„Osztrák közgazdaságtani iskola” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
[nem ellenőrzött változat][nem ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a hozzáadtam egy képet GG Reismanról
6. sor: 6. sor:
[[File:CarlMenger.png|right|thumb|130px|[[Carl Menger]]]]
[[File:CarlMenger.png|right|thumb|130px|[[Carl Menger]]]]
[[File:MurrayBW.jpg|right|thumb|130px|[[Murray Rothbard]]]]
[[File:MurrayBW.jpg|right|thumb|130px|[[Murray Rothbard]]]]
[[File:George reisman.jpg|right|thumb|130px|[[George G. Reisman]]]]


==Központi Elméletei==
==Központi Elméletei==

A lap 2016. február 4., 09:36-kori változata

Ludwig von Mises

Az Osztrák Közgazdaságtani Iskola a közgazdaságtani gondolkodás egyik irányzata, amelynek gyökerei a 19. századi Bécsig nyúlnak vissza. Az iskolát meghatározó korai szerzők Carl Menger, Eugen von Böhm-Bawerk, Friedrich von Wieser és Ludwig von Mises. Az iskola jelenlegi képviselői már nem köthetőek egy adott országhoz, a világ számos pontján dolgoznak, de továbbra is Osztrák Közgazdaságtani Iskolaként hivatkozunk munkáikra.

Friedrich von Wieser
Eugen von Böhm-Bawerk
Friedrich Hayek
Fájl:CarlMenger.png
Carl Menger
Murray Rothbard
George G. Reisman

Központi Elméletei

Gazdasági Ciklusok Elmélete

A bankok a saját eszközeiket és gyűjtött betéteiket jóval meghaladó mértékű hitelt helyeznek ki, amelyhez gyakran alacsony központi alapkamat is társul. Ez a hiteltöbblet, a tőkeigényes projektekre felvett, megnövekedett kölcsön, amely a gazdaságba áramlik stimulálja a gazdaság aktivitását. Projekteknek, amelyek amúgy nem indultak volna el így a nyereségesség látszatát kölcsönzik és ezzel téves befektetéseket indukálnak. Ezen keresztül fokozott keresletet támasztanak a termelési tényezők piacán, ahol ezáltal emelkednek az árak, begyűrűzve fogyasztási cikkek piacára ugyancsak áremelkedést indukálva. Ha a bankok ezen a ponton felhagynak a hitelexpanzióval akkor a felfutás hamar megtorpan és visszagördül. Azért, hogy ezt, és ebből fakadóan az árak összeomlását elkerüljék, a bankrendszer kénytelen egyre több és több hitelt kihelyezni, így az árak tovább emelkednek. De a hitel eme expanziója nem folytatódhat örökké. Nincs többlet tőke vagy többlet munkaerő, csupán a forgalomba kerülő fizetőeszköz és az adósság volumene emelkedik. A termelési tényezők és a munkaerő, amelyet a szárbaszökő új vállalkozások szívnak fel valójában máshonnan kerülnek elvonásra. A társadalom nem elég bővelkedő az erőforrásokban ahhoz, hogy újabb és újabb üzleti vállalkozásokat működtethessen anélkül, hogy a szükséges erőforrásokat máshonnan közben ne vonja el. Egészen addig amíg a hitelbővülés folytatódik, ez nem lesz nyilvánvalóan szembetűnő, azonban ez a folyamat véges, nem folytatható akármeddig. Az infláció és a bővülés csak addig fenntartható, amíg az emberek hisznek abban, hogy az árak emelkedése a közeli jövőben megáll. Amikor a nagy nyilvánosság számára is egyértelművé válik, hogy az infláció nem hogy nem szűnik meg, hanem éppen hogy fokozódik, és az árak egyre intenzívebben emelkednek, akkor kitör a pánik. Végül az emberek elvesztik a bizalmukat a valutával szemben és igyekeznek azt sürgősen tárgyiasítani - attól függetlenül hogy szükségük van-e az adott termékre vagy sem - csak azért, hogy szabaduljanak a fizetőeszköztől, s így a vagyon megkezdi menekülését valós tartalmak felé.

Történelmi háttér

Az ipari forradalommal párhuzamosan kibontakozó rendszeres felfutások és összeomlások jelenségét már a kései 18. században is megfigyelték. A “váratlan” gazdasági krízisek ismertek voltak már korábban is, amikor az uralkodók háborút folytattak és elkobozták az alattvalók tulajdonát; nem volt azonban nyilvánvaló jele annak a modern jelenségének, amelyben a gazdasági-üzleti “szerencse” (avagy a felfutás és visszaesés) általánosan és meglehetős szabályossággal oszcillál. A gazdasági ciklusok osztrák elméletének története a skót filózófus-közgazdász David Hume-mal kezdődik, valamint a kiváló, kora 19. századi angol klasszikus-közgazdász David Ricardoval. Ezek a közgazdászok az ipar szektorának kibontakozása és fejlődése mellett egy másik jelentős szektor, a bankrendszer, vagy intézményesített “bankolás” kibontakozását, ágazattá fejlődését figyelték meg a 18. század derekától; a szektorét amely képes a hitel- és pénzkínálatot bővíteni és megduzzasztani (kezdetben papírpénz, később látra szóló betétek formájában). Eme kereskedelmi banki operációk húzódtak meg a misztikus expanziók és összehúzódások “fellendülés és válság” jelenségei mögött, amely előtt a 18. század embere értetlenül állt. Az angol “Valuta Iskola” a felfutást a nemesfémfedezet nélküli valutanyomtatás eredményeként fellépő hitel-expanzióval magyarázta. Nem látta be azonban, hogy a csekkel bármikor hozzáférhető, látraszóló folyószámlák ugyanazt a kreditexpanziós szerepet, ugyanazt a funkciót töltik be, mint a nyomtatott valuta. A Valuta Iskola elvein nyugvó törvénykezés (mint Peel 1844-es bank törvénye és ehhez hasonló törvények más országokban) nyomán - a gazdasági válságokat megelőzendő - korlátozták a fedezet nélküli valutaemisszót de a folyószámlákon keresztül végrehajtott hitelbővítést továbbra sem szabályozták. Ebből nem következik azonban, hogy az angol iskola kereskedelmi ciklusokra adott pénzügyi magyarázatát a tények cáfolták volna. A valuta iskola szűken csak azokat az eseteket elemezte, amelyekben hitel expanziós politikát csak egy ország folytat, miközben minden más ország konzervatívan bankol. Ebben az eseben a hitelbővülés nyomán fellépő áremelkedés ösztönözi az importot és megbénítja az exportot, a nemesfém pedig külföldre vándorol. Ennek eredményeképpen a bank fokozott igénnyel szembesülne, amely nyomás alá helyezi a kibocsátott instrumentumok (fedezetlen valuta és folyószámlák) visszaváltására (nemesfém felvétel, “pénzfelvétel” folyószámláról) egészen addig, mígnem kénytelen korlátozni a hitelkihelyezést. Végül a pénzérme kiáramlása visszaveti az árak emelkedését. A Valuta Iskola tehát megvizsgálta ezt a forgatókönyvet, de figyelmen kívül hagyta azt a verziót, amiben a hitelexpanzió nemzetközi szinten párhuzamosan zajlik a világ kapitalista országaiban. A 19. század második felében a kereskedelmi ciklus ezen elmélete hitelét vesztette és az az elképzelés vált általános elfogadottá, hogy a kereskedlmi ciklusokat a pénz és a hitel nem befolyásolja. Wicksell kísérlete a Valuta Iskola felélesztésére rövidéletűnek bizonyult.

Az elmélet kifejtése

Az elmélet szerint a berehuzási zavarok felfutás-hanyatlás ciklusai a bankrendszer túlzó és fenntarthatatlan mértékű - a vállalkozások és magánszemélyek számára nyújtott - hitelkiterjesztése nyomán alakul ki. A hitel-, avagy valutateremtés azt a téves látszatot kelti, hogy megtakarítások állnak rendelkezésre, befektetésre készen, hiszen a hatás ugyanaz: a befektetési célú források kínálata kibővül, a kamat pedig lecsökken. Röviden: a bank inflációs, likviditást duzzasztó kredit expanziós tevékenysége abba hitbe ringatja a kölcsönt felvevőket, hogy megtakarításokból származó források (vagyis az elhalasztott fogyasztás, vagy fel nem használt vásárlóerő állománya) rendelkezésre állnak. Amikor a megtakarítások felhalmozódnak, a vállalkozások a hosszadalmas termelési folyamatokba invesztálnak, vagyis a termelés struktúrája megnyúlik, főleg a magasabb, a végső fogyasztástól legtávolabb eső szinten. A kölcsönzők aztán a felvett forrásokkal felverik a termelési tényezők, majd pedig a fogyasztási cikkek árát, amely elméletileg azt eredményezi, hogy az erőforrások tendenciózusan olyan beruházásokba áramlanak nagyobb hangsúllyal, amelyek a termelési eszközök bővítését, fejlesztését célozzák és nem közvetlenül fogyasztási cikkek előállítását. Az osztrák közgazdaságtan szerint ennek a tendenciának egy ponton túl vissza kell fordulnia. Minél tovább késlekedik a visszarendeződés, a korrekció annál hevesebb és pusztítóbb lesz.

A központi bankok szerepéről

Az osztrák elmélet összes közgazdásza egyetért abban, hogy a gazdasági ciklusok kialakulásának gyökéroka és legfőbb motorja a tartalékrátás bankrendszer fenntarthatatlan hitelbővitő tevékenysége. Murray Rothbard ezen felül kiemelt figyelmet szentelt a nagy gazdasági világválságot megelőző központi bankok teremtette laza hitelkörnyezetnek és az elégtelen monetáris politikának, ami csupán elodázta, késleltette az árak elkerülhetetlen és szükséges visszarendeződését és megnyújtotta a piac működési zavarát. Rothbard azzal kezdi, hogy egy központi monetáris fennhatóság nélkül működő piacon nem fordulnának elő egyidejűleg nagy számban párhuzamosan beruházási zavarok és vállalkozási tévedések, mivel a vállalkozók nem egyszerre követnének el hibát és gyorsan kihasználnának bármilyen ideiglenes és elkülönült árazási zavart. Továbbá, egy nyitott, nem centralizált (biztosítatlan, azaz központilag nem “elkényeztetett”) tőkepiacon, a bankárok távol tartanák magukat a spekulatív hitelkihelyezéstől, a biztosítatlan betétesek nagy körültekintéssel monitoroznák a kölcsönzők könyveit ezzel mérsékelve az elburjánzó kicsapongásokat a pénzpiacon. A beruházási zavarok(/téves/káros berhuzásáok) általános, széleskörű elterjedése tehát a központi bankok által végrehajtott monetáris intervencióra, a “monetáris/pénzügyi tervgazdálkodásra” vezethetők vissza. Rothbard szerint a hitelkihelyezés és kölcsönzés vakmerő elharapódzása a hitel félreárazásából fakad, amelyet a központi bank hajt végre a kamat feletti kontrollal és a bankok kényszeres kimentésével amikor azok már csődbe mennének (‘too big to fail’ / ‘bailout’ koncepció). Ez aztán ahhoz vezet, hogy a kamat túl hosszú ideig lesz túl alacsony, nem úgy mint ha egy központi bank nélkül működő valóban szabad piac árazná be a hitelt.


A kamat definíciója

A kamat eredendő jelensége egy hányados. Azt mutatja meg, hogy értékítéletünkben hogyan viszonyul egymáshoz az azonnali szükségletkielégítés szemben a távolabbi jövőben megvalósulóval. Értéket rendelünk ahhoz az alternatívához, hogy egy erőforrás azonnal a rendelkezésünkre áll, és ahhoz is hogy ezt a hozzáférést elodázzuk. Ahogy a két érték egymáshoz viszonyul, az a kamat, vagyis ennek az eredendő jelenségnek a számszerű kifejezése.

A piac gazdaságban ez a jövőbeli termék árengedménye jelenbenivel szemben. Az eredendő kamat árucikkek árának a hányadosa, nem pedig egy önmagában értelmezhető ár. Egy szabad piacon az egyes árucikkekre értelmezett eme hányados tendenciózusan egyenlő értéket vesz fel. Egy képzeletben felvázolt egyenletesen rotáló gazdaságban az eredendő kamat hányadosa minden árucikk esetében ugyanaz.

Az eredendő kamat nem a tőke használati díja. Az időigényes gyártási, előállító folyamatok amikre Böhm-Bawerk és későbbi közgazdászok hivatkoztak[1] valójában nem magyarázza meg a kamat jelenségét. Éppen ellenkezőleg, az eredendő kamat jelensége ad csupán magyarázatot arra, hogy miért a kevésbé körülményes, hosszadalmas folyamatokra esik a választás annak ellenére, hogy az időigényesebb folyamatok nagyobb fajlagos értéket állítanának elő termelési egységenként.

A kamat eredendő jelensége nem egy ár, amit a tőke piacán a kereslet és a kínálat alakít. A nagysága nem a kereslet és kínálat arányán múlik. Valójában az eredendő kamat mértéke határozza meg a tőke iránti keresletet és a tőke kínálatát. Az határozza meg hogy a meglévő termékek mekkora részét áldozzuk fel a jelenben a szükségletek kielégítésére, és mi az amit a távolabbi jővőre teszünk félre. A megtakarítás mozgatórugója nem a kamat. A kamat nem ösztönzője a megtakarításnak, sem pedig jutalom amiért önmegtartóztatva feladjuk a fogyaztást a jelenben és megtakarítunk. A kamat a jelenbeni és az elodázott fogyasztás értékelésbeni viszonya. A hitel avagy a tőke piaca nem meghatározza a kamatot hanem hozzáigazítja azt az eredendő kamathoz, ami az elhalasztott fogyaztás árengedményeként nyilvánul meg. A kamat eredendő jelensége továbbá magyarázatul szolgál arra is, hogy a földet miért véges áron adják, s veszik. Ha a földből származó potenciális jövőbeli terméket ugyanúgy értékelnék, ahogyan a jelenbenit, akkor véges áron a tulajdonos nem adná azt el. A földek adásvétele nem zajlana pénzben kifejezhető, meghatározott összegért, sem más véges hozamot biztosító jószágért vagy termékért. Földet csak földdel cserélnének.

A kamat likviditás elmélete úgy érvel, hogy a kamatot a likviditás iránti különböző igények alakítják. A PTPT szerint a kamat - a priori (azaz a tényeket megelőzően tudható) - pozitív (mivelhogy az erőforrásokhoz, javakhoz való azonnali hozzáférést előnyben részesítjük ez elodázott hozzáféréssel szemben). A likviditás elmélet azonban lehetségesnek tartja a negatív kamatot abból kifolyólag, hogy a gazdasági szereplők több megfontolásból is ragaszkodhatnak likvid eszközökhöz (úgy mint kockázatkerülés vagy spekuláció befektetési lehetőségre).

Néhány osztrák közgazdász, mint Robert Murphy, úgy véli, hogy a PTPT elmélet statikus gazdaságból indul ki, mondván, hogy a pozitív kamat egész egyszerűen az azonnal rendelkezésre álló fizetőképesség ára és hogy ezt időértéknek hívni megtévesztő és szükségtelen, és hogy a kamat elméletét nem szabad teljesen függetleníteni a pénztől. Ezen az alapon definiálhatnánk egy méret-preferencia elméletet is, amely szerint a fogyasztó általánosságban a nagyobb termékeket részesíti előnyben a kisebbekkel szemben, hiszen - ceteris paribus – ha nem részesítené előnyben az egész terméket a felével szemben, akkor a felét sem preferálná a negyedével szemben. Ilyenformán hasonlatunkban PSPT TV-k, repülők, számítógépek árainak korrelációját magyarázza, és az ellenpéldák pedig eltérő termékeket vonultat fel (lásd ‘nyáron egy fagyi’ a PTPT értelmezésében vs. más termék mint ellenpélda a likviditás elmélet szerint).

Kapcsolódó szócikkek

További információk

Írások Ludwig von Mises-től:

Külső források

Jegyzetek

  1. A termelés - ahogy Böhm és Bawerk fogalmazott - hosszadalmas/körülményes, értve ezalatt, hogy időt vesz igénybe. Tőkét használ fel, amely már rendelkezésre áll (úgymond késztermék), azért hogy a nem mesterségesen létrehozott termelési tényezőket – mint a föld vagy a munkaerő – valamilyen kimenetté konvertálja. Ezek az úgynevezett ‘körülményes/hosszadalmas’ termelési módszerek azok, amelyek ugyanazon inputból más termelési módszereknél nagyobb kimeneti értéket produkálnak. Böhm-Bawerk úgy érvelt, hogy a tőke nettó hozama az –úgy szólván - a hosszadalmasság árán előállított többlet eredmény.