„II. Marván omajjád kalifa” változatai közötti eltérés

Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
nincs szerkesztési összefoglaló
{{Arabkifejezés|مروان بن محمد|Marwān binibn Muḥammad|Muḥammad fia Marwān}}
'''Marván binibn Muhammad''' ([[688]] – [[Egyiptom]], [[750]]. [[július 23]].) volt a [[szunnita]] [[iszlám]] tizennyolcadik [[kalifa|kalifája]] (uralkodott [[744]] végétől haláláig), egyben a [[750]]-ig uralkodó [[Omajjádok|Omajjád-dinasztia]] ún. [[Marvánidák|Marvánida]] ágának tizenegyedik, utolsó tagja. A tehetségesebb Omajjádok közé tartozott, ám óriási erőfeszítései ellenére sem tudta megakadályozni a család hatalmának felbomlását.
 
== A kalifátus megszerzése ==
== Kísérletek a süllyedő hajó megmentésére ==
 
Az Omajjádok birodalma ekkorra már ezer sebből vérzett. Az [[Ibériai-félsziget]] és [[Észak-Afrika]] nyugati területeinek irányításába gyakorlatilag nem volt beleszólása a központi hatalomnak, [[Kúfa]] környékét és [[Irak]] nagy részét a [[háridzsiták|háridzsita]] eretnekek tartották kezükben, a keletebbi területeken pedig a másodrangú muszlimokként kezelt [[maválí]] (nem arab áttértek) tömegei elégedetlenségét szította az [[Abbászidák]] előkelő családja, amely az itt hagyományosan erős [[síiták]]kal is jó viszonyt ápolt. Agitációjuk központja [[Hurászán]] volt, ahol Naszr binibn Szajjár helytartó elkeseredett harcot vívott al-Kináníval, a helyi [[kalbiták]] vezérével, illetve al-Hárisszal, egy áruló kalandorral.
 
A körülményeket a Bizánci Birodalom sem habozott kihasználni: [[V. Konstantin]] már [[746]]-ban visszaszerezte ősei városát, az észak-szíriai Germanikeiát, [[747]]-ben a bizánci hajóhad szétverte az alexandriai arab flottát, [[752]]-ben pedig két fontos erődöt sikerült meghódítani Örményországban és Mezopotámiában: Meliténét és Theodosziopoliszt. A [[képrombolás]]i harcoktól és a [[bolgárok]]kal kialakuló háborúskodástól béklyózva azonban Bizánc nem tudott végzetes csapást mérni a vég peremén tántorgó kalifátusra.
 
Marván nem véletlenül kapta a vadszamár nevet. Miután a biztonságosnak ítélt [[Harrán]]ba települt át, azaz nyíltan a [[kajsziták]] védelmébe helyezte magát, hatalmas elszántsággal látott a helyzet rendezéséhez. 10 hónap után bevette a [[szíria]]i [[Himsz]] városát, mely az ellene harcoló Omajjádok fészke volt, majd a háridzsiták ellen fordult. Az [[ad-Dahhák]] vezette eretnekek Moszul ellen vonultak, de a kalifa szétverte seregüket. Súlyosbította a helyzetet, hogy [[Szulajmán binibn Hisám|Szulajmán]], Hisám fia is fellázadt Marván ellen, majd leverése után a háridzsiták közé állt, akik al-Hajbarí vezetésével elfoglalták Moszult, és megfutamították a kalifa seregét. Az ellencsapással sikerült a Hajbarí meggyilkolása után Sajbán vezette háridzsitákat visszaszorítani Moszulba, majd hat hónap után bevenni a várost. Sajbán [[Bahrein]]be menekült, ahol megölték, Szulajmán pedig felszállt egy [[India]] felé tartó hajóra.
 
Kétségkívül szép eredmény volt a családi ellenzék megfegyelmezése és a háridzsiták mozgalmának vérbe fojtása, ám a legsúlyosabb veszedelemmel még mindig nem sikerült leszámolni. [[747]]-ben az Abbászidák úgy érezték, elérkezett az idő a hatalomátvételre. Felkelést robbantottak ki [[Hurászán]]ban, ám a keményen ellenálló Ibn Szajjár emír [[748]]-as haláláig nem jutottak komolyabb eredményre. Ekkor azonban gyakorlatilag Mezopotámiától keletre az egész birodalom az ölükbe hullott, ami nagyrészt a síitáknak, közelebbről a [[merv]]i [[Abú Muszlim]]nak volt köszönhető, aki annak ellenére fejtett ki propagandát az Abbászidák érdekében, hogy azok nyilvánvalóvá tették: nem hajlandóak a síiták által kalifának kiszemelt [[Muhammad an-Nafsz az-Zakijja]] és általában az [[alidák]] trónigényét támogatni.

Navigációs menü