a hidzsázi ún. pietisták elégedetlenkedésétől is tartani lehetett. Ez csak Muávija 680-as halála után robbant ki.[1] Fia, I. Jazíd már kénytelen volt háborút kezdeni a pietisták ellen, de 683-as halála miatt nem arathatott győzelmet a kibontakozó II. fitnában. Kisfia, II. Muávija rendkívül rövid ideig élt, így újonnan felmerült, hogy ki töltse be a kalifai tisztséget.

A Marvándiák felemelkedése és fénykora

A birodalom kiterjedése és a hódítás periódusai 750-ig

A helyzetet a törzsi jellegű ellenségeskedés is bonyolította, ám a kalbiták diadala révén az Omajjádok kezében maradhatott a trón: az öreg I. Marvánnal a család egy másik ága került trónra. Mivel Marván hamarosan meghalt, fia, Abd al-Malik (685705) feladata volt a válság kezelése, amit sikerre is vitt. Nem csak a háridzsiták, síiták és a mekkai ellenkalifátus leverésében ért el sikert, még a közigazgatás megreformálására és az önálló pénzverés kialakítására is maradt ideje, eközben óriási ráfordítással a jeruzsálemi Sziklamecset megépítésére is gondot fordított.

Abd al-Malik utolsó évei és fia, I. al-Valíd regnálása (705715) tekinthető a kalifátus fénykorára. Ekkor indult be a terjeszkedés utolsó hulláma, miközben a birodalmon belül béke honolt. Al-Valíd érdeme a damaszkuszi Omajjád-mecset felépíttetése. Mindeközben a birodalom pénzügyi stabilitása is megmaradt.

II. Omár

Al-Valídnak még három fivére nyerte el a trónt, először a kicsapongó életvitelű Szulejmán, aki viszont Marván egy másik fiától származó unokáját, II. Omárt (717720) tette hatalomra. Omár rendkívül vallásos és puritán volt, és nézeteit a kormányzatban is igyekezett meghonosítani takarékoskodással, a vallási előírások betartatásával és a muszlimok közti egyenlőség betartatásával. Törekvései az uralkodó elit körében ellenségességet váltottak ki, és nem egészen másfél év után megmérgezték. Az utókor mégis őt tekintette a legjobb Omajjádnak, később gyakran emlegették, mint az „ötödik helyesen vezetettet”.

A dinasztia hanyatlása és bukása

A jeruzsálemi Sziklamecset Abd al-Malik parancsára épült fel

Omár halála után megint Abd al-Malik fiai, III. Jazíd (720724) és Hisám (724743) kerültek a trónra. Hisám minden stabilizáló intézkedése és vallás felé való nyitása ellenére uralkodása alatt már érezhetőek voltak a válság jelei: az Abbászidák megkezdték agitációjukat, hosszú idő óta komolyabb síita és háridzsita zavargások kezdődtek, és a birodalom terjeszkedése is végleg leállt (732poitiers-i csata).

Az igazi baj Hisám halála után kezdődött. 744-ben polgárháború robbant ki a családon belül, mely a kalifák gyors váltását eredményezte, valamint felborította az addig gondosan felügyelt pénzügyeket, és lehetővé tette a mind nyíltabb dinasztiaellenes agitációt, illetve a távoli tartományok önállósodását. II. Marván, I. Marván egy harmadik gyermekétől származó unokája hiába bizonyult fáradhatatlan harcosnak: a 747-ben kezdődött Abú al-Abbász abbászida forradalom 749/750-ben elsöpörte az Omajjádok kalifátusát.[1]

Asz-Szaffáh, az új kalifa nem bízta a véletlenre hatalmának biztosítását: ahány Omajjádot csak elért, egy békülési találkozó keretében lemészároltatott. A család ettől kezdve nem játszott szerepet a kalifátus életében, bár Hisám unokája, Abd ar-Rahmán független emírséget (a 10. századtól kalifátus) alapított az Ibériai-félszigeten.

A córdobai Omajjádok

A Córdobai Kalifátus, előzőleg Córdobai Emírség szunnita muszlim államalakulat volt, amely az Ibériai-félszigetmuszlimok uralta részén (arabul al-Andalusz) terült el. 756-ban alapította az Omajjádok dinasztiájának egy sarja, akinek utódai – kisebb megszakításokkal – 1031-ig birtokolták a területet előbb emíri, majd a 929-től kalifai titulussal.

Az Omajjádok uralkodásának jellegzetességei

A későbbi Abbászida kalifátus hivatalos propagandája előszeretettel terjesztette az Omajjádok erkölcstelenségének, vallástalanságának hírét, amely azonban a későbbi Abbászidákkal összemérten semmiképpen sem nevezhető kirívónak. Azt is a fejükre olvasták, hogy az iszlám elveit megvalósító kalifátus helyett despotikus „királyságot” (mamlaka) hozott létre – ez azonban a korai abbászida törekvésrekre legalább ugyanilyen mértékben igaz.

Az Omajjádok kedvező helyzetben voltak abban a tekintetben, hogy nem volt számottevő belső hatalmi ellensúlyuk. Az iszlám birodalmi méretekre való alkalmazásának lehetősége a 9. század elejére alakult csak ki igazán, addig a kompiláció és rendszerezés időszaka zajlott. Ez lehetővé tette az Omajjád kalifák – és ugyanígy az első Abbászida uralkodók – számára, hogy saját akaratuknak megfelelően alakítsák politikájukat. Al-Mamún és utódainak törekvése, amely egyféle inkvizícióval (mihna) igyekezett a kalifa számára biztosítani ezt a jogot, már kudarcot vallott az új, hit- és jogtudósokból (ulamá va fukahá) álló elit ellenállásán.

Ennek ellenére az Omajjádok sokszor világias viselkedése alattvalóik nem kis részét elidegenítette tőlük. A legfőbb problémát az arabelvűség jelentette. Ez azt jelentette, hogy pusztán az arab származású muszlimokra támaszkodott, már csak pénzügyi megfontolásokból is – a nem muszlim alattvalók ugyanis több adót fizettek, mint a muszlimok, raádásul az iszlám új hívei a kizsákmányolt földműves tevékenységgel is felhagytak, amivel még inkább csökkentették a kincstár jövedelmeit, így a tömeges áttérések jelentős bevételkiesést jelentettek. Al-Haddzsádzs, a keleti tartományokért felelős híres-hírhedt emír épp ezért például meg is tiltotta a 8. század elején az irániak áttérését, és a későbbiekben is csak II. Omár és Hisám próbált meg valamelyest kedvezményeket nyújtani az új muszlimoknak, akik ráadásul áttérésükkor kénytelenek voltak valamely arab törzshöz csatlakozni mint kliensek (maválí).

A „másodrendű muszlimok” természetesen elégedetlenek voltak a helyzetükkel, főleg, hogy a Korán rendelkezései alapján hivatkozhattak arra, hogy az iszlám minden hívének egyenlőnek kell lennie. Az eredetileg politikai, később mindinkább vallási jellegű mozgalmak, a háridzsita és síita irányzatok könnyűszerrel találtak támogatásra az elégedetlenek körében.

Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az arabok a félelmetes ütemű terjeszkedéssel szétszóródtak a birodalomban, számarányuk mind alacsonyabbá vált a népesség körében, és még ezt a mind gyengébbé váló bázist is politikai ellentétek osztották meg (ld. kalbiták és kajsziták villongásai). A hódítások leállásával ráadásul mindinkább legitimációját vesztette a birodalomszerző arabok privilegizálása.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az Omajjádok belháborújával és egyes kalifák alkalmatlanságával súlyosbított helyzet a dinasztia elsöpréséhez vezettek.

Lásd még

Források

  • The Cambridge History of Islam, I/A kötet. Szerk.: P. M. Holt, Ann K. S. Lambton, Bernard Lewis.
  • Lapidus, Ira M.: A History of Islamic societies. Cambridge University Press, 1988.
  • Cahen, Claude: Az iszlám a kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig. Budapest, Gondolat, 1989.

Jegyzetek

  1. a b Major Balázs. „Az arab birodalom fénykora és bukása”, Kiadó: História folyóirat. [2010. október 22-i dátummal az eredetiből archiválva].  

További információk